2011. november 28., hétfő

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 22.fejezet

Itt a kövi fejezet. Jó olvasást és sok kommentet kérek :)


22. fejezet


-         Nocsak, nocsak? Talán zavarunk?
Stefan és Raul is megállt mögöttem. Mozdulatlanul várták a döntésem. Éreztem Stefan izgalmát. Már nagyon harcolni akart. Raul is hasonló lelkiállapotban várt az ítéletemre. Ők nem vették magukra Marek árulását, ahogy én sem.
A hangomban nem hallatszott a meglepettség, hisz nem is voltam az. Bár arra nem számítottam, hogy Marek is elárul majd, de nem lepődtem meg. A veszély mindig fenn állt, hogy az ilyesmi megtörténik, ezért sosem lepődtem meg. De hogy pont Marek. Erre egyáltalán nem számítottam. Nem tudtam elképzelni mi indoka lehetett erre. Nem hittem, hogy megesett a szíve Mayán. Az lehetetlen volt, hisz akkor már évekkel ezelőtt lépett volna. Akkor mégis mi oka lehetett?
Most az egyszer nem tudtam erre a kérdésre a választ és ez nagyon dühítő volt. Választ akartam kapni.
Maya teljesen lefagyott, a többiek azonban gyorsan felocsúdtak meglepetésükből és hamar reagáltak az új helyzetre. Támadó pozícióba álltak és várták, hogy reagálok. Fegyvereik már a kezükben voltak. A felállás előnytelen volt számomra, hisz hatan álltak hármunkkal szemben. Azonban ez nem sokáig lesz így. Mayának nincs más választása, mint az oldalamon harcolni és így az esélyek is jobbak lesznek, mint ahogy most.
Elmosolyodtam, bár inkább egy vicsorgásra hasonlított. Játszottam az ártatlant.
-         Marek, mit keresel itt? Miért nem fekszenek Dastanék holtan? A saját vérükbe fagyva? – Mayára néztem miközben ezeket a szavakat mondtam. Tudtam, hogy ez olyan számára, mintha kést szúrnék a szívébe. A mosolyomat most elrejtettem – Hm?
Most Marekhez fordultam és kérdőn néztem rá, de ő nem szólt semmit. Csak ott állt a Vadászok holteste mellett. A hallgatása nagyon irritált.
-         Csak nem Mayának akarsz segíteni? Rossz döntés lenne barátom, ha megesne rajta a szíved. Hidd el.
Marek hűvös hangja nem tévesztett meg. Bár mindig ezt a hangszínt használta, most mégis más volt. A férfi volt más. A szavai sem győztek meg.
-         Elrontottad a tervemet, Meddox. Most már nem tudok a bizalmukba férkőzni.
Még hittem is volna Mareknek, ha nem látom Dastan mellett álló nő döbbent arckifejezését. Nem tudta elrejteni sebzett tekintetét, akármennyire is próbálta. Azonnal összeállt bennem a kép. Szóval Marek rátalált a párjára. Érdekes.
Az ösztöneim most sem csaptak be. Tudtam, hogy nem stimmel valami a férfival és most már azt is tudtam, hogy mi.
Megpróbáltam elhitetni velük, hogy hiszek Marek meséjének.
-         Valóban? Sajnálom. Ha megosztottad volna velem a terveidet, akkor nem avatkoztam volna közben, de azt hiszem most már mindegy.
Tudtam, hogy Mareket nem sikerült meggyőznöm. Nem lehetett biztos abban, hogy hazudok-e vagy sem. Ugyanis mindig is kiszámíthatatlan voltam. De annyira azért ismert, hogy nem vagyok oda az árulásokért, így őt nem verhettem át. Láttam a szemén, hogy nem hisz nekem, de reménykedtem benne, hogy a többiek nem ennyire okosak.
Mielőtt bárki bármit tehetett volna megéreztem, hogy társaságot kaptunk.




Alig tettem túl magam Marek szavain, máris újabb vendégeink érkeztek. Mélyet szippantottam a levegőbe. Emberek szagát hozta a szellő. Újabb Vadászok. Kardom a kezemben volt, de egyáltalán nem voltam felkészülve. Alig tudtam követni az eseményeket és ez nem tetszett. Teljesen kifordultam önmagamból, amióta találkoztam Marekkel. Az életem kisiklott a megszokott medréből, és már nem tudtam úrrá lenni az események folyásán. Egyszerűen kihúzták a lábam alól a talajt egy pillanat leforgása alatt. Fogalmam sem volt mit hoz a jövő, de reménytelennek láttam.
De sajnos most nem volt időm gondolkodni. A Vadászok csak arra vártak, hogy hibázzak és megöljenek. Akármennyire is kilátástalan volt a helyzet, nem akartam meghalni. Még nem. Úgyhogy felráztam magam és a harcon kívül minden mást száműztem a fejemből.
Fél szememmel azért figyeltem Meddoxékat is, mert ha ezt a pillanatot választják arra, hogy megtámadjanak minket, akkor felkészültnek kellett lennem. De nem tettek semmit. Ők is a Vadászokra figyeltek. Fegyverszünet jött létre köztük és köztünk. Ellenségem ellensége a barátom alapon együtt harcoltunk. De csak most az egyszer. És azzal is tisztában voltam, hogy abban a pillanatban vége a kimondatlan megállapodásnak, amint az utolsó Vadász is kileheli a lelkét.
A lépések zaja egyre erősödött. Sokan voltak. Gallyak reccsentek. Nagy csatának nézünk elébe.
Pattanásig feszültem. Nem tudtam tovább várni, ezért nem várva be a többieket, előrevetettem magam. Csendben, de gyorsan lopakodtam egyre közelebb az ellenséghez.
-         Natalie! – hallottam Sebastian visszafojtott hangját.
Nem törődtem vele. Előre lendültem. Az ostoba emberek azt hitték meglephetnek minket, de egy vérfarkast nem lehetett csak úgy becserkészni, így váratlanul érte őket, hogy én támadtam először. Egy fa takarásából ugrottam rá az első Vadászra és szíven szúrtam. Kihúztam a kardot, majd elvágtam egy felém rohanó ember nyakát, aki gyorsabban reagált, mint a többiek. Vért fröccsent és én érzéketlenül néztem az ellenségem halálát. Bal kézzel előkaptam a tőröm és elhajítottam. Pontosan egy Vadász mellkasába állt bele, aki odakapott a sebhez, majd holtan zuhant a földre.
Olyan gyorsan történt minden, hogy a többiek csak most értek ide. Nem figyeltem rájuk, már ugrottam is a következő emberre.
Az agyamat kikapcsoltam, hogy ne szörnyedjek el saját magamon, azon, hogy mit teszek éppen. Máshogy nem tudtam volna elviselni azt, hogy emberek életét ontom ki. Miközben gépiesen tettem a dolgom, hogy életben maradjak Marekre gondoltam. Elítéltem azért, mert ölt, miközben én is azt tettem éppen. De ő ártatlanokat gyilkolt. A saját szememmel láttam. Én legalább olyan embereket öltem meg, akik ártani akartak nekem, miközben én soha senkit nem bántottam. Azonban ez a tudat nem tette könnyebbé.
Nem agyalhatok most ezen. Nem lehetek a férfival és kész! Nem is gondolhatok rá!
De hogyan ne gondoljak rá, miközben kétségek közt vergődök miatta? Vajon igaz volt, amit mondott és tényleg csak tőrbe akart csalni minket? Vagy Meddoxot akarta becsapni?
A híres ítélőképességem és emberismeretem ezúttal cserbenhagyott. Marekkal kapcsolatban semmiben sem lehettem biztos és ez nyugtalanító volt.
Egy pillanatnyi lélegzetvételhez jutottam. Kissé szaporán vettem a levegőt. A halott Vadászok helyére újabbak és újabbak léptek. Sosem fogytak el, pedig mindannyian keményen harcoltunk. A ruhám véres lett és még az arcomon is vérfoltok voltak. Egy pillanatra megálltam és körbenéztem. Nem támadott rám új Vadász, de a többiek még keményen harcoltak. A nagy csata hevében észre sem vették, sem Dastan, sem pedig Meddoxék, hogy milyen közel is vannak egymáshoz. Dastan és Meddox szinte egymás mellett állt, mégis csak a Vadászokra koncentráltak. Algernon és Maya egymásnak háttal harcoltak, így védve egymást a támadásoktól. Marek pedig Sebastiantól nem messze harcolt. Meglepődtem, hogy nem támadnak egymásra, pedig ki nem állhatták a másikat. Annak viszont örültem, hogy nem estek egymásnak.
Nem láttam, hogy bárki is nagyobb sérülést szenvedett el pár karcolásnál, így megkönnyebbültem. Marek megérezte, hogy figyelik és felém fordult. Annyira elkalandozott a figyelmem, hogy nem vettem észre az egyik férfit, aki pisztoly rántott és rám célzott. Marek figyelmeztetett.
-         Natalie! Mögötted!
Villámgyorsan megfordultam és egy pisztoly csövével néztem szembe. Lövés dörrent.
Már vártam a fájdalmat. Biztos voltam abban, hogy most meghalok, de az érzés elmaradt. A férfi, aki rám célzott holtan rogyott össze. Döbbenten néztem a halott Vadászra, majd abba az irányba fordultam, ahonnan vélhetőleg jött a lövés. Marek kezében ott volt a pisztoly, csövéből kis füst szállt fel, jelezve, hogy nem rég használták.
A jelenettől mindenki megfagyott egy pillanatra. Még a Vadászok is. Meg sem bírtam mozdulni, annyira sokkoló volt ez az egész. Marek és én egymás szemébe néztünk. Bár messze voltunk egymástól mégis létrejött közöttünk egy kapcsolat, amit nem tudtam volna szavakba önteni. Egyszerűen csak létrejött és én éreztem. Marek megmentette az életemet. Az a férfi, aki haragudott rám és úgy vélte csak kihasználtam. És mégis, ő volt az, aki meghúzta értem a ravaszt. Egyszerűen nem tudtam megmagyarázni azt az érzést, amit hatalmába kerített. Egyszerre éreztem hálát és örömet, ugyanakkor némi bizonytalanságot is.
Azonban ez az öröm nem tartott sokáig. A Vadászok hamar felocsúdtak meglepetésükből és újra támadásba lendültek, de Marek nem figyelt eléggé. Megpróbált elugrani a kard elől, de az megállíthatatlanul belefúródott az oldalába.
Felsikítottam. Alig ismertem meg saját kétségbeesett hangomat. Marek felé vetettem magam, aki nem tétlenkedett. Csak szitkozódott egyet a fájdalom miatt, majd tovább folytatta a harcot, mintha mi sem történt volna. Én azonban elvesztettem a fejem. Többé nem érdekeltek a kételyeim. Az érzések egy pillanat alatt elöntöttek a férfi iránt. Már magam előtt sem tagadhattam. Odaértem Marekhez és az őt körülvevő Vadászok gyűrűjéhez. Egyesével végeztem az utamba kerülő ellenséggel. Végül elértem a férfihoz és védelmezően elé álltam.
A Vadászok száma lassan fogyatkozni kezdett.
-         Sebastian! – kiáltottam el magam.
Nem voltam képes harcolni annyira aggódtam.
Sebastian leszúrt egy Vadászt, majd gyorsan rám pillantott. Amint meglátta az arckifejezést, tudta mit szeretnék. Szó nélkül odasietett és helyettem is figyelt, hogy én megnézhessem Marek sebét. Bár Bastian ki nem állhatta Mareket, mégis a jó barátom volt és megtette ezt értem.
-         Köszönöm.
Ennyit suttogtam a barátomnak, majd ahhoz a férfihoz fordultam, aki ellopta a szívem.




Láttam Maya arcán az aggodalmat, a félelmet, de nem akartam, hogy aggódjon miattam. Amikor láttam, hogy az a Vadász majdnem megöli… Olyan félelmet még soha életemben nem éltem át. Rájöttem, hogy Natalie többet jelent a tulajdon életemnél is. Muszáj volt tennem valamit. És ha ez a kis karcolás volt az ára, hogy ő életben maradjon, hát akkor örömmel fizettem meg ezt az árat. Fájt ugyan a sérülés, de nem érdekelt. Natalie jól van és csak ez számított.
Az ajkam mosolyra húzódott Natalie aggodalmán. A lány ledobta a földre a kardját és lehúzta a kabátom cipzárját.
Lehajoltam és a fülébe suttogtam:
-         Nem hittem volna, hogy egyszer vetkőztetni fogsz.
Natalie keze megállt egy pillanatra. Felegyenesedtem ő pedig felemelte a fejét és a szemembe nézett. Majdnem elnevettem magam.
-         Bolond. – motyogta az orra alatt Natalie, majd felhúzta a pulóverem és a pólómat.
-         Hagyd, semmiség. – tiltakoztam. Hisz tényleg az volt, de Nataliet ez nem érdekelte.
-         Mutasd!
Ez parancs volt én pedig engedelmeskedtem. Engedtem, hogy megnézze a sebem. Én magam nem néztem oda. Nem érdekelt.
-         Jesszus, ezt azonnal el kell látni.
-         Semmi szükség rá. Be fog gyógyulni.
-         Na de…
-         Sosem bíbelődtem ezelőtt ilyesmikkel és eddig sem haltam meg. Most sem fogok.
Natalie szemébe néztem, hogy kiolvashassa onnan, hogy igazat mondtam, és hogy nem tágítok e kérdésben. Natalie nem tetszése jeléül szúrós tekintettel nézett vissza rám és összeszorította azt a gyönyörű száját. Azonnal vágy ébredt bennem. A közönyöm, amit fent akartam tartani szertefoszlott. Nem harcolhattam az érzéseim ellen és ezt én is beláttam. Annyira akartam ezt a nőt, hogy majd beledöglöttem. Belélegeztem csodás illatát. Meg akartam érinteni. Meg is tettem volna, de sajnos nem volt rá időm.
A varázst megtörte egy Vadász üvöltése, aki ránk támadott. Nagy megdöbbenésemre Sebastian eltette láb alól a férfit. Pislogtam zavaromban. A férfi mintha olvasott volna a gondolataimban, felénk fordult és ezt mondta:
-         Nem érted tettem.
Nem válaszoltam. Én is tudtam. A feszültség egyre nőtt és ennek Natalie vetett véget.
-         Oké. Ezt már elrendezzük a harc után, oké fiúk?
Kelletlenül, de mindketten bólintottunk.
-         Rendben. Most pedig végezzünk velük.
Láttam Natalien, hogy szívesen visszatartott volna, de nem tette. Tudta, hogy úgysem állnék félre és hagynám, hogy helyettem vagy éppen értem harcoljanak, így én is folytattam a harcot. Az utolsó Vadászt is megöltük, de tudtam, hogy ezzel még nincs vége semminek. Sőt, most kezdődik csak az igazi csata.
Meddox az egyik Vadász holtteste előtt térdelt. Kihúzta mellkasából a kését, majd lenyalta a vért a pengéről, közben pedig felegyenesedett. Rám nézett.
-         Na jó, most, hogy eltettük láb alól a zavaró tényezőket, azt hiszem, neki kezdhetünk az igazi harcnak, nem gondoljátok?
Végül eljött ez a pillanat is. De bár ne jött volna el. Korántsem volt még vége a véres küzdelemnek, pedig így is túl sok vér folyt el ma. Körülöttünk mindenütt halott emberek teteme feküdt.
Nem, korántsem volt még vége. Tisztában voltam vele, hogy a halálig tart majd ez az összecsapás. Halálig.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése