Üvöltő éj - Tizenharmadik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Hát végre eljött ez a pillanat is. Megkértem Magdalénát, a szobalányt, segítsen Elysiának és kísérje a bejárathoz. Már tűkön ültem a várakozástól, hogy mit fog szólni Elysia a mai estéhez. Mindent el fogok követni, hogy jól érezze magát.

Mikor kinyílt a kétszárnyú bejárati ajtó ellöktem magam az autótól, aminek karba tett kézzel dőltem várakozás közben. Amikor megpillantottam Elysiát, az állam meg sem állt a földig. Még levegőt is elfelejtettem venni. Olyan csodálatosan nézett ki a délutáni napfényben.

Lefelé indult a lépcsőn én pedig közben megcsodáltam őt. Fekete térdig érő, fodros szoknyát viselt, rózsaszín szalaggal a pántján. Mikor Elysia lelépett az utolsó lépcsőfokról is már csak pár lépés választott el minket egymástól. Mielőtt megállt előttem, körbefordult megmutatva a fűzött a ruha hátulján, ami a háta közepéig ért fel. Láttam hamvas bőrét, ami a fűző fölött szabadon volt. Lejjebb pillantva megláttam gyönyörű dekoltázsát, amitől nagyot dobbant a szívem. A tekintetem még lejjebb vándorolt Elysia lábaira. Álmaimban sem láthattam volna szebbet. Harisnyába bújtatott hosszú lábak, amik szex közben a derekamra fonódnak…

A látványtól, az írisz illatától, mely megcsapta az orrom és a képtől, ami megjelent a fejemben, a vérem azonnal felébredt, a farkam pedig azonnal megkeményedett a nadrágomban. Legszívesebben felkaptam volna Elysiát és bezárkóztam volna vele a szobámba, hogy elüssük az egész napot az ágyamban. De ki kell vernem ezt a fejemből. Most az a fontos, hogy Elysia jól érezze magát, remélhetőleg elnyerem a szívét, és akkor itt marad velem.

Az, hogy Elysia ember azt jelenti, hogy nagyon sebezhető, még inkább vigyáznom kell rá és az idő, amely nekünk adatott igen kevés, ezért amennyit csak lehet, vele szeretnék tölteni. Pontosan ezért nem engedhetem meg, hogy ilyen felelőtlen gondolat vagy cselekedet miatt, valami ostobaságot kövessek el, elszúrva ezzel mindent, amiért eddig dolgoztam. Így hát megemberelve magam, csak ennyit mondtam:

-         Lenyűgözően nézel ki, Elysia. – valóban, így is gondoltam.

Hirtelen elbizonytalanodtam kicsit, mivel nem csak én fogom látni Elysiát. Más férfiak is legeltetni fogják szemüket csábító testén. De hiába értem meg őket, azonnal felébred bennem a birtoklási vágy és a védelmező ösztön, amit szinte lehetetlen elnyomni. Erre nem is gondoltam eddig. Hát, muszáj lesz visszafognom magam.

Hogy eltereljem gondolataim, az illemnek megfelelően lehajolva kezet csókoltam és miközben az ajkam a kézfején pihent, pajkosan felnéztem rá. Hallottam, ahogy Elysia elképedésében nagy levegőt vett, majd úrrá lett meglepett arckifejezésén, ugyanakkor a pír az arcán megmaradt. Elmosolyodtam, mivel nem hittem, hogy ilyen reakciót vált ki belőle ez az egyszerű gesztus.

Felemeltem a fejem, de Elysia kezét még nem engedtem el.

-         Indulhatunk, hölgyem?

Annyira, de annyira örültem, hogy Dastannak szemmel láthatóan tetszett a ruha, amit választottam. Kicsit féltem, hogy nem fog illeni, majd a ruha hozzám, de talán még sem állt olyan rosszul, mint képzeltem.

Most pedig Dastan a régi szokásoknak megfelelően üdvözölt. Elpirultam és egyben megdöbbentem, hisz a mai férfiaktól nagyon ritka az ilyesmi. Mondjuk az is igaz, hogy Dastan nem hétköznapi ember.

Még senkinek nem mondtam, de mindig is imádtam a régi férfiakat. Mindig udvariasak, lovagiasak és bármit megtesznek az imádott nőért. Én is egy ilyen férfit akartam magamnak, de már rég lemondtam erről az álmomról. Vagyis azt hittem…

-         Igen, uram. – válaszoltam, mikor kiszabadítottam a kezem Dastan gyengéd szorításából, majd pukedliztem.

Ezen Dastan már szélesen mosolygott, közben kinyitottam nekem az ezüstszínű autó ajtaját, én pedig beszálltam az anyósülésre, ő pedig megkerülte a kocsit és helyet foglalt a volán mögött.

Oldalra nézve alaposabban szemügyre vettem Dastant. Egy fekete nadrágot és egy fehér inget viselt, aminek a felső két gombja lazán ki volt gombolva. A haja úgy nézett ki, mintha sokszor beletúrtak volna, így egy kicsit felfelé meredezett. Irtó helyesen nézett ki és olyan aura vette körül, amilyennel még nem találkoztam. Biztos vagyok benne, ezt nem lehet tanulni. Ez vagy a sajátod vagy csak ábrándozhatsz róla.

És egy ilyen sármos srác kocsijában ülök, aki engem próbál lenyűgözni és rám fecsérli az idejét. A lelkemet felmelegítette egy érzés. Még nem akartam megtudni, hogy mi az, vagy csak nem akartam beismerni.

-         Gyönyörű ez az autó. Milyen típusú? – próbáltam elterelni a gondolataim.

Dastan közelében mindig olyan furcsa gondolataim támadnak és egyre többször kezdeményezek beszélgetést, csakhogy lefoglaljam magam, hogy ne járjon az agyam ilyen dolgokon. Ez teljesen idegem volt számomra eddig, most mégis azt vettem észre, hogy Dastannal nyíltabban tudtam beszélni, mint bárki mással eddigi életemben és ez nagyon boldoggá tett. Ugyanakkor sokszor voltam zavarban is Dastan viselkedése miatt.

-         Mercedes. – Dastan válaszától újra a beszélgetésre figyeltem.

-         Nagyon tetszik és kényelmes is. Gondolom, jól lehet csajozni vele. – miközben a bőrülést simogattam, elfogott a féltékenység, hány lány ülhetett itt ezen a helyen Dastan mellett.

De vajon, akkor mi a fenének hoztam fel, ha félek a választól. Én és az a nagy szám. Vannak ártalmai, ha az ember megnyílik valaki felé. Mivel eddig nem nagyon voltak barátaim, így szinte mindig magam voltam és most, hogy van egy beszélgető partnerem, megeredt a nyelvem. Még a végén kiderül, hogy imádok beszélni. Az lenne ám a meglepő fordulat.

-          Valójában oda vannak érte, bár ki tudja.

Nem tudom pontosan mit értett ez alatt Dastan, de mindegy. Ez nem az én dolgom. Szomorú lettem.

-         Mielőtt elindulunk, szeretném, ha bekötnéd a szemed, csak a biztonság kedvéért, hogy a megfelelő ideig a meglepetés, meglepetés maradjon. – Dastan lenyúlt a vezető ülés alá és elővett egy fekete kendőt.

-         Valóban, muszáj ezt? – fintorogtam.

-         Igen.

Dastan nem is leplezte elégedettségét, mikor elvettem a kendőt és felkötöttem. Nem vártam meg, hogy segítsen. Már nagyon türelmetlen voltam, így minél előbb indulni akartam végre.

-         Gyerünk!

-         Igenis, kisasszony. – hallatszott válaszán, hogy mosolyog.

Önkéntelenül követtem a példáját és a rossz kedvem elmúlt.

Pár perc telhetett csak el, mikor megállt az autó. Ez alatt az idő alatt nem beszéltünk, de nem bántam. Arra számítottam, hogy a faluban vagyunk, mivel ilyen rövid idő alatt sehova máshova nem értünk volna oda.

Dastan kiszállt és pár pillanat múlva nyílt az ajtó mellettem és Dastan segítségével kikászálódtam az autóból.

-         Egy kicsit gyalogolnunk. Remélem nem gond.

-         Nem.

Némán elindultunk. Még mindig kapaszkodtam Dastan karjába, mivel így vakon nem bíztam benne, hogy nem esek el a magas sarkú cipőmben a macskaköves utcán. Annyira kíváncsi voltam, hogy legszívesebben sikítottam volna, hogy árulja már el hova visz. Ha még sokáig megyünk, szívrohamban fogok elpatkolni vagy ilyesmi.

Nem sokkal később Dastan megállt, így nekem is meg kellett.

-         Most már leveheted a kendőt, Elysia.

Dastan lehelete csiklandozta a nyakam, mivel a fülembe súgta a szavakat. És amikor kimondja a nevem…hmm.

Remegő kézzel kioldottam a kendőt. Már annyira izgatott voltam, hogy nem bírtam magammal. Elakadt a lélegzetem. Egy téren voltam, ami tele volt emberekkel. Középen egy szökőkút volt és az egész tér fel volt díszítve narancs-, citromsárga és piros gömblámpákkal. A városban látott kis kávézók asztalai tették még hangulatosabbá a helyet. Emellett gyertyák voltak mindenhol, amik még nem voltak meggyújtva, mivel a nap még fenn volt az égen. Elképesztő lehet ez a hely, sötétedés után.

-         Tudod, ez a mi kis utcai bálunk. Csak neked.

Ránéztem Dastanra. Nekem? Nem tudom, milyen arcot vághattam, de Dastan viccesnek találhatta, mivel kuncogni kezdett. Dastan, nagy sajnálatomra nem szolgált több magyarázattal.

Hirtelen Algernont láttam kiválni a tömegből, aki felénk közeledett. Lazább öltözetet viselt, mint Dastan és meg kell hagyni, igen jóképű volt benne. Gondolom ezt ő is tudta magáról, legalábbis a magabiztosságából ítélve.

Egy Hawaii mintás térdnadrágot viselt, fehér pólóval és papuccsal. Hát igen, csak Algernon vett fel ilyen ruhát és mindenki más röhejesen nézett volna ki benne, hisz ez egy bál nem igaz? És a bálokon nem így szoktak megjelenni az emberek. Na jó, túloztam, talán Dastannak is jól állt volna.

-         Végre ti is megérkeztetek. – vigyorgott ránk Algernon.

-          Igen.

-         Hát, akkor kezdődjék a bál! – kiabálta Algernon.

Mindenki körülöttünk éljenzésben tört ki. Felnevettem. Ez valóban egy csodálatos meglepetés.

Azonnal mindenki nyüzsögni kezdett és bekapcsolták a zenét, ami úgy hangzott, mintha minden irányból szólna. Körbenéztem és a tér szélén lévő lámpaoszlopok mellett, hangszórókat láttam. Oh, szóval ezért ilyen a hangzás.

-         Ez a főtér? – kérdeztem.

-         Igen. – válaszolt Dastan.

Eközben Algernon kiszemelt magának egy bögyös barnát, aki szint úgy kiszúrta magának, így Algernon elindult felé, de azért még odaszólt nekünk:

-         Én most léptem, ha nem baj. Jó szórakozást.

-         Csak nyugodtan. Neked is. – felelte nevetve Dastan. – És mit szeretnél először csinálni, Elysia? – fordult ezúttal felém.

A hasam korgott egyet én pedig elpirultam. Dastan is meghallotta és kuncogott.

-         Akkor együnk először.

Odasétáltunk az egyik kinti asztalhoz. A terítő narancssárga volt és az asztal közepén pedig egy vázában rózsa. Olyan romantikus és bármennyire is próbáltam elvonatkoztatni ettől nem ment.

Dastan kihúzta nekem a széket, majd miután helyet foglaltam leült velem szemben. Felvettük az étlapot és mindketten elmerültünk benne. Nem tudtam mit kéne rendelnem. Az étlapon mindenféle ételek szerepeltek. Csirke, sajt, pulyka, levesek. Minden.

-         Kiválasztották már, hogy mit szeretnének? –kérdezte a pincér.

Amíg meg nem szólalt, nem vettem észre, hogy idejött hozzánk.

-         Elysia? – nézett rám Dastan.

-         Csirkét, krumpli körettel.

-         És ön uram?

-         Ugyanazt. És vörösbort legyen szíves.

-         Igenis. – azzal a pincér meghajolt és elment.

Nem sokkal később meg is érkezett a vacsoránk és miközben ettünk, sokat beszélgettünk Dastannal.

-         Hogy sikerült ilyen rövid idő alatt leszervezni ezt az egészet? – mutattam körbe miközben belekortyoltam a borba.

-         Hát, nem volt egyszerű, de Algernon végezte a java munkát.

-         Köszönöm, de igazán nem kellett volna. - Dastan kiitta a poharát.

Közben a háttérben lágy, lassú zene szólt, amire nem igazán figyeltem oda, csak a ritmusa ragadta meg a figyelmem.

-         De akartam. – erre elpirultam és elfordultam.

A táncoló párokat kezdtem el figyelni. Inkább, mint Dastan hipnotizáló, akvamarin kék szemét. Nem értem miért van ilyen hatással rám. A kedvenc színem nem is kék és mégis…

-         Algernonnak is meg kell köszönnöm. – mondtam hirtelen.

Épp, amikor kimondtam, vettem észre Algernont, ahogy azzal a barnával egymásba gabalyodva táncolnak a lemenő nap fényében. Elmosolyodtam rajtuk, ugyanakkor szomorú lettem. Milyen felszabadultak. Én nem tudnám, így elengedni magam.

-         Akarsz táncolni?

-         Nem. Én nem…

-         Na, gyere. Hisz azért szerveztük és Algernon nagyon csalódott lesz, ha kárba vész minden erőfeszítése.

A fenébe. Ráharaptam az alsó ajkamra. Zavarban voltam és nem akartam beleegyezni, de Dastan rátapintott a gyenge pontomra. Sosem hagynám, hogy kárba vesszen a munkájuk miattam. Felsóhajtottam.

-         Nem tudok táncolni.

-         Majd én vezetlek.

Végül beadtam a derekam és odasétáltunk a tér közepére.

-         Nagy manipulátor vagy. Tudsz róla?

-         Tudom. – vigyorgott Dastan – Annak kell lennem, ha király akarok lenni.

-         Való igaz.

Dastan megfogta jobb kezével a derekam, bal kezével pedig a kezem és magához húzott. Elakadta lélegzetem. Az illata megcsapott és a bűvkörébe kerültem. A testem azonnal reagált a közelségére. Nem értettem ezt a reakciót és nem tudtam úrrá lenni rajta, így sodródtam vele. Egy gyönyörű keringő dallamára táncoltunk. Mintha csak a fellegekben lebegtünk volna. Megszűnt az idő és minden körülöttem.

Csak Dastan és én léteztem, de ez nagy bajt jelenthet számomra. Véget kell vetnem neki, de nincs hozzá elég erőm. Beletörődtem és élveztem tovább ezt a pillanatot, amíg még tehetem. Majd ha véget ér ez az álom, lesznek jó emlékeim, amik majd átsegítenek az életen. Csak ez a pillanat legyen az enyém. Vagyis a miénk.

Sajnos, számomra túl hamar véget ért a dal, de Dastannal nem engedtük el egymást, bár egy kicsit eltávolodtunk egymástól. Ezt a leheletnyi szünetet arra használtam, hogy körbenézzek. Észrevettem, hogy már lement a nap és a tér körüli lámpák és gyertyák szolgáltattak csak fényt. Eszméletlen látvány.

Valóban jól megszervezték és láthatóan mindenki, nagyon jól szórakozik. Ennek örülök és ami azt illeti, én is megilletődtem. Még nem kaptam ilyen csodálatos ajándékot. Örökre a szívembe zártam ezt a napot és ez fogja éltetni bennem a reményt és az élet lángját, mikor egyedül leszek. Egyedül. Ismerős és mégis új fájdalom nyílalt belém.

-         Elysia. – szólított meg Dastan.

-         Igen? – fordultam vissza vele szembe, ölelő kezében.

-         Ez még nem minden.

-         Még van valami?

Meglepődtem. Hát lehet ez a nap még ennél is csodálatosabb? El sem tudom képzelni, hogy lehetne ezt még fokozni.

Dastan ránézett az órájára. Nyolc óra tizenöt perc.

-         Nézz fel.

Kibontakoztam Dastan öleléséből, de nem mentem el a közeléből, hanem melléálltam, közben pedig engedelmeskedtem és az égre emeltem a szemem. Valaki berakott egy gyorsabb számot, amitől felpörögtem. Vártam, hogy mi történik és tovább fürkésztem az eget. Láttam a csillagokat és hirtelen egy rakétát lőttek fel a földről, ami felrobbanva a szélrózsa minden irányába tovaterjedt kék, sárga, piros és fehér színben pompázva közben.

-         Tűzijáték?

-         Igen.

-         Oh, istenem. De gyönyörű.

Dastan keze a derekamra csúszott én pedig nekidőltem a vállának. Negyed óráig álltunk így, amíg tartott a tűzijáték. Már így is mennyben éreztem magam, de ezek után már nem találok szavakat boldogságom kifejezésére. Bárcsak ne érne véget ez az éjszaka. Bár így maradhatnánk elfelejtve minden gondunk és csak egymásra figyelhetnénk.

De láthatóan nem csak mi voltunk így. Az egész téren párok összegabalyodva nézték a csodát, amit Dastan tett lehetővé, hogy megvalósuljon. Rájöttem, nem azért vagyok boldog, mert ez az egész bált nekem szervezték, hanem mert Dastan szervezte és vele tölthettem itt az időt. Nélküle nem is tudtam volna úgy élvezni, ahogy most. Bármennyire is tagadtam eddig, halálosan beleszerettem Dastanba. Vajon mit jelent ez számunkra?

-         Nem szeretnél sétálni egyet, Elysia?

-         De. Az, jó lenne.

Dastan megfogta a kezem és kézen fogva sétáltunk az egyik kevésbé kivilágított utca irányába. Csendben voltunk és nem éreztem, hogy ezt meg kéne törnöm. Még a végén elfecsegném, hogy szeretem és akkor már nem lenne erőm elmenni. Soha többé, amíg csak élek. És ha megadom magam Dastan csábításának, akkor nem csak a szívemet, de a testemet is magához láncolná.

Mit kéne tennem? A szívemre hallgassak, aki hagyná, hogy Dastan csókoljon és öleljen, vagy az eszemre, ami azt üvölti, hogy menjek el minél előbb, amíg még tudok.

Ez a két érzés és gondolat csatázott bennem, mikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül Dastan maga felé fordított és rátapasztotta ajkát az enyémre. Annyira meglepődtem, hogy az első pár pillanatban, csak álltam, mint egy sóbálvány levegőt sem véve, majd miután feleszméltem próbáltam eltolni magamtól Dastant, aki megfogva a derekam és magához húzott. Megpróbáltam ellenállni, de természetesen ez olyan volt, mintha egy felhőkarcolót próbálnék megmozdítani. Dastan érzékelte próbálkozásom és hogy nem viszonzom csókját, így pár centire elhúzódott. Túl közel voltak a csábító ajkai. Húzódj hátrébb végre. De Dastan nem hallhatta a gondolataim, így egy tapodtat sem mozdult.

-         Ne ellenkezz velem, Elysia. Kérlek. Tudom, hogy te is akarod.

Micsoda magabiztosság. Ezután Dastan ismét megcsókolt, ezúttal azonban az agyamat legyőzte a szívem és már nem voltam képes ellenállni. Mielőtt a csók igazán elmélyülhetett volna, egy hang szólalt meg nem messze tőlünk.

-         Dastan ezt fejezd be!

Dastannal együtt megdermedtünk a hang hallatán. Annabell. Mit keres ő itt?

-         Annabell? Mit akarsz?

-         Azért jöttem, hogy megakadályozzam, hogy még több hibát kövess el. Ez a lány nem hozzád való. Hisz nézz csak rá. Ő egy ember. Mond, mit tud neked adni, egy halhatatlannak, aki örökké él és szinte nem is öregszik, egy ilyen nő? Pár évet, vagy évtizedet aztán örökös fájdalmat? Valóban ezt akarod Dastan?

Dastan teljesen nyugodt maradt velem ellentétben, amit nem tudtam mire vélni. Nem szívesen mondom, de Annabellnek igaza van. Mi tudok én adni Dastannak? Tíz-húsz évet és aztán? Ha valóban úgy szeret, akkor mi lesz vele az után, ha én már nem leszek?

Nem akarom örökös fájdalomra ítélni csak azért, hogy pár évet vele tölthessek. Nem lehetek ilyen önző. Azt pedig nem akarom, hogy húsz év múlva, amikor már öreg leszek hozzá, otthagyjon egy másik, fiatalabb nő miatt. Azt nem élném túl. Ha Dastant meg akarom kímélni a fájdalomtól, akkor el kell mennem. Méghozzá igen hamar. Eldöntöttem, bár lehet, hogy ebbe belehal a szívem, de az első adandó alkalommal elmegyek innen.

Ui.: Hát végre ez a fejezet is elkészült és sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Szeretnék mutatni pár képet, hogy milyennek képzeltem el a lámpaoszlopokat és Dastan autóját. Remélem tetszett ez a fejezet és kérlek írjatok véleményt. Előre is köszönöm.