Tizenötödik fejezet
Amíg Dastan elrohant Algernonnal, hogy ne idegeskedjek és ne gondoljak arra, hogy megint itt vannak a Vadászok, ahogy Dastan nevezi őket, felöltöztem. Akaratlanul is eszembe jutottak a Dastannal való első találkozásunk emléke. A veszélyre, amitől úgy megrémültem, azért hát átmentem Dastan szobájába és levettem a Drakulát a könyvespolcról, így nyugtatva meg saját magam.
Azonnal olvasni akartam, így leültem a földre az ágynak támaszkodva, a könyvespolccal szemben. Természetesen nem az ágyra feküdtem, mivel fura helyzet lenne, ha Dastan visszajönne és a saját ágyában fekve találna.
Körülbelül a harmincadik oldalnál tarthattam, mikor Dastan és Algernon bejött a szobába. Felnéztem rájuk, de nem mozdultam el a földről. Mindketten úgy néztek rám, mintha nem lennék normális, ezen pedig mosolyognom kellett. Hát ennyire furcsa látvány, ahogy a padlón olvasok? Pedig itt érzem magam a leginkább biztonságban, persze kivétel akkor, ha Dastan is a közelemben van. Na jó, Hathaway ezt azonnal hagyd abba.
Miután Dastan túljutott az „Elysia-a-földön-olvas-az-ágyamnak-támaszkodva” sokkon, odajött hozzám és leguggolt.
- Hát, te meg mit csinálsz itt? Kerestelek a szobádban, de nem voltál ott, így aggódtam. – becsuktam a könyvet és letettem magam mellé.
- Sajnálom, de olvasni támadt kedvem és láttam a könyvgyűjteményed. Ezenkívül pedig gondoltam, hogy itt fogsz először keresni.
- És mit olvasol?
- Bram Stoker Drakuláját.
- Hmm… jó választás. – egymás szemébe néztünk.
Algernon köhintett egyet megzavarva a meghitt pillanatot. Szinte már el is felejtettem, hogy itt van, de hálás voltam neki, hogy közbelépett.
- Dastan nem érünk rá. – sürgette Algernon a barátját.
- Igen, igazad van. Elysia figyelj rám. Most el kell mennem pár farkassal együtt, hogy megfigyeljük a városban tanyázó Vadászokat. – megdermedtem, ezért Dastan megfogta a kezem – Nem kell aggódnod, csak megfigyeljük őket és hamar visszajövünk. Addig pedig Algernon itt marad veled és vigyáz rád.
- Jobban örülnék, ha veled menne. – vágtam rá azonnal.
Valóban aggódtam miatta, de itt a lehetőség, hogy elszökjek, már ha elég ideig távol lesz Dastan, de mindez meghiúsul, ha Algernon pesztrál. Különben is, ha Algernon ott van vele, akkor vigyáznak egymásra és egyiküknek sem esik baja.
- Köszönöm, hogy így bízik a képességeimben, kisasszony. – hajolt meg Algernon előttem. – De itt kell maradnom, vagy Dastan kicsinál. Sajnálom.
Algernon bűnbánó arcot vágott, mintha szívesebben menne terepre, minthogy rám kelljen vigyáznia. De lemerném fogadni, hogy Dastan egy tapodtat sem fog mozdulni, amíg bele nem egyezem.
- Nem hiszel a képességeimben? – fordult felém Dastan.
- Nem erről van szó.
- Akkor egyezz bele.
- Nincs más választásom, ugye?
- Nincs.
Felsóhajtottam.
- Hát, akkor a kérdés eldőlt.
- Igen. Most pedig indulnom kell. Búcsúzni jöttem.
Dastan megszorította a karom, majd felkelt, megfordult és az ajtó felé indult. Én is felpattantam és mielőtt még egy lépést is tehetett volna, megragadtam a karját. Nem igazán fogtam fel, mit teszek, csak ösztönösen cselekedtem. Nem is tudom igazán mi motivált. Talán az aggodalom.
- Vigyázz magadra, kérlek.
Dastan megfordult és olyan széles mosolyt villantott rám, amitől megremegett a térdem.
- Meglesz. Te pedig, - mutatott rá Algernonra – figyelsz rá, megértetted? Ha bármi történik vele, elevenen megnyúzlak.
Algernon, aki úgy tűnik, mindig mindent elviccel, halálosan komoly arccal bólintott. Valóban ennyire fontos lennék Dastan számára?
- Na, mit szeretnél csinálni?
Már a Dastané melletti „szobámban” próbáltuk elütni az időt Algernonnal. Nem rég jöttünk vissza ide, miután Dastan elment a többi vérfarkassal a közeli városba. A gyomron azóta görcsben van, a szívemen pedig hatalmas kő.
Csak néztem ki a fejemből és elképzeltem a csata különböző kimeneteleit, ha összecsapnak. Az időérzékem teljesen cserbenhagyott és nem tudtam, mióta ülhettem Algernonnal a szobában. Öt perce, vagy fél órája? Már létezni sem tudok Dastan nélkül?
Mivel nem szóltam Algernon felsóhajtott.
- Kérlek, ne aggodalmaskodj. Nem lesz semmi baja. Ha pedig itt emészted magad, még a végén beteg leszel és Dastan letépi a golyóimat. Könyörgöm Elysia, rajtad múlik a testi épségem.
Végül ránéztem és valódi aggódást véltem felfedezni a szemében, még ha a hangja nem is tükrözte. Egy gondolat fogalmazódott meg benne, aminek hangot is adtam. Nem gondolkodtam, hanem kimondtam, ami épp az eszembe jutott.
- Algernon, mondd csak, te félsz kimutatni a valósi érzéseid igaz?
- Miről beszélsz?
Algernon a székben ülve kiegyenesedett és vastag álarc mögé rejtette érzéseit. Még a borostyán szeméből is eltűnt a megszokott csillogás. Meg sem próbált hitetlenkedő arcot vágni. Meg kell hagyni a páncél, amit visel nagyon jól kidolgozott, talán még Dastan sem vette észre mennyire mélyek az érzései, de én észrevettem a réseket az álarcon, amit maga köré vont.
Talán azért, mert olyasvalaki láthatja csak meg, aki nem elfogult vele szemben. Aki rokonlélek vele. Én is olyan vagyok, mint ő. Mindig mások érzéseit tartottam szem előtt. Csak azután jöhettek a sajátjaim, miután mindenki más elégedett és próbáltam nem kimutatni a bajaim. Ki gondolta volna, hogy pár perc alatt ki lehet ismerni a másik titkait. De talán, csak azért sikerült, mert ha Algernonra nézek olyan, mintha tükörbe néznék.
- Előttem ne próbáld megjátszani magam. Egy hajóban evezünk.
Ezzel sikerült meglepnem Algernon, aki felvonta a szemöldökét.
- Valóban?
- Már te is észrevetted, hogy így van nem igaz?
- Talán.
- Ki gondolta volna, hogy a mindig vicces Algernon, szókimondó viselkedéssel próbálja eltitkolna az érzéseid. Ezentúl majd mindig figyelem, mikor próbálsz meg átverni a szavaiddal. A szád mond valamit, ha elrejtse azt, mit a szíved érez. Meglepő fordulat. Nem sokan néznék ki belőled. – rámosolyogtam az ágyról.
Magas labdák adtam Algernonnak, hogy oldjam a feszültségét. Tessék, megint csak másra gondolok magam helyett.
- És ki gondolta volna, hogy a kicsi, félénk Elysia rájön a titkomra, amire eddig senki más. Gratulálok. Nem hittem volna, hogy észreveszed. Hogy képes leszel rá, kisember. De tudom, hogy ez rád is ugyanúgy vonatkozik.
Áúúúú. Ez fájt, de tudom, csak azért mondja, hogy elterelje a szót.
- Úgy gondolod?
- Hogy érzel Dastan iránt? – kérdéssel válaszolt a kérdésemre.
Hogy én ezt mennyire utálom.
- Nem válaszolsz?
- Még magam sem tudom. – hazudtam.
- Ne köntörfalazz. – vigyorodott el Algernon. Én is átláttam rajta, de ő is rajtam. – Én bevallottam, hogy igazad van, hát most rajtad a sor.
Nagy levegőt vettem és:
- Szeretem. – ismertem be.
- Mindjárt gondoltam. Összeilletek.
Csak néztem Algernonra. Én és Dastan összeillünk? Mint tűz és víz.
- Ne nézz rám így. Tudom, hogy igazam van. Még sosem láttam Dastant ilyen boldognak és ezt neked köszönheti. Senki más nem tudta volna, így megváltoztatni. Ti egymásnak vagytok teremtve. Ezenfelül pedig, bármit megtenne érted. Hidd el, ha itt maradsz, mindent megtesz majd, hogy boldoggá tegyen.
- De én nem vagyok vérfarkas. – tiltakoztam.
Nem akartam jelentőséget tulajdonítani Algernon szavainak és érzelemmentes logikával meggyőzni magam.
- Az nem számít.
Olyan meggyőződéssel állította ezt Algernon, hogy majdnem én is elhittem, de gondolatban felpofoztam magam, hogy magamhoz térjek. Végül lebeszéltem magam, hogy itt maradjak.
Meg kell szöknöm. Ennek érdekében a mai és a holnapi napot arra kell használnom, hogy meggyőzzem Algernont, nem teszek semmit az aggódáson kívül, így majd holnap este elszökhetek. De valahogy ki kell találnom, ezt hogy kivitelezzem. Majd csak kitalálok valamit.
- Tudod mit Algernon? Kártyázzunk.
- Ez a beszéd. – széles mosoly terült szét az arcán.
Negyed órával később Algernon már nem volt olyan lelkes vesztesz sorozata miatt. Én viszont felpörögtem és húztam Algernon agyát.
- Na mi van Algernon a többi nőt is így nyűgözöd le?
Amilyen arcot vágott, valószínűleg a szívére vette, de én csak nevetni tudtam. Látva Algernon, hogy sikerült elterelnie a gondolataim, túltette magát az előbbi duzzogáson és velem együtt nevetett.
- Éhes vagy?
- Most, hogy mondod igen.
- Akkor hozok fel magunknak valamit.
- Rendben.
Miután megvacsoráztunk a tervem részeként, Dastan fürdőszobájában fürödtem le, azzal az indokkal, hogy ott nagyobb a kád és hogy érezni lehet Dastan illatát. Algernon nem firtatta. Bő húsz percig áztattam magam, majd miután pizsamát vettem a szobámba visszavonulva aludni tértem. Algernon körülbelül két perc alatt zuhanyozott le és csatlakozott hozzám a szobámban. Behozott magával egy nagyméretű fotelt, amiben ülve akart aludni.
- Algernon, te meg mit csinálsz?
- Dastan azt mondta, ne hagyjalak magadra egy percre se. Ez persze nem vonatkozik arra, mikor fürdesz, vagy a mosdóban tartózkodsz, és persze néhány percre magadra hagyhatlak, de huzamosabb időre nem. Mint tudod szinte mindenki elfogadott téged, de vannak, akik nem és jobb félni, mint megijedni.
Tudtam, kire gondol. Dastan apjára, a vérfarkasok királyára. Oresztészre. Mivel ember vagyok, mindenáron a halálomat akarja. Ez megnyugtató.
- Miért nem hozol be akkor valami kényelmesebbet?
- Itt most nem az én kényelmem a lényeg. Fontos, hogy azonnal lépni tudjak, ha szükséges. Az éjszaka kivételesen veszélyes lehet számodra.
Erre inkább nem mondtam semmit és próbáltam nem elképzelni a jelenetet sem. De az, hogy Algernon itt van velem kicsit megnyugtatott. Végül sikerült elaludnom, ami nem volt egyszerű. Zavart a figyelő szempár, ugyanakkor megnyugtatott. Ez az érzés, még álmomban is megmaradt.
Mikor felébredtem nyújtózkodtam egy nagyot, miközben ásítottam.
- Hogy aludtál? – kérdezte Algernon.
- Én elég jól aludtam köszönöm, de te elég nyúzottnak tűnsz Algernon. Sajnálom ez az én hibám.
- Ugyan már. Kötelességem megvédeni a csinos hölgyeket.
Algernon felkelt és megropogtatta a vállát. Úgy fest, mint aki egész éjszaka egy pózban ült. Nem csodálom, az a szék nem épp a legkényelmesebb. De most, hogy jobban megnéztem szép karikák voltak Algernon szeme alatt.
- Aludtál te egyáltalán?
- Nem.
Olyan határozottan és habozás nélkül mondta ezt, hogy teljesen megdöbbentem.
- Ez most komoly?
- Miért ne lenne az?
- Akkor aludnod kell. – pattantam ki az ágyban.
- Eszem ágában sincs. Nincs szükségem rá. Akár több napig is kibírom alvás nélkül, csak innom kell egy bögre kávét, és meglátod jobb leszek, mint újkoromban.
Az az érzésem támadt, csak azért mondja, hogy megnyugtasson.
- Figyelj, nyugodtan alhatsz, én úgy is olvasni akartam, ami mások számára nem valami izgalmas. Különben is felébrednél, ha valaki bejönne az ajtón, ha pedig mégsem majd sikítok. És ha nem alszol, akkor fáradt leszel, ha pedig fáradt vagy nem tudsz megvédeni, nem igaz?
- Nem hiszem, hogy…
Csúnyán néztem rá és végül beleegyezett.
- Oké.
Arra már nem tudtam rávenni Algernont, hogy ágyon aludjon, de legalább pihen. És ez nem csak azért jó, mert jobban lesz és feltöltődik, hanem mert lehet, hogy olyan mélyen fog aludni, hogy el tudok majd szökni.
Fél órával azután, hogy Algernon elaludt és a légzése lelassult, csöndben felkeltem, majd szép lassan osontam az ajtó felé. Nem jutottam messze az ágytól, mikor Algernon megszólalt:
- Hova mész?
- Úr isten! – ugrottam egyet ijedtemben.
Ránéztem Algernonra, akinek a szeme még mindig csukva volt.
- Halálra ijesztettél.
- Sajnálom.
Algernon felnyitotta a szemét és a borostyán szempár gyanakvóan végigmért.
- Válaszolsz?
- A fürdőbe, csak nem akartalak felébreszteni. – válaszoltam kicsi habozás után.
Algernon felhúzta a szemöldökét, de nem szólt én pedig beviharzottam a fürdőszobába. Most mit csináljak? Vajon átlátott rajtam?
A nap hátralévő részét szinte semmittevéssel töltöttük Algernonnal. Nem hoztuk fel többet a témát a lopakodásomról, így megnyugodtam. A tervemet, akkor is végre kell hajtanom. Nem tudhatom, hogy meddig marad el Dastan.
Amikor a nap már majdnem alábukott a horizonton a gépezet fogaskerekei beindultak. Tudtam, innen nincs visszaút.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése