Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj 23.fejezet

Huszonharmadik fejezet

Egy hétig lábadoztam. Ezalatt az idő alatt Dastan ragaszkodott hozzá, hogy végig ágyban legyek, úgyhogy csak a mosdóba mentem ki, ha a szükség úgy hozta. Hát, amúgy sem tudtam nagyon ugrándozni, így könnyű volt betartani Dastan kérését.

Végig mindenki nagyon figyelmes volt velem és csodálkoztunk, milyen gyorsan gyógyultam. Senki sem értette, mégis mindannyian örültünk neki. Dastan különösen kedves volt velem, elhalmozott a figyelmességével és emiatt egyre jobban beleszerettem.

Mindig velem volt és mivel nem nagyon tudtam felkelni az ágyból, Dastan szobájában maradtam, így éjszaka is egy ágyban aludtunk. Eleinte emiatt zavarban voltam, hisz még sosem aludtam együtt férfival, de mivel Dastan nem próbálta meg kihasználni a helyzetet, megnyugodtam.

Tisztában voltam vele, hogy sosem tenne semmi olyat, de mégis bizonytalan voltam az elején. Ez a bizonytalanság a második éjszaka után elmúlt, ezután pedig már élveztem ölelő karját és a védelem érzését, amit ekkor éreztem. Zavartalanul aludtam, amiben már régen nem volt részem.

Még nem voltam erőm teljében, viszont már elegem volt az ágyból. A sebem környékén a bőr még rózsaszín volt és érzékeny, de nem nézett ki olyan rosszul és sokkal jobban voltam, így ki akartam mozdulni végre.

-         Dastan, sétálni szeretnék. Szeretnék végre kimozdulni. – támadtam le őt, amint belépett az ajtón.

Kora délután volt. Már egész délelőtt Dastant győzködtem, de eddig még nem adta be a derekát. Makacs volt, akár az öszvér.

-         Ne felejtsd el Elysia, hogy pár napja még lázas voltál. Nem tartom jó ötletnek.

-         Ugyan már Dastan, hisz rohamosan javult az állapotom. Ha továbbra is bezárva tartasz, kénytelen leszek megszökni.

Dastan nem szólt semmit és tudtam, ezt nem kellett volna. Mindkettőnket rosszul érintett a dolog. Már épp bocsánatot akartam kérni, hogy felhoztam a témát, amikor Dastan megszólalt:

-         Rendben, de a faluba megyünk, és ha azt mondom, hogy jöjjünk vissza, akkor nem ellenkezel.

-         Oké.

Dastan odajött hozzám és felsegített, majd együtt elindultunk. Belekaroltam, ő pedig egy mosolyt dobott felém. Tudtam, nem örül az ötletnek, hogy mászkáljak, de inkább jött velem, minthogy egyedül menjek. Emellett mindenáron boldoggá akart tenni, amivel teljesen elvarázsolt.

Soha senki nem tett még annyit értem, mint ő, de persze Algernonék is nagyon kedvesek voltak és fontosak a számomra. Itt végre úgy éreztem, hogy szeretnek és elfogadtak annak, aki vagyok. Nem próbáltak megváltoztatni, hanem egyből elfogadtak, pedig nem is tartoztam közéjük.

És hogy Dastan pont belém szeressen, kész csoda. A mai napig nem értettem, viszont nagyon örültem neki. Rájöttem, nincs értelme küzdeni az érzéseim ellen, hisz nem tagadhattam tovább őket. Már nagyon is kikívánkoztak belőlem, de nem volt még itt a pillanat, hogy kimondjam őket. Különben is, ha hangosan is kiejteném azokat a szavakat, visszavonhatatlanok lennének és akkor minden teljesen meg fog változni. Hisz még sosem szeretet férfi, nem tudtam, hogy kell ilyenkor viselkedni. Féltem nem leszek elég jó Dastannak, hisz ő sokkal jobbat érdemelt.

-         Elysia, minden rendben?

Dastan hangjától azonnal visszatértem a valóságba.

-         Igen persze, csak elgondolkodtam.

Egy aggódó akvamarin kék szempár fürkészett, de nem foglalkoztam vele. Igazat mondtam, így az már nem az én dolgom volt, hogy Dastan elhiszi e.

Végre kiértünk a kastélyból, én pedig hatalmasat szippantottam a friss levegőből.

-         Csodálatos.

-         Igen, valóban az.

Ránéztem Dastanra és láttam, engem nézett közben pedig vigyorgott. Elpirultam zavaromban. Ettől Dastan még jobban mosolygott, ami már szinte lehetetlen volt. Gyorsan témát váltottam, mivel ingoványos talajra tévedtünk.

-         Tudod, már régóta fel akartam tenni egy kérdést.

-         És mi lenne az?

-         Kik pontosan a kívülállók?

Dastan arcáról minden viccelődés eltűnt és azonnal komollyá változott. Ezért is nem tettem fel ezt a kérdést eddig neki, mivel tudtam, hogy így fog reagálni. A nyakamat tettem volna rá, hogy magát hibáztatta, hogy elraboltak, pedig ez nem így volt. Én voltam az ostoba, én szöktem el, bajba sodorva ezzel mindenkit, aki fontos volt számomra.

-         A kívülállók, olyan vérfarkasok, akit megtagadják apámat, mint királyt, sőt még Erinát is, aki a teremtőjük, az istennőjük. Nem tisztelik törvényeink és emberre vadásznak. Ezt mi szigorúan tiltjuk, csak akkor ölhetünk meg egy embert, ha önvédelemből történik a gyilkosság és főleg nem vadászunk rájuk. - Dastan egy pillanatra elhallgatott, majd tovább folytatta a magyarázatot - Emellett gyengének tartanak minket, mivel rejtőzködünk az emberek elől, bár szándékosan ők sem fedik fel a kilétüket előttük, de szabadon járnak kelnek köztük. Uralkodni akarnak felettük, mintha joguk lenne hozzá.

-         Miből gondolják, ha joguk van ehhez?

-         Mert arra teremtettek minket, hogy uralkodjunk. Erősebbek vagyunk mindenkinél és meg van a magunkhoz való eszünk. Kiemelkedünk mind az emberek, mind az állatok közül. Amofisz szerint felsőbbrendűek vagyunk és szolgasorba kell taszítanunk az embereket.

-         Amofiszról már meséltél, ha jól emlékszem. Ő a Napisten igaz?

-         Igen.

-         És mi a helyzet Erinával? Szerinte is uralkodnotok kellene?

-         Nem. Ő nem akarja, hogy leigázzuk az emberiséget. Szerinte együtt kell élnünk a többi teremtménnyel és mi egyet értünk vele. A kívülállók inkább Amofiszt imádják, hogy ezzel igazolják szörnyű tetteiket.

Erre nem tudtam mit mondani. Súlyos csend telepedett közénk és én elképzeltem a szörnyűségeket, amiket Meddox és társai elkövettek. Megborzongtam, hogy léteznek ilyen gonosz emberek, vagyis esetünkben vérfarkasok.

-         És mi történt Meddox-szal? – jutott eszembe hirtelen.

Mivel elájultam nem tudtam Dastan megölte-e a férfit, de nagy valószínűséggel igen. És nem is hibáztattam volna érte, én is ezt tettem volna a helyében.

-         Elengedtük.

-         Hogyan?

Annyira meglepődtem, hisz nem erre számítottam. Elég bugyután nézhettem ki, de Dastan még sem mosolygott rajtam.

-         Azt mondtam Algernonnak, tegyen vele, amit csak akar. Én magam intéztem volna el, de megsérültél és sietnünk kellett. Algernon azt mondta nem fog végezni vele, mert nem akarja elvenni tőlem ezt az örömöt. Miután elmentünk jól megverte és elengedte. Ha legközelebb találkozom Meddox-szal, már nem lesz ilyen szerencsés.

Dastan hangjából sütött a gyűlölet és az indulat. Ez a Dastan még nagyon új volt velem, hisz eddig csak háromszor láttam. Bár tudtam, velem sosem tenne semmit és velem sosem viselkedett így, mégis félelmetes volt.

Időközben beértünk a faluba és nem volt szükség rá, hogy beszélgessünk. Mind a ketten kikapcsoltunk és csak figyeltük a nyüzsgő tömeget. Mindenki boldog volt és felszabadult, tettek vettek, beszélgettek és harsányan nevettek. Ettől én is felvidultam és mindenkire rámosolyogtam, aki köszönt. Kedélyes volt a hangulat és a korábbi témánk feszült hangulatát, mintha elfújta volna a szél.

Elsétáltunk a főtér felé, ahol Natalieval és Sebastiannal futottunk össze. Natalien egy térdig érő ruha volt pánttal és rózsa mintával, míg Sebastianon farmer és egy sötétkék póló.

-         Sziasztok. – köszönt oda hozzánk a lány.

Natalie mosolygott, mint mindig. Nagyon megkedveltem őt, hisz nem lehetett őt nem kedvelni. Mindig boldog volt és ez ragadósnak bizonyult. Senki sem unatkozott mellette.

-         Sziasztok. – köszöntem én is.

Sebastian csak odamotyogott valamit, amit nem értettem. Úgy tűnt, nincs jó kedve.

-         Végre rávetted Dastant, hogy kimozduljatok. Ennek örülök. A helyedben már rég bediliztem volna a négy fal között.

Nataliera mosolyogtam.

-         Hát, nem volt könnyű.

-         Én meg elráncigáltam magammal Bastiant, úgy hogy ne is törődjetek a mogorva magaviseletével. Nem nagyon bírja a céltalan csavargást.

-         Natalie, most jut eszembe, mi még nem beszélgettünk el arról, hogy megszegted a közvetlen parancsom. – szólalt meg mellettem Dastan.

Helytelenítő pillantást vetettem rá. Néha úgy el tudta rontani a hangulatot, de Natalie arcáról nem lehetett letörölni a mosolyt és Dastan szavai sem hatották meg túlzottan, ugyanakkor úgy tett, mintha megbántódott volna.

-         Dastan, hiszen te is tisztában vagy vele, hogy tudok magamra vigyázni és különben is jó szolgálatot tettem. Nem szegtem volna meg a parancsot, ha nem Elysiáról lett volna szó. Amúgy sem volt értelme az utasításnak, így nem láttam értelmét, hogy betartsam.

-         Javíthatatlan vagy, Natalie.

-         Tudom.

-         Most az egyszer megúsztad. Mindig ki tudod magyarázni magad, de ez nem lesz mindig így. Ez volt az utolsó alkalom, hogy elnézem neked, de köszönöm.

-         Szívesen. Azt hiszem, mi most indulunk, ugye Bastian?

Sebastian csak sóhajtott és beletörődött a sorsába. Figyeltem, ahogy Natalie maga után vonszolja. Aranyos párosnak tűntek.

-         Akarsz még maradni? – kérdezte tőlem Dastan.

-         Igen, maradjunk még egy kicsit, kérlek.

-         Rendben.

Ismét elindultunk és mi is céltalanul bolyongtunk.

-         Dastan.

-         Igen?

-         Feltehetnék egy kérdést? – néztem rá.

Dastan rám mosolygott és válaszolt nekem.

-         Persze.

-         Milyen kapcsolatban áll Algernon és Meddox? Láttam, hogy ismerték egymást és ezt nem tudtam mire vélni.

Dastan egy pillanatig hallgatott.

-         Meddox régen velünk élt, amikor még kicsik voltunk. Nagyon jó barátok voltunk, annak ellenére is, hogy Algernon és én is idősebbek voltunk nála. Mindent együtt csináltunk, de Meddox viselkedése megváltozott, ellenséges lett velünk szemben. Maga köré gyűjtötte a hasonló gondolkodásúakat és rávette őket, hogy elhagyják a falut az ő vezetése alatt. Ekkor lettek ők maguk a kívülállók. Teljesen megdöbbentett minket Meddox viselkedése.

-         Sajnálom, biztos nagyon jó barátok voltatok.

-         Csak azt nem értem mire volt annyira féltékeny, hisz sosem éreztettük vele, hogy más lenne, mint mi. Engem is ugyanúgy megbüntettek, ha nem jobban. De ami elmúlt, elmúlt, már nem lehet rajta segíteni. Az a Meddox, akit mi ismertünk örökre eltűnt. Az ő döntése volt. Ó, nézd. – mutatott egy csapat gyerek felé Dastan.

Gyorsan váltott témát, de érthető hisz olyan dolgokat bolygatott fel ez a beszélgetés, amiket talán jobb nem felkavarni.

Arra néztem, amerre Dastan mutatott és felnevettem. Öt gyerek fogócskázott, három kislány és két fiú. Ide-oda futkoráztak a főtéren, kerülgették az embereket és kiabáltak egymásnak. Az egyik fiú volt a fogó és az egyik kislányt szerette volna elkapni. Nagyon aranyosan festettek.

-         Nagyon édesek, nem igaz?

-         De igen.

-         A gyerekek az élet csodái.

-         Az már biztos.

-         Elysia, te szeretnél gyerekeket?

-         Persze, hogy szeretnék. Minden nő arról álmodik, hogy egyszer egy gyermeknek adjon életet.

Le nem vettem a szemem a gyerekekről, de amikor Dastan nem reagált, ránéztem. Engem nézett és vágyat láttam felébredni akvamarin kék szemében.

-         Elysia, itt maradsz velem a faluban? Nem akarom, hogy visszamenj az emberekhez.

Dastan maga felé fordított és várta a válaszom. Közel voltunk egymáshoz, túl közel és mégis túl távolt. Most, hogy nem próbáltam meg elfojtani az érzéseim, hihetetlen erővel törtek a felszínre.

-         Itt maradok. Veled. – suttogtam.

Komolyan gondoltam, amit mondtam, ugyanakkor epekedtem Dastan után, ezért nem tudtam hangosabban kiejteni a szavakat. Majd meghaltam a csókjáért.

Dastan elmosolyodott, láthatóan megkönnyebbült, hogy vele maradok, majd őrjítő lassúsággal felém hajolt.