Hetedik fejezet
Miután kiválasztottam egy fekete szoknyát, felpróbáltam még egyszer utoljára. A holnapra gondoltam. Vajon miért kell szoknyát felvennem? Majd megöl a kíváncsiság, de senki nem árul el semmit. Kiábrándító.
Odasétáltam a fürdőszobában lévő egyalakos tükörhöz és belenéztem. Sosem gondoltam, hogy valaha ilyen gyönyörű ruha lesz rajtam. Az anyaga fekete selyem, mely lágyan omlik le a derekamon. A pántját pedig egyenesen imádom és az a V alakú kivágás…. Eszméletlen. Hátha még nem rajtam lenne. Nem, erre nem szabad gondolnom.
Akármennyire is nem akaródzott elismernem, nem is állt annyira rosszul rajtam. Minden jó tulajdonságomat kiemelte és elfedte a rosszakat, így bárki, aki nem ismer, azt hiheti, hogy milyen szép vagyok… legalább egy pillanatig más lehetek, mint aki vagyok.
Amikor végül elszakítottam magam a látványtól és kisétáltam vissza a szobába, a szobalány ódákat zengett rólam és szépségemről. A komornyik szintúgy. Kicsit zavart, mert nem szoktam meg a dicséreteket. Zavarba hoztak, mert nem tudtam mit kezdeni velük. Nem voltam népszerű a férfiak körében és sosem kaptam bókokat.
Így gyorsan visszavettem a régi jól meg szokott göncöket. Azt terveztem, hogy ott maradok a szobában és gondolkozom, vagy olvasok, vagy rajzolok. De eszembe jutott, hogy sem könyvem, sem pedig papírom. Á meg van.
- Kérem, öm szeretnék kérni öntől valamit. – fordultam a komornyikhoz, aki még nem ment el.
- Igen, kisasszony?
- Tudna nekem hozni rajzlapokat és ceruzát?
A komornyik egy pillanatra meglepődött, mint aki nem ilyen kérésre számított, de hamar túltette magát rajta.
- Természetesen. Egy pillanat. – azzal gyorsan kiment az ajtón.
Örültem, hogy legalább csinálhatok valamit, amit szeretek. Ami mindig megnyugtatott. Elmosolyodtam.
Már alig várom a holnapi napot. Algernonnal minden apró kis részletet elintéztünk és már csak a simításokat felügyeli a barátom. Teljesen megbízom benne, hogy minden rendben lesz, ezért úgy döntöttem, hogy megnézem Elysiát.
Bekopogtam a sajátom melletti szobába. Reménykedtem benne, hogy itt találom Elysiát. Semmi válasz. Felsóhajtottam. Azért a bizonyosság kedvéért benéztem.
Elakartam menni az erkélyajtóig, de megtorpantam. Elysia az ágyon ült és magába mélyedve rajzolt. A látványtól földbe gyökerezett a lábam és szóhoz sem jutottam, Csodaszép. Ő valóban egy angyal. Csak úgy ragyogott, bár nem a nap sugaraitól, hanem egy belső fénytől, mely most láthatóvá vált a szemem számára.
Köhintettem egyet, hogy felhívjam a figyelmét arra, hogy itt vagyok. Meglepetten kapta fel a fejét. Csodálkozást láttam a szemében, majd felismerést. Elmosolyodott.
- Pont rád gondoltam.
A szívem, az a nyavalyás azonnal nagyot dobbant.
- Valóban?
- Igen. Nézd meg mit rajzoltam. Remélem tetszeni fog, neked csináltam.
A meglepetéstől elállt a szavam. Meghatódtam, mert most először készített nekem valaki bármit, ilyen nagy gonddal.
Elysia felém nyújtotta a kezét, néma hívással, hogy üljek le mellé. Boldogan elfogadtam. Odamentem és Elysia a kezembe adta a rajzot. Még jobban meglepődtem.
- Ez te vagy. Így néztél ki az erdőben, mikor először megláttalak. Gyönyörű. – kedvességet és csodálatot hallottam ki a hangjából.
Ránéztem az A4-es méretű rajzlapra és az állam a padlón landolt. Egy farkast ábrázolt, mely félig eltakarva állt egy bokor takarásában. Ébenfekete bundája elnyelte a nap sugarait és akvamarin kék szemében melegség és értelem tükröződött. Ugyanaz a kék szempár nézett rám vissza a lapról, melyet minden nap látok a tükörben.
A lap közepén helyezkedett el a farkas alakja, mintha nem a farkas olvadna be a tájba, hanem az idomul az állathoz. Uralkodói, szinte már isteni kisugárzás és tartás. Úgy lát engem Elysia? Az lehetetlen. Ez a kép valóban hasonlít rám, leginkább a szememből következtettem erre, de valahogy nem így képzeltem el magam farkasként. Nem, ez nem igaz. Ilyen fenségesnek akartam érezni magam, de tudom, hogy a valóság nem azonos az álombéli képpel, melyet szeretnék, ha megvalósulna.
Ámbár, Elysia kézügyessége páratlan. Még soha nem láttam, hogy valakinek ennyi tehetsége lenne a rajzoláshoz.
- Ez, ez…. ez valami elképesztően gyönyörű. Mennyi időbe telt, míg megcsináltad?
Elysia elpirult. Nem értettem ezt a reakciót.
- Körülbelül egy órát dolgoztam rajta. – mondta szégyenlősen.
Hitetlenkedve meredtem rá. Egy óra?! Egy ilyen részletes rajzot mindössze egy óra alatt csinálta. Ó. Ha az életem múlna rajta, sem lennék képes ilyesmire. A kontúrok, a színek közötti átmenetek, egyszerűen mind hibátlan.
- Hú. Váó. Nem is tudtam, hogy ilyen tehetséges vagy.
- Szeretném neked adni a képet.
Láttam Elysia félszeg mosolyát és rájöttem, hogy valamiért feszélyezi a téma. Mintha zavarban lenne amiatt, hogy felajánlja, hogy nekem adja a rajzot. Olyan sebezhetőnek tűnt és én tudni szeretném, hogy miért.
- Megtisztelsz vele. Köszönöm. – elvettem tőle a felém nyújtott ajándékot.
Még egyszer rápillantottam a képre. Végigsimítottam a farkas pofáján és elmosolyodtam.
- Látom tetszik. Örülök. – ő is elmosolyodott.
Ez a mosoly már őszinte és teljesen felszabadult volt. Végre. Talán ezzel most közelebb kerültem Elysiahoz. Mindent megteszek, hogy elnyerjem a bizalmát és a szívét.
Istenem, de boldog vagyok. Azt hittem Dastannak nem fog tetszeni a kép és nem fogadja el, de úgy látom, hogy valóban értékeli és örül neki. Próbáltam visszafogni az idétlen vigyorgásomat. Ekkor szólalt meg Dastan:
- Ööö… Elysia éhes vagy? Ha igen, akkor szólok Magdalénának, ő a szobalány, aki segített öltözni, szakácsnő is egyben – magyarázta - hogy kezdje el készíteni az ebédet. Ja és szeretném, ha megismerkednél a szüleimmel, ezért megkértem őket, hogy csatlakozzanak hozzánk az ebédnél.
Megdöbbentem. Megismerkedni? Ez most komoly? Meg sem tudtam szólalni, a hirtelen jött ötlettől. Dastan aggodalmas arcot vágott és rájött mi aggaszt.
- Ne aggódj, senki nem akar megenni. – nevetett, de nem volt benne vidámság.
A feszültség, amit érezni véltem a hangjában és a nevetés, mely inkább az én megnyugtatásomra szolgált volna, még jobban idegessé tett. Félrenéztem, mert már nem tudtam ránézni, mert még jobban elfogott volna az idegesség.
Még mindig nem szólaltam meg. Nem tudtam mit kéne mondanom. Nem akarom? Rendben van? Nem is tudom? Nem jó ötlet?
Megannyi kérdés jutott eszembe és megannyi érv, hogy miért nem akarok találkozni Dastan szüleivel.
Az elsők között szerepel az, amire Algernon volt olyan kedves és felhívta a figyelmem, hogy Dastan apja ki nem állhat, annak ellenére, hogy még nem találkoztunk és habozás nélkül megölne. Ezen felül, az emberek nem szívesen látott vendégek ebben a házban, mint azt Dastan is említette és persze Annabell. Aztán meg Dastan egy vérfarkas herceg, én meg csak egy emberlány.
Ha bemutatna a szüleinek, az olyan lenne, mintha járnánk… vagy valami ilyesmi. Pedig a származásunk, a neveltetésünk és az életkörülményeink sem ugyanazok. Ezen kívül, nem folyik isteni sem királyi vér az ereimben, de még nemesi sem. Egyszerűen mi nem lehetünk együtt. A végzet nem szánhatta ezt a sorsot egy isten leszármazottjának.
- Ha nem akarod, nem muszáj. Lemondhatod. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. De arra gondoltam, hogy ha akkor találkozol apámmal, amikor mi diktáljuk a feltételeket, akkor könnyebben megbarátkozik veled. Nem olyan rossz, mint amilyennek mutatja magát, csak kicsit makacs. Hidd el, ha megismer, meg fog kedvelni.
Újra ránéztem Dastan arcára. Volt valami a hangjában, ami kíváncsivá tett. Aggodalmat és reményt láttam rajta. Valahogy, az az érzésem támadt, hogy ez valamiféle próba, hogy bízom e benne és az adott szavában.
Nem értettem, de hinni akarok neki. Igen, hinni akarok ennek a hatalmas fekete hajú, akvamarin kék szemű vérfarkasnak, aki mindenáron itt akar tartani engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése