Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 11.fejezet

Hát, most úgy tűnik elkényeztetlek titeket, de már itt is van a kövi :D Jó olvasást.

11. fejezet

Iszonyatosan fájt a fejem és hangokat hallottam. Fogalmam sem volt mi történt. Egyáltalán hol vagyok?

Nagy nehezen kinyitottam a szemem és ugyanaz a nő állt velem szemben. Egy kanapén feküdtem. Azonnal felpattantam, de megszédültem, ezért leültem.

-         Hol vagyok?

-         Azt nem kell tudnod.

-         Maga mindig ilyen mogorva?

A nő felém indult, de a hang megállította.

-         Annabell!

Odakaptam a fejem. Dastan. A legnagyobb ellenségünk. Felálltam és támadó állásba helyezkedtem. Megvédem magam bármi történjék is.

-         Ne aggódj nem fogunk bántani.

-         Amíg nem adsz okot rá. – fejezte be a mondatot Annabell.

Érdekes neve volt. Nem illett hozzá. Szinte nevetnem kellett ezen. Még, hogy Annabell. Inkább Jégkirálynő. Még ketten csatlakoztak egy nő és egy férfi. Még láttam őket, de nem tűntek olyan ellenségesnek, mint Annabell.

-         El kellene látnunk a sebed. – mondta az a másik nő.

-         Semmi szükség erre.

-         Minek hoztak ide?

-         Hogy meggyőzzünk.

-         Mégis miről?

Belenéztem az akvamarin kék szempárba. Nem tudtam olvasni benne. Már járt az agyam, hogy hogyan szökjem meg, de az a szempár úgy meredt rám, mintha tudna valamit, amit én nem és ez nagyon zavart.

-         Talán üljünk le a konyhában Natalie pedig ellátja a sebed.

Rajtuk tartottam a szemem, de követtem őket. Nem kellett sokat mennünk, mert a nappali és a konyha egy hatalmas térben volt. Otthonos volt, amit a mi konyhánkról ezt nem lehetett elmondani. Az hideg volt és rideg. Mint Meddox.

Bár Dastan azt mondta, hogy foglaljunk helyet, csak én ültem le. A többiek körbeálltak, szerencsére nem túl közel.

-         Arról szeretnélek meggyőzni, hogy csatlakozz hozzánk. Apám amnesztiát ígért annak, aki hajlandó átállni hozzánk.

-         Az a nő majdnem megölt, aztán meg elrabolt. Miből gondolják, hogy ezután csatlakozom magukhoz?

-         Mert én arra kérlek.

Ez a hang. Algernon.

Azonnal arra fordultam, amerről hallottam és lélegzet visszafojtva vártam, hogy meglássam. Végül meg is jelent a lépcsőn és sietős léptekkel sietett hozzám. Annyira szexi volt, hogy az már bűn. Térdnadrág volt rajta egy izompólóval. A haja össze-vissza állt, mintha most ugrott volna ki az ágyból. Visszatartottam a levegőt. Nem tudtam mit fog reagálni.

Én mindenesetre megkönnyebbülést éreztem. Meddox nem ölte meg. Tényleg elhittem, amit az a szemét mondott, pedig tudtam, hogy mindig hazudik. De mégis…

Algernon odasietett hozzám, leguggolt elém és óvatosan megérintette az arcom, ami tele volt sebekkel. Valószínűleg el is kékült már. Elvörösödtem és elfordítottam a fejem.

-         És miből gondolod, hogy a TE kedvedért csatlakoznék.

-         Meg tudom győzni az embereket.

-         Úgy érted, a nőket.

Semmi válasz. Feldühödtem. Visszafordítottam a fejem és elővettem a legjegesebb hangom.

-         Vedd le rólam a kezed.

Belenéztem a borostyán szemekbe, de csak aggodalmat láttam. Algernon nem mozdult. Felpattantam és a lendülettől hátraesett a szék.

-         Abból nem eszel te szemét! Végig ez volt a célod, de előre szólok, hogy nem fog összejönni. Engem nem lehet holmi romantikus nézésekkel elkápráztatni. Feleslegesen próbálkozol.

-         Akkor most miért menekülsz? – Algernon hangja gyengéd volt, de folytatta, miközben felállt. Egy kicsit megrándult közben az arca. Fájdalmai voltak, de ez most nem hatott meg. Nem hagytam, nem hagyhattam, hisz itt is csak egy fogoly voltam – Kit akarsz meggyőzni. Engem vagy magadat?

Ez túl sok volt. Elöntött a düh és felpofoztam. Minden erőmet beleadtam. Algernon nem is próbált meg védekezni, ami meglepett. Nem, ez nem igaz. Az lepett meg leginkább, hogy nem ütött vissza. Meddox rendszerint ok nélkül is megütött Algernon miért lenne más?

Hiába vártam, nem történt semmi.

-         Algernon! Talán jobb lenne, ha egy kicsit hagynánk pihenni a hölgyet. Majd én őrködöm nála először rendben? Neked is vissza kellene menned az ágyba.

Algernon dühös pillantást vetett Dastannal, de végül bólintott.

Na, nem! Azt már nem! Én nem maradok itt. Nem hagyom, hogy mindeni azt higgye, csak úgy irányíthatja az életem. Meddox egy dolog, mert a kezében van a húgom élete, na dehogy Algernon és Dastan döntsenek arról, hogy mit tegyek. Na azt már nem!

Nekiugrottam Algernonnak, de ő elkapta a kezem és hátracsavarta, így háttal álltam neki. Éreztem az erejét magam mögött. Képes lett volna fájdalmat okozni nekem, meg volt hozzá az ereje, még sérülten is, hisz páratlan hím volt, de mégsem tette. Csak tartott, hogy ne ficánkoljak, és ne sebesítsem meg.

-         Engedj el!

-         Elengedlek, ha végre lehiggadsz.

Küzdöttem. Nem voltam az a típus, aki csak úgy behódol. Még legalább öt percig küzdöttem, de nem mentem sokra. Végül feladtam. Ellazultam és Algernon elengedett. Mindenki végignézte a jelenetet. Senki sem próbált segíteni Algernonnak. Furcsa volt a légkör, nem tetszett. Elléptem tőle, nem akartam, hogy hozzám érjen. Abból semmi jó nem származhatott.

-         Miért támadtál nekem?

-         Nem egyértelmű?

-         Semmi esélyed nem lett volna. Még ha engem le is gyűrsz, mindannyiunkkal nem bírhatsz el.

Megvontam a vállam és Algernon szemébe néztem.

-         Próba szerencse. Még mindig jobb, mintha egyszerűen hagyom, hogy azt tegyetek velem, amit akartok.

Esküdni mertem volna, hogy Algernon ajka felfelé görbült. De csak egy pillanatig.

-         Gyere, felkísérlek. – nyújtotta felém a kezét.

-         Nem! Nem fogtok valami hátsó szobába vonszolni, hogy aztán ott intézhessetek el! Ha meg akartok ölni, hát rajta! Itt és most! Nem megyek sehova!

Mindenki kinevetett, kivéve Annabellt. Ő ugyanolyan zordan nézett. Zavarba jöttem és megint felment bennem a pumpa.

-         Sajnálom, sajnálom. – szabadkozott Algernon – Nem akar itt megölni senki. Na, jó leszámítva talán Annabellt. Csak a szobádba akartalak kísérni, hogy pihenhess.

-         Nincs szükségem pihenésre.

-         Ugyan már. Hisz alig állsz a lábadon.

Ez igaz volt, de ezt neki nem kellett volna tudnia. Még mindig szédültem kicsit az ütéstől, amit a fejemre kaptam.

-         Na, gyerünk. Nem harapok.

-         Valóban?

Algernon megint felnevetett, de ezúttal elfogadtam a kezét. Elindultunk a lépcső felé Dastan pedig követett minket. A többiek nem, de ez nem számított. Ahogy Algernon a kezemet fogta, szinte szikrák pattantak kettőnk között. A bőröm felforrósodott. El akartam húzódni, de Algernon nem engedte.

-         A szobádba megyünk Algernon.

-         Mi? – lepődtem meg.

Megálltam a lépcső előtt. Nem csak nekem, de ez a többieknek sem tetszett, vagyis jobban mondva Annabellnek nem tetszett, mert egyből rázendített.

-         Na, de Dastan, ezt nem gondolhatod komolyan! – ametiszt szeme szikrákat szórt a férfira – Ez a nő veszélyes, a saját bőrömön tapasztaltam, te meg be akarod vinni Algernon szobájába?! Hát mindeni megbolondult körülöttem?! Meg kellett volna ölnöm, mielőtt még bajt hoz ránk. Mit gondolsz Meddox mit szól majd, hogy elraboltuk a kis ölebét? És mi lesz, ha megint megtámadja Algernont?

Algernon dühösnek tűnt. Már-már az az érzésem támadt, hogy képes lenne nekimenni a barátjának. Ami lehetetlen, nem igaz?

-         Annabell! – Dastan hangja élesebbé és parancsolóbbá vált. Összerezzentem, Algernon pedig megszorította a kezem – Elfelejted, hogy én is ott leszek. Én hoztam meg a döntést és én is vállalom érte a felelősséget. A többivel majd később foglalkozunk. Egyenlőre ti csak őrködjetek.

Dastan felénk fordult. Ránk mosolygott és visszaváltott rendes hangnemre.

-         Egy pillanat és jövök. Csak hozok fel kötszert.

-         Rendben.

Algernon válaszolt én meg csak álltam ott, mint egy sóbálvány. Végül megmozdultam és felmentem vele az emeletre. Amint beértünk a szobájába elengedtem a kezét.

-         Ülj csak le nyugodtan.

-         Nem kösz.

-         Maya. Kérlek, ülj le.

-         Már megmondtam, hogy ezzel nem mész semmire.

-         Akkor parancsolnom kéne? Hogy azonnal ülj le vagy felpofozlak? Ezt kéne tennem? Na, azt várhatod. Ha nem akarsz leülni, nem kell, de én lefogok.

Igen pontosan erre számítottam. Egész életemben úgy bántak velem, mint egy kutyával, hogy tudjam, hol a helyem. Sosem szoktak kérni semmit. És ez olyan furcsa volt. Furcsa, hogy emberszámba vesznek. Ennél jobban meg sem tudtak volna lepni. Meddox elmesélései alapján nem így képzeltem el őket. Főleg nem Dastant. Pedig velem nagyon kedves volt, annak ellenére, hogy az ellensége vagyok. Meddoxtól ugyanezt nem lehetett elvárni. Még álmainkban sem.

Volt egy szék az ágy mellett. Végül arra ültem rá, miután odébb húztam, természetesen.

Algernon elmosolyodott ezen, de nem szólt semmit. Dastan is megérkezett kezében egy elsősegélyládával. Nem akartam, hogy ellássák a sebemet, hisz mi sosem bíbelődtünk ilyesmivel, hacsak nem volt súlyos a seb, de ez az enyémekről aligha mondható el. Másrészről pedig nem akartam, hogy bárki is hozzám érjen. Azok után, ami Meddoxxal történt, még mindig érzékeny voltam.

-         Majd én megcsinálom ajánlkozott Algernon.

-         Addig én kimegyek.

Algernon bólintott.

-         Kint leszek az ajtó előtt. – burkolt figyelmeztetés.

Megértettem.

Elvettem Dastantól a dobozt, aztán ő távozott. Biccentéssel köszöntem meg neki, hogy kettesben hagyott Mayával. Láthatóan csak tőlem nem félt annyira Maya. Bár velem is óvatos volt, hisz minden oka meg volt rá, ez mégis zavart. Azt szerettem volna, hogy bízzon bennem. De tisztában voltam vele, hogy ezt ki kell érdemelni és ehhez idő kell. Úgyhogy csak szép lassan. Apránként.  

-         Megengeded?

Apró bólintás. Leültem az ágynak arra a felére, ahol Maya ült és lassan kinyitottam a dobozt. Nem hamarkodtam el semmit. Nem akartam még jobban felizgatni, mint amennyire már így is ideges volt.

Alkoholba mártottam a vattát és óvatosan elkezdtem tisztogatni Maya arcát. Fel is szisszent.

-         Nagyon sajnálom, de másként nem megy.

Próbáltam annyira óvatos lenni, amennyire csak lehetett.

-         Miért vagy ilyen kedves velem?

-         Jó kérdés. Én sem tudom. Talán azért, mert attól, hogy ellenség vagy, ez nem ok arra, hogy feleslegesen bántsalak. Egyenlőre nem ártottál nekem és amúgy sem szoktam nőket bántani.

-         De még bánthatlak. Akár meg is ölhetlek.

-         Meglehet.

-         Nem értelek. Sem téged, sem a többieket. Csak az Annabell nevű lány viselkedik ésszerűen. Ti mind bolondok vagytok, vagy mi?

Ismét felnevettem. Már nem is számoltam hányadik alkalommal csalt mosolyt az arcomra ez a nő.

-         Ne nevess. Tényleg bolondok vagytok.

-         Meglehet, hogy igazad van, de én így érzem jól magam, akkor meg miért ne lehetnék az. Csak így lehet élvezni az életet.

Megtisztítottam minden sebét, majd gézlapot tettem rá. Miután végeztem Mayát fürkésztem. Még tele sebekkel is ragyogott. Gyönyörű volt.

-         Mégis hogyan kerültem ide?

-         Annabell felhívott minket Dastan pedig kiküldte Nataliet és Sebastiant. Kocsival hoztak ide.

-         Értem. – kis csend után Maya folytatta – Ugye tudod, hogy Meddox nem hagyja ennyiben?

-         Igen tudom.

Igen tisztában voltam vele. De egy valamiben teljesen biztos voltam. Nem fogom harc nélkül átadni neki Mayát. Most, hogy itt van biztonságban, nem engedem ki a kezem közül.