Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 6.fejezet

Bocsi a késésért, de nem éreztem jól magam tegnap, úgyhogy nem tudtam a fejezettel foglalkozni, de most végre itt van a fejezet. Előre szólok, hogy ebben Algernon és Natalie szemszöge lesz benne. És, ha valaki kíváncsi milyen lehet élőben az épületek azok a facebook oldalamon megtudják nézni, de alul is lesz 1-2 kép....úgyhogy jó olvasást! :D

6. fejezet

-         Ki kell szednünk mindent Mayából. Ő biztosan sok mindent tud Meddoxról, ezért meg kell győznünk, hogy álljon az oldalunkra.

Dastannal és a többiekkel együtt a bérelt ház földszintjén tartózkodtam és próbáltunk kitalálni valami értelmes, elfogadható tervet. Vagyis én csak a háttérbe húzódtam. Része voltam a csapatnak és mégis úgy éreztem, hogy mégsem. Egyedül éreztem magam, bár a barátaimmal voltam.

Ha mégsem sikerül a tervünk elveszítem a nőt, akit szinte nem is ismerek, de mindennél fontosabbá vált számomra. Hiába próbáltam nem gondolni erre, mégis ott motoszkált a tudatalattimban.

-         De mégis hogyan vehetnénk rá azt a nőt arra, hogy átálljon hozzánk? Ő is Meddox egyik hűséges kutyája. – szólalt meg Natalie – Láttam Dastan. Abban a lányban nincsenek érzések.

-         Ez nem igaz! – felpattantam a székről. Dastan kivételével mindannyian úgy néztek rám, mintha elment volna az eszem.

Eddig a sarokban ültem, csöndben, de nem hagyhattam, hogy Natalie ilyeneket mondjon Mayáról. Nem is ismerte őt, akkor mégis hogy meri becsmérelni?! Dühös voltam és frusztrált. Lehet, hogy eldöntöttem, hogy elcsábítom Mayát, de fogalmam sem volt hogy kezdjek hozzá és ezen Natalie kijelentése nem sokat segített.

-         Algernon ugye te nem… - kezdte volna el Natalie, de Dastan megmentette a helyzetet.

-         Algernon fog foglalkozni Mayával. Ha találkoztok vele, akkor hagyjátok békén és ami a többi kívülállót illeti… ha nem állnak át, vagy segítenek, akkor veszélyt jelentenek, így ki kell iktatnunk őket.

Komoran bólintottunk. Mindannyian fekete ruhákat vettünk fel, hogy elrejtőzhessünk ez éjszakában a kíváncsi tekintetek elől.

-         Rendben. Akkor Algernon te egyedül mész és megpróbálod megkeresni Mayát. Addig én és Annabell meg Sebastian és Natalie kettes csoportban járjuk az utcát. Érzem, hogy valami készül.

Amint kiléptünk a meleg épületből elváltak útjaink. Én a belváros felé vettem az irányt, Sebastian és Natalie a külvárosba, míg Annabell és Dastan pedig az erdő felé. Így átnézhettük az egész várost és környékét.

Ám hiába jártam az utakat és utcákat semmi gyanúsat nem vettem észre. Még Mayával sem találkoztam, de a rossz érzés, amit éreztem, nem hagyott nyugodni. Éreztem valamit a levegőben. Valami nyugtalanítót, de nem tudtam, hogy mi lehet az.

Végül csak bolyongtam a városban, de csak emberekkel találkoztam. Ugyanakkor lenyűgözött a város. Az éjszakai fények csodálatosak voltak.

Elsétáltam a Kultúrpalota előtt, ami Marosvásárhely főterén állt a belváros déli oldalán. A második világháború előtt, 1911 és 1913 között épült. A háromemeletes épület ablakain magyar mondák jelenetei elevenedtek meg. A tető kék volt, vörös és fehér cserepek fedték. A külső homlokzaton lévő mozaikon még Marosvásárhely és Mátyás király címere is látható volt. Az egész nagyon jól nézett ki és kíváncsi voltam vajon belülről is lenyűgözően fest e. De nem volt lehetőségem rá, hogy megnézzem, de így is csodálatos látvány volt éjszaka.

A Kultúrpalota mellet közvetlenül a Közigazgatási Palota kapott helyet, ami eredetileg városházaként funkcionált. Gyakran csak Cifra Palotának nevezték, mivel 1905 környékén, mikor épült szokatlan volt az ilyen impozáns épület. Az északkeleti részén volt a hatvan méter magas torony, amely a város majdnem minden pontjáról látható volt.

Ez a két szomszédos épület a Bocskai tér – más néven Rózsák tere – elején helyezkedett el. Másik végén pedig az Ortodox Templom, ami előtt Mayával is találkoztam. Itt külön sávok voltak az ellenkező irányba haladó autóknak és a széles út közepén pedig egy sétáló út, amit két oldalt kisebb fák, növények szegélyezték. Így a város legnagyobb utcája nagyon hangulatos volt és gyönyörű.

De hiába nyűgözött le a város én nem ezért jöttem ide. Nem holmi turista voltam. Én Mayát akartam megtalálni, de nyomát sem találtam. Ez az amúgy is rossz hangulatomat még jobban lehúzta. Nyakig voltam a szarban.

-         Mit gondolsz Algernon viselkedéséről Sebastian?

Én és egyik legjobb barátom Sebastian jártuk a Marosvásárhely külvárosát kívülállók és Vadászok nyomát keresve. Minden gyanús alakot ki kellett iktatnunk. Ezt az utasítást kaptunk Dastantól. De én nyugtalan voltam. Valami történni fog.

-         Algernont ismerve lehet, hogy megakarja döngetni a csajt.

-         Ugyan már Bastian, te is tudod, hogy nem csak erről van szó. Algernon mostanában nagyon furcsán viselkedik. Tudom, hogy te is észrevetted.

Sebastian barna hajával és sötét öltözetével szinte egybeolvadt az éjszakával. Most felém fordult és láthattam fekete szemét, ami úgy nézett ki, mintha nem is lenne pupillája. Ez és viselkedése tette őt nagyon különlegessé.

Általában csendes volt, de barátait nagyon hevesen védelmezte és néha előtört belőle az általam csak „kegyetlen Bastinak” nevezett kicsit, ahogy a név is mutatja kegyetlen énje. De sosem bántaná azokat, akik fontosak számára, ilyenkor azonban tapintat nélkül a szemedbe mondja az igazat. Az igazság néha fáj. Ezért is a kegyetlen becenév. Meg persze Sebastian utálta, ha így nevezem, már csak ezért is imádom így emlegetni őt.

-         Igen észrevettem. Dastan viselkedett ilyen furcsán, mikor megismerte Elysiát. Lehet, hogy Maya Algernon párja.

-         Ez megmagyarázna mindent. Lehet, hogy igazad van és az megmagyarázná barátunk nyomott hangulatát is. És persze a nők iránti érdeklődésének hiányát. Jaj, Bastian te egy zseni vagy. – felkiáltottam és a nyakába ugrottam.

Nem is kell mondanom, hogy nem nagyon örült ennek Sebastian.

-         Natalie! Tudod, mit jelent az, hogy nem feltűnést kelteni?! – a férfi rosszallóan nézett rám és a hangjából is érződött a nemtetszés.

Sebastian néha annyira mogorva tudott lenni.

-         Persze, hogy tudom. – feleltem durcásan.

Továbbhaladtunk egymás mellett. Pisztoly és kisebb tőrök is voltak nálunk. Kardot azért nem viseltünk, mert az túl feltűnő lett volna egy ilyen sűrűn lakott és látogatott városban. Pedig az volt az egyik kedvenc fegyverünk mindkettőnknek. De hát nincs mit tenni.

A külvárosban található a helyi állatkert, amit viszont elkerültünk. Az nem éppen a legjobb hely arra, hogy elrejtőzzön az ember. Közel hozzá ott volt még egy játszótér, amit sok család felkeresett, persze ilyen lehetetlen órában rajtunk kívül az emberek az igazak álmát alusszák. Ezek az erdőben voltak ugyan, de nagyon közel a városhoz.

Az erdőben bolyongtunk és én vissza akartam fordulni a város felé, de Sebastian megállított.

-         Na de Bastian miért…

-         Mindent ellenőriznünk kell.

-         Rendben van. – egyeztem bele. Nem láttam értelmét az ellenkezésnek. Végül is Sebastiannak igaza volt.

Pár percig sétáltunk az erdőben az út mellet, majd megérkeztünk a játszótérhez. Itt egy nagy téren kivágták a fákat és a gyerekek számára alakították át. Az egész hely nagyon érdekes volt. Volt itt csúszda, rengeteg mászóka, még kosárlabda pálya is. Kisebb kis ketrecszerű „állomásokat” építettek, így a gyerekek a föld felett kis hidakon futkoshattak. Voltak még hinták és padok a szülők számára. Még egy kisvasút is volt ott, amit a gyerekek biztosan nagyon imádtak.

Miután felmértük, hogy senki sincs itt odafutottam az egyik hintához és beleültem. Sebastian csak fejcsóválva állt tőlem nem messze és nem mozdult. Kémlelte a karnyújtásnyira lévő erdőt és a közvetlenül a játszótér melletti parkolót. Rábíztam magam és egy pillanatra megpihentem.

Sebastian sosem ítélt el a viselkedésem miatt, pedig olyan voltam, mint egy nagy gyerek. Bohóckodtam, idétlenkedtem és ugráltam ugyan, de a feladataimat mindig komolyan vettem. De most fáradt voltam és kedvtelen. Bár ezt senki meg nem mondta volna Bastianon kívül. Mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz és bár nem voltunk vérrokonok mégis olyan volt nekem a férfi, mintha csak az ikertestvérem lett volna. Egymás nélkül egy lépést sem tettünk. Elválaszthatatlanok voltunk és nem voltak egymás előtt titkaink. Mi voltunk a létező legjobb csapat.

A figyelmem teljesen elkalandozott és ennek meg is lett az eredménye.

-         Natalie! Gyere ide!

Azonnal felkaptam a fejem és Sebastianra néztem. Ő mereven nézte az erdő egyik pontját. Én is arra fordultam és figyeltem. Most jól jött, hogy sokkal jobban érzékeltük környezetünket, mint az emberek. Már én is észrevettem, hogy valaki közeledik felénk, ezért odasiettem Sebastianhoz.

-         Vajon barát vagy ellenség?

-         Majd kiderül.

Nem kellett sokáig várnunk. A parkoló felől egy férfi lépett ki a fák közül. Hatalmas alakja félelmetes volt, léptei könnyedek és határozottak. Ruhája terepszínű volt és így egy katona benyomását keltette. Ahogy közeledett felénk ametiszt szeme először Sebastiant, majd engem mért fel. Szinte le sem vette rólam a szemét.

-         Megállj! – Sebastian hangjára a férfi megállt – Ki maga?

A férfi továbbra sem szólalt meg és nem nézett Bastianra. Zavarba jöttem a kutató szempártól. Sebastian elém lépett, ezzel félig eltakart, majd elővette a tőrét.

-         Nem kérdezem még egyszer.

-         A nevem Marek Radescu. Meddox egyik embere.

-         Kívülálló. – Sebastian szájából úgy hangzott ez a szó, mint egy szitok.

A légkör feszült volt és egyikünk sem mozdult. Pár méterre álltunk egymástól, de valahogy nagyon kényelmetlenül éretem magam. Soha életemben nem fordult még elő velem, hogy egy ellenség megjelenése ilyen hatással legyen rám. Elbizonytalanodtam.

-         Mondja csak Mr. Radescu. Hajlandó átállni a mi oldalunkra?

-         Nem. – a válasz határozott volt és egy pillanatnyi habozás sem volt a férfi részéről.

Több sem kellett Sebastiannak nekilendült volna, de elkaptam a karját.

-         Várj!

-         Mégis mire?

Bastian dühös volt. Hát tessék, itt van Kegyetlen Basti. De ez érthető volt. Bastian megérezte a bizonytalanságom és mindenáron megakart védeni.

-         Én… - csak ennyi tudtam mondani.

Végül mégiscsak történni fog végre valami. Ahogy a belvárost jártam felfedeztem egy csoportot, akik a gyanúm szerint Vadászok. Ebben majdnem teljesen biztos voltam. A belvárosban lévő vár felé tartottak. Hét bástyájával Erdély egyik legnagyobb vára. A vár területén található a lenyűgöző Vártemplom. Gyönyörűen ki volt világítva éjszaka, de hogy hogyan akartak bejutni a Vadászok, arról fogalmam sem volt. De követtem a négy férfit, akik a kikövezet úton a vár falai mentén haladtak.

Reméltem, hogy nem most fog Maya feltűnni. Tisztában voltam vele, hogy tud magára vigyázni, de hát a racionalitás mostanában nem volt az erősségem. Főleg, ha róla volt szó. De most mindent kizártam a fejemből és csak a feladatra összpontosítottam. A munkámat kellett végeznem, na és persze meghalni sem szerettem volna.

A négy férfi megállt és körbekémlelt. Engem nem vettek észre, mert megbújtam a homályban. Arra vártam, hogy kicsit odébb húzódjanak, ahol majd nem lesznek annyira szem előtt.

Ez a pillanat nem is váratott sokat magára én pedig nem haboztam. Gyorsaságomat kihasználva mögéjük osontam. Előhúztam a késem és hangtalanul elvágtam a hozzám legközelebb eső férfi nyakát. Amint a test a földre zuhant a többiek máris készenlétben álltak. Láthatóan számítottak egy vérfarkasra, de még így sem vehették fel a versenyt velem.

Felém fordultak és a fegyvereikért nyúltak, de behúztam az egyiknek, aki elterült a földön. Így már csak ketten maradtak talpon. A harmadiknak a gyomrába szúrtam a kést, de a negyediknek volt elég ideje és rám lőtt.

A golyó súrolta a kezem. Felszisszentem és rávetettem magam. A földön birkóztunk, de én kerültem felülre. Végül egy mozdulattal eltörtem a férfi nyakát. De nem tétlenkedhettem, mert a második, aki csak egy ütést kapott, éppen tápászkodott fel. Visszaugrottam a harmadik Vadászhoz, kihúztam belőle a kést és a még életben lévő felé hajítottam. Tökéletes találat volt, a férfi azonnal elterült. Egy pillanat alatt meghalt mind. Ők már biztosan nem fognak gondot okozni.

-         Szép munka volt Algernon! – tapsszó hallatszott nem is olyan messze tőlem – Köszönöm neked, így nem nekem kellett végeznem velük.

Megpördültem és szembenéztem Meddoxxal és egy emberével.

-         Meddox – vicsorogtam és támadó állást vettem fel.

-         Nyugalom barátom, nyugalom. Mi nem most fogunk leszámolni egymással.

-         Valóban? Majd azt meglátjuk.

Előkaptam egy másik késem és nekirontottam.

http://www.facebook.com/media/set/?set=a.129791263768883.38408.100002140292077

Kultúrpalota:

Közigazgatási Palota: