Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 10.fejezet

Hát ez a fejezet most számomra is egy meglepetés volt, úgyhogy nektek meg pláne...nagyon kíváncsi vagyok mit fogtok szólni....:D előre is sejtem...sok komit kérek. Jó olvasást.

10. fejezet

Lopva kinyitottam a szemem. Dastan az ágyam mellett aludt egy széken. Már két napja nem engedtek felkelni, hacsak nem a mellékhelyiségről volt szó. Amikor megpróbáltam kijutni a házból, lefogtak, visszacipeltek az ágyra és azóta is felváltva őrködnek mellettem. Jól ismertek. Soha nem adom fel. El kell jutnom Mayához, hogy megbizonyosodjam róla, minden rendben vele és Meddox nem nyúlt hozzá.

Azóta ezen gondolkodtam amióta ebbe az ágyba kényszerültem. Majd felemésztett a gondolat, hogy az a szemét a kezével illette Mayát. Egyszerűen beleőrülök. Ezért kell kijutnom innen. Nem állíthatnak meg. Muszáj csinálnom valamit.

Óvatosan felültem az ágyban és letettem a lábam a padlóra. Annyira csendes voltam, amennyire tőlem tellett. A lábamba belenyilallt a fájdalom, de ez még az elviselhető kategóriába esett. A sebem szépen gyógyult, bár még egy, maximum két nap pihenő még kellene neki, de én nem tudok annyi ideig várni. A kezem már teljesen rendbe jött, hisz azt csak súrolta a golyó.

Rásandítottam Dastanra. Le volt hunyva a szeme és egyenletes volt a légzése, ezért felkeltem és elindultam az ajtó felé.

-         Hova, hova barátom?

Megtorpantam. Számítottam erre, de reméltem, hogy mégiscsak ki tudok osonni. Visszafordultam Dastan felé. Teljesen éber volt, de a székről nem kelt fel.

-         Tudod te azt nagyon jól.

A barátom nagyot sóhajtott és együtt érző pillantással nézett rám.

-         Algernon…

-         Dastan muszáj látnom őt.

-         De még azt sem tudjuk, hogy hol van húzzák meg magukat. Azzal, ha most kimész nem segítesz sem nekünk, sem pedig magadnak, maximum Meddoxnak. Másodjára nem hiszem, hogy megúszod egy golyóval, vagy ki tudja, lehet, hogy az a golyó már a szívedben lesz, azt pedig nagyon nem akarom. Nem vagy erőd teljében és én nem engedhetem, hogy ilyen állapotban kimenj. Megértelek, de sajnálom Algernon. Nem mehetsz ki.

Dastannak igaza volt, ezzel tisztában voltam, de hajtott az aggodalom, a birtoklási vágy, amit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Vívódtam. Mit tegyek?

Az ágyamon ültem törökülésben. Nem tudtam mit csináljak, csak a kék falat néztem, meg a tájképeket. De az agyam folyamatosan járt. Csak egy ember járt a fejemben, amire nem voltam büszke, de akármennyire is próbáltam kiverni a fejemből, nem ment.

Marek Radescu. Ő a legkiismerhetetlenebb, legrejtélyesebb ember, akivel valaha is találkoztam. Olyan érzéseket váltott ki, amelyekről eddig nem is hittem, hogy lehetséges. Zavarba ejtett és meginogtam. Ilyesmi még sosem fordult elő velem, ezért is voltam olyan mérges a férfira. Hogy volt képes ekkora hatással lenni rám? Biztosan direkt viselkedett ilyen kiismerhetetlenül, hogy összezavarjon. De azt nem hagyom neki.

Ekkor lépteket hallottam, amik egyre közeledtek a szobám felé. Biztos voltam benne, hogy Sebastian az. Eddig sikerült elkerülnöm a beszélgetést vele, de tudtam, hogy ennek is meg kell történnie egyszer. Úgy tűnik, most lesz. Azt kívántam, bár sosem jött volna el ez a pillanat.

Sebastian kopogott, majd meg sem várva a válaszom, benyitott. Becsukta maga mögött az ajtót és leült mellém az ágyra.

-         Beszélnünk kell.

Belenéztem Bastian fekete szemébe. Igéző volt a tekintete, szinte elnyelte azt, aki belenézett. Nem tudtam tovább nézni őt, ezért elfordultam. Sebastian és én mindig is a legjobb barátok voltunk, társak. Nem volt titkunk egymás előtt, szavak nélkül is megértettük egymás, most mégis Marek egy pillanat alatt éket vert közénk. Hisz két napja kerültük a forró kását és lehet, hogy most megéget minket. Ettől viszont nagyon féltem. Nem akartam elveszíteni a legjobb barátom, a támaszom.

-         Tudom.

Csend telepedett ránk. Mind a ketten csak ültünk és nem néztünk a másikra. Végül én szántam rá magam, hogy elkezdjem. Sebastian nem tette volna meg, mert tudta, hogy kényelmetlenül érint. Inkább él bizonytalanságban csak nekem ne okozzon fájdalmat. Így hát nekem kellett lépnem, hogy ne érezze magát rosszul és joga volt tudni, hogy mi történt. Bár ezt még én magam sem tudtam pontosan.

-         Sajnálom, Bastian. Én nem is tudom, hogy mi ütött belém. Nem fog ez többet előfordulni, ígérem. – tekintettemmel megkerestem Sebatianét.

-         Nem értelek, Natalie. Most először fordult elő ilyesmi, amióta ismerlek. És az a fickó is furcsán viselkedett. Először meg akart ölni minket, a verekedésből ez kiderült számomra, de mikor lett volna rá alkalma, nem tette meg. – lesütöttem a szemem, de az utolsó két mondatára felkaptam a fejem.

-         De miért? Hisz, amikor a nyakamat szorította, azt hittem meg fogja tenni, de aztán én is éreztem benne a változást. A fogása sem volt akkor már olyan erős. De mi változott abban a pár pillanatban?

-         Nem tudom. De ha az, amit sejtek... Natalie nem akarom, hogy többet találkozz vele.

Mintha ez csak rajtam múlna?! – mondtam volna, de végül nem tettem.

Legelőször is ő keresett meg minket, de ez már nem lényeges. Én magam is eldöntöttem, hogy nem fogok többet találkozni vele. Legalábbis reménykedtem benne.

Sebastian kitartóan fürkészett. Nem válaszoltam elég gyorsan, ezért megragadta a karom és maga felé fordított.

-         Natalie, az az ember veszélyes. Csak játszik velünk. Meg akar ölni minket, hisz Meddox embere. Azok pedig mind elvetemült gyilkosok. Kérlek hallgass rám. Nem akarlak elveszíteni.

-         Nem fogsz elveszíteni, ígérem.

Belemenekültem Sebastian ölelésébe, hogy megnyugvást és erőt merítsek. Sebastiannak igaza volt. Nem változhat meg az ember érzései ilyen hamar. Biztosan csak egy trükk volt és én nem fogok még egyszer bedőlni neki. Ha megpróbál megölni, hát állok elébe.

A tánc elkezdődött.

-         Hát nem érted Dastan? Meddox és az emberei szabadon garázdálkodnak, a Vadászokról nem is beszélve, amíg ti engem felügyeltek, mintha egy kis kölyök lennék! – keltem ki magamból.

A stressz, a bizonytalanság, a tehetetlenség érzése a legrosszabbat képes kihozni az emberből. Én pedig már nem bírtam. Viszketett a tenyerem, azt akartam, hogy Meddox vére tapadjon a kezemhez. Muszáj, muszáj, muszáj…

Dastan felpattant a székről és behúzott nekem egyet. Nekiestem a falnak, alig bírtam talpon maradni. Végül a gravitáció győzött. Lehuppantam a földre.

-         Befejezted?

Dastan elém lépett. Felettem tornyosult, fenyegetően. Már értem miért féltek tőle annyira és annyian. A harcban kegyetlen és kíméletlen is tudott lenni. Tisztában voltam, hogy engem nem bántana, de ha muszáj lenne, megállítana… nem feltétlenül finom eszközökkel.

-         Áú. Ez fájt.

Megtapogattam az arcom. Az arcom égett, de észhez tértem. Elborította az agyam a vörös köd, de Dastan – kicsit drasztikus módszerrel ugyan – helyrebillentett.

-         Igen. – felnéztem a barátomra. Már ő is látta, hogy megnyugodom úgyhogy ellazította az izmait.

Szégyelltem magam, hogy idáig fajultak a dolgok.

-         Akkor jó. Nem akartam ezt tenni, de félő volt, hogy átváltozol. Gyere. – Dastan a kezét nyújtotta, én pedig elfogadtam és felsegített.

Ahogy ránehezedtem a sérült lábamra, felszisszentem. Felszakadt a seb a nagy ugrándozásomban és most vérzett.

-         Jobb lesz, ha most leülsz.

Nem vitatkoztam. Dastan ellátta a sebem én pedig csendben vártam, hogy végezzen.

-         Figyelj Dastan, sajnálom én…

-         Ugyan. Régen nem húztam már be neked egyet és meg kell mondanom, jó érzés volt. – Dastan vigyorgott.

-         Igen? Akkor most én jövök? Úgy, mint kiskorunkban?

-         Hát?

Mindketten felnevettünk. De ez a nevetés hamar elmúlt. A jelen és a gondok súlya újra ránk nehezedett.

-         Még pihenned kell egy napig, de ígérem, holnap veled együtt kimegyünk mindannyian. Légy türelemmel. Most nem tehetünk mást. Fel kell töltődnünk.

Felsóhajtottam.

-         Rendben.

Pár óra volt még naplementéig. Meddox engedélyezte a kimenetelem, persze azzal a céllal, hogy Vadászokat keresek és megölöm mind, akivel csak találkozom. Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Ilyenkor nem csak a Vadászok óvatosabbak, hanem nekem is annak kellett lennem, és különben sem fedik fel magukat ilyenkor a Vadászok. Ők sem teljesen hülyék. Nem kell a figyelem felkeltés egyikünknek sem és a harc határozottan magunkra vonná az emberek figyelmét.

Először csak bóklásztam a városban, mintha én is csak egy turista lennék. Élveztem a nap melegét a bőrömön, a lágy szellőt. Ma melegebb volt, de még így sem volt túl meleg. Egy vastag pulóvert, azért viseltem. Persze ez azt a célt is szolgálta, hogy elrejtsem a fegyvereim. A kicsit enyhébb idő miatt rengeteg ember sétálgatott az utcán. Hangos csevegés és nevetgélés hallatszott. Kikapcsoltam az agyam és csak a látványra és a hangokra koncentráltam. Élveztem ezt a röpke békés pillanatot. Ami nem tartott sokáig.

Éreztem, hogy valaki figyel. Hogy valaki a közelemben van. Vagy Vadász, vagy Dastan egyik embere. Talán Algernon? Nem. Ebben biztos voltam. Továbbindultam, mintha mi sem történt volna.

A vár felé vettem az irányt, mivel a falain belül sok fa és eldugott hely volt, ahol lerendezhetem ezt az idegennel. Az emberi tekintetektől távol. Ahol nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Körülbelül öt percbe telt, míg elértem a vár kapuját és még mindig éreztem, hogy követnek. Nem aggódtam, hisz nappal volt. Különben is tisztában voltam a képességeimmel.

A fákkal körbevett vártemplom felé vettem az irányt, de nem mentem be. A Piata Bernády György tér felőli fal mellett volt található ez a gótikus templom. Ha jól emlékeztem, akkor még a ferencesek építették a tizenkilencedik században. Egy óra mutatta a tornyán a pontos időt. Maga az épület lenyűgöző középkori templom volt, bár személy szerint én sosem voltam túlzottan oda a vallási épületekért.

De most nem volt időm a templomban gyönyörködni. A fal és a templom közötti részhez siettem. Jó pár fa volt itt, amik még a magas falakon kívül is láthatók voltak. Gyorsan és hangtalanul felkapaszkodtam a templom fala mellett lévő egyik fára és vártam, hogy felbukkanjon a rejtélyes idegen. Nem is váratott sokáig. Pár pillanattal azután, hogy felmásztam, megjelent egy ezüsthajú nő.

Tudta, hogy itt vagyok, de nem látott. Ez előnyt jelentett. Mélyet szippantottam a levegőből. Vérfarkas. Előhúztam egy tőrt a pólóm alól és vártam, majd mikor a nő elég közel ért ráugrottam. Azonban nagyon jók voltak a reflexei és elkerülte a halálos csapást. Megmarkolta a pengét, így az a tenyerét vágta el. A pengén végigfolyt a vér és a földre csöpögött. Fémes szag töltötte be a levegőt. Látszólag a fájdalom cseppet sem érdekelte a támadómat, mintha érzéketlen lenne rá. Ami nem jó rám nézve.

A nő szemébe néztem, mely ugyanolyan ametiszt színű volt, mint Mareké. Ez a hasonlóság félelmetes volt, de hamar kivertem a fejemből. A feladatra koncentráltam. Ám mielőtt elkezdhettünk volna harcolni a nő megszólalt.

-         Mayához van szerencsém, igaz?

-         Attól függ ki kérdezi.

Egy jobbos volt a válasz. Egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom a váratlan ütéstől és ezt az ellenfelem ki is használta. Elengedte a kést és ledöntött a lábamról. Lovagló ülésben rám ült, lefogta a kést markoló kezem és már ütésre készülődött. De nem hagytam magam, hasba vágtam, majd állon. Kicsit megszédült, úgyhogy ledobtam magamról, de a nő nagyon tapasztalt harcolt volt. Az ütésem nem sokáig hatott rá. Mindketten felpattantunk és előkerült egy másik kés is. Így köröztünk egymás körül, várva a másik lépését. A tenyeréből még mindig ömlött a vér, ami megszínezte a markolatot és a füvet is. Húzni akartam az időt, hogy kitaláljak valamit.

-         Ki maga?

-         Azt neked nem kell tudnod.

-         Jó tudja mit nem is érdekel, csak arra lennék kíváncsi hogy vajon Algernon életben van e még.

-         Miért érdekel?

Jó kérdés. Nem mertem hangosan kimondani és elfogadni sem a választ, így nem mondtam semmit. Ez láthatóan feldühítette az ellenfelem, mert nekem esett. Kése felsértette az arcom, az enyém közben pedig a földön landolt. Nem számítottam rá, hogy ilyen könnyedén kiüti a kezemből a fegyvert. Más nem lévén ütöttem, ami célba is ért, de a következő pillanatban az idegen a kés markolatával fejbe vágott. Megtántorogtam és odakaptam a kezem. Vérzett.

Az, hogy egy pillanatra is levettem a szemem a támadómról nem volt a legokosabb döntés. A következő ütéstől elájultam.

Itt van pár kép a várról és a vártemplomról:
http://www.facebook.com/media/set/?set=a.129791263768883.38408.100002140292077&saved