Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 8.fejezet

Végül sikerült befejeznem a fejezetet. Remélem örültök és még vasárnap 16.00 óra előtt kapok komit :D Aztán most egy hétig nem jelentkezem, de a nyaralás alatt is szorgalmason írok és ha hazajöttem majd töltöm fel a következőt. Addig is élvezzétek ki az augusztust és a meleget. Jó olvasást :)

8. fejezet

-         Na, mi legyen? Egy pillanat alatt eltörhetem a nyakát. Előbb, mint ahogy te le tudsz lőni engem.

-         Nem hiszem.

Egy telefon csörgése zavart meg minket. A hang a nő – Natalie – felől jött, ám ő nem mozdult. Csak nézett rám azokkal a nagy zöldes-kék szemeivel. Olyan közel volt. Túl közel. A bőre érintése, az illata túl sok volt az érzékeimnek.

-         Nem ajánlom, hogy felvegye.

-         Épp a nyakamat szorongatja. Miből gondolja, hogy egyáltalán megfordul a fejemben, hogy felvegyem? Nem vagyok bolond.

-         Csak maradjon nyugton és nem esik baja.

-         Valóban? – gúnyos volt a hangja, nem reménnyel teli.

Végül a csengés is abbamaradt.

-         Kérje meg a barátját, hogy tegye el a fegyverét. Nem szeretem, ha pisztolyt szegeznek a fejemnek.

-         Gondolom már elég sokszor előfordult magával.

-         Megesik néha.

Úgy tűnt jól szórakozott a válaszomon, mert a szája felfelé görbült és a szeme mosolygott. Azon csodálkoztam, hogy eközben a férfi nem puffantott le. Meg volt rá a lehetősége, hisz most a figyelmem Natalie-ra összpontosult. Na jó, nem teljesen. Fél szemem mindig a férfin tartottam.

-         Sebastian, tedd, amit mond.

-         Nem.

-         Nem lesz semmi baj. Kérlek.

A férfi elveszett. Esélye sem volt. Nincs az a férfi, aki ellen tudna állni egy ilyen nőnek. Közelről már látszottak a szeplők a pisze orrán és a lehelete csiklandozta a kezem. Illata akár a mézé és mintha egy kis jázmint is éreztem volna. Kíváncsi voltam vajon az íze is olyan édes- e. A gondolatra, hogy végig nyalom a csodálatos kis testét a farkam azonnal kőkeménnyé merevedett a nadrágomban. Érezhető volt a feszültség a levegőben. Olyan volt, mintha szikrák pattognának köztem és Natalie között, ott, ahol a bőrünk érintkezett.

Végül a férfi leeresztette a fegyverét, én pedig nagyon lassan engedtem el Natalie nyakát. Ám amikor leejtettem a kezem Natalie felpofozott. Esélyem sem volt arra, hogy kitérjek az ütés elől. Majdnem kiakadt az állkapcsom, akkora erőt adott bele Natalie.

-         Áú. – vigyorogva panaszkodtam, miközben masszíroztam az arcom.

Nem értettem mi ütött belém. Incselkedni akartam a nővel, aki nem hátrált meg és nem félt tőlem. Sőt, szembe szállt velem. De ilyet sosem tettem ezelőtt. Sosem panaszkodtam és sosem próbáltam meg elcsábítani egyetlen nőt sem.

De ráérek ezen később is töprengeni – döntöttem el.

Újra megszólalt a telefon. Ideje mennem. A nap már lassan kúszott fel a látóhatáron és nekem is indulnom kellett.

-         Még találkozunk. – búcsúztam el.

Hátat fordítottam nekik és lassú, de határozott lépésekkel elindultam a főhadiszállásunk felé. Nem féltem, hogy lelőnek, vagy megtámadnak. Az csak a gyávák módszere és ők ketten biztosan nem azok. Amúgy pedig mindig elbizonytalanítja az ellenséget a magabiztosság és a vakmerőség.

Lázálmok gyötörtek. A testem forró volt, az ereimben lávaként folyt a fájdalom. Nem tudtam hol vagyok, vagy hogy miért kínoznak így. Talán a pokolba kerültem? Gondolkodni is alig bírtam, csak a gyötrő, kínzó fájdalom létezett. Az ereimben folyt, második bőrként ölelt körbe.

-         Elég!

Senki sem hallgatott meg. Senki sem segített. Egyedül voltam. A magányosság úgy mart belém, mint egy dühödt, veszett kutya.

-         Maya! – kétségbeesetten kiáltottam a nő után, aki talán gyógyírt jelentett volna számomra. De semmi sem történt.

Fájdalmamban ismét felkiáltottam. Átkoztam az isteneket, de főleg magamat. Azt kívántam bárcsak vége lenne ennek az egésznek. Ha meghalnék, minden megoldódna. De akkor ki fogja megbosszulni a testvérem halálát? Ki fogja megőrizni az emléküket?

Mircea és Aishe emléke eszembe juttatta Meddox szavait, amik tőrként döftek a szívembe.

„Mindig is ilyen felelőtlen és meggondolatlan voltál. Ezért haltak meg a testvéreid is. Mert nem voltál elég erős, megfontolt”

Valóban igaza lett volna? Hisz visszatarthattam volna Mirceát. Vagy mégsem?

Kétségek és bűntudat tették még rosszabbá a helyzetet. Nem hittem, hogy képes lennék ennél több gyötrelmet elviselni. De ha csak eszembe jutottak a testvéreim, álmaimban mindig visszatértem abba az időbe. Újra éltem a napot, mikor elveszítettem őket. Hiába küzdöttem az álmok, az emlékek ellen, most is megállíthatatlanul magukkal ragadtak.

Aishe mindig is gyenge volt. Esetlen, törékeny és félénk. Bár egy idősek voltunk úgy bántam vele és Mirceával, mintha a bátyjuk lennék. Erős volt bennem a védelmező ösztön. Megviselt minket negyedik testvérünk elvesztése. Egyszerűen eltűnt és sehol nem akadtunk a nyomára.

Aishenek amúgy is rossz volt az egészsége, de a testvére hiányába belebetegedett. Nem evett, nem aludt, csak meredt maga elé. Az állapota egyre rosszabb lett, majd megfázott és ezt a legyengült szervezete már nem volt képes legyőzni. Belehalt. A karjaiban.

Nem viseltem jól a halálát és még védelmezőbbé váltam Mirceával szemben. Ez hatalmas hibának bizonyult.

Évekkel később Mircea bizonyítani akart. Méghozzá nekem. Beakarta bizonyítani, hogy ő ugyanolyan erős, mint én és hogy már nem kell vigyáznom rá. Pontosan ezért merészkedett ki egyedül a faluból, hogy a kívülállók után eredjen. A falu akkor még nem volt ilyen nagy és a Vadászok okozta veszély is csekély volt. Bátran kimerészkedtünk az emberek közé, mert csak nagyon kevesen tudtak a létezésünkről. De amint a kívülállók Meddox vezetésével elhagyták a falut és szabadon garázdálkodtak, az emberek kezdtek gyanakodni. Ezt pedig nem engedhettük. Egyre több fiatalt képeztünk ki a harcra köztük engem, Dastant és Mirceát is. Akkor még csak erőt gyűjtöttünk és miután elég emberünk lesz, leszámolunk a kívülállókkal. De Mircea türelmetlen és forrófejű volt.

Egyedül vágott neki és mire észbe kaptam és utána siettem már késő volt. A testvérem vérbe fagyva feküdt a földön. Lélegzett, de alig. A karomban lehelte ki utolsó lélegzetét. Tajtékoztam a dühtől, ugyanakkor megbénított a fájdalom. Csak sírtam, sírtam és sírtam. Örökre beleégett a kép az emlékeimben.

Miután több órát töltöttem a testvérem teste mellett, csak egy szó járt a fejemben. Bosszú.

Összeszedtem magam és készen álltam. Két kívülálló szagát éreztem meg és követtem őket. Elborította az agyam a vörös köd és gyilkoló géppé változtam. Bárkit képes lettem volna hidegvérrel megölni, aki az utamba áll. Annak a két hitványnak meg kellett fizetnie. És nem csak nekik. A többi kívülállónak is. Csak a bosszú számított.

Tisztában voltam vele, hogy sosem bocsátok meg magamnak, azért, mert cserbenhagytam a testvérem és persze azért sem, mert nagy valószínűséggel több életet is ki fogok oltani. Ártatlanok életét.

Nem, a kívülállók nem ártatlanok. Ők gyilkolják halomra a védtelen embereket.

De ez nem volt fontos. Ezeket a gondolatokat, a lelkiismeretemet és a bánatot eltemettem magamban. Majd később ráérek velük foglalkozni.

Hogy jobban tudjam követni a szagot átváltoztam farkassá. Olyan gyorsan futottam, amennyire csak tőlem telt. Végül sikerült felfedeznem a kívülállók táborát, de az a két mocsadék nem volt ott. Ez volt a táborban lévők szerencséje. De abban biztos voltam, hogy már Meddox is tudomást szerzett a történtekről. Őt majd később intézem el. Utolsónak.

Ismét a szagot követtem. Meg is pillantottam a két férfit, akik nem messze a tábortól beszélgettek.

Halálos csendben közelítettem feléjük. Azonnal rájuk vetettem magam és átharaptam az első torkát. A másodikkal nem volt ilyen nagy szerencsém. Ő is azonnal átváltozott és harcolni kezdtünk. A fogainkkal egymás húsába martunk, de végül én kerültem ki győztesen. Nem úsztam meg sértetlenül, több sebből is véreztem. De nem csak az én vérem festette vörösre a bundám.

Előttem hevert az a két férfi holtteste, aki megölte Mirceát, de a szívemben érzett fájdalom és bosszúvágy nem múlt el. Felvonyítottam. Fájdalmas, kétségbeesett kiáltás volt ez.

Nem tudtam rávenni magam, hogy a többieket is bántsam. Ezért futásnak eredtem. Mindegy volt merre, csak futottam, míg össze nem estem.

-         Algernon, ébredj!

Milyen ismerős hang. De nem tudtam összpontosítani.

-         Algernon!

Erővel kinyitottam a szemem és Dastant pillantottam meg, aki aggodalmas arccal fölém hajolt. A kezével leszorított.

-         Végre – sóhajtott fel. Elengedett.

Valami nagyon nem volt itt rendben. Azt hittem meghalok, erre…

-         Mi az isten történt?

-         Hát, ezt én is nagyon szeretném tudni, haver. Mit csináltál, hogy a földön kiterülve kell rád találnom négy halott Vadásszal? Ja és nem mellesleg ájultan és vérezve, siralmas állapotban feküdtél ott. Mégis mibe keveredtél?

Meg kellett erőltetnem az agyam, hogy vissza tudjak emlékezni.

-         Hát, követtem négy Vadászt, akiket gyorsan el is intézem, de az egyik rám lőtt és a golyó súrolta a karom. Aztán megérkezett Meddox egyik haverjával.

-         A többit már kitalálom.

Végignéztem magamon. Csak egy alsónadrág volt rajtam és persze kötések. Ahogy számítottam rá, verítékben úsztam. Mindig ez történt, hogy elvesztem az emlékekben.

-         Te hoztál ide, ugye? – kérdeztem, csak hogy eltereljem a figyelmem. Össze kellett szednem magam.

-         Igen.

-         Pont, mint akkor. – motyogtam.

Miután akkor összeestem Dastan talált rám és vitt vissza a faluba. Mielőtt a kívülállók engem is megöltek volna. Vagy én ölöm meg őket.

-         Mi?

-         Á, semmi, ne is törődj velem.

Dastan összeráncolta a szemöldökét. Aggódott értem. Valószínűleg sejtette, hogy mi zajlik le bennem, bár sosem beszéltem róla. Nem tudtam és nem is akartam. Jó barátok voltunk, ezért ismert, de még neki sem tudtam elmondani. Mindig is féltem, hogy felhozza a témát. Pont, mint most is.

-         Algernon figyelj, minden rendben van veled? Motyogtál dolgokat álmodban és…

-         Hagyjuk ezt. Semmi bajom.

Belenéztem barátom akvamarin kék szemébe. Ki tudtam belőle olvasni, hogy nem hisz nekem. Én magam sem hittem el, amit mondtam, de ezen senki nem tudott segíteni. Van olyan seb, ami sosem gyógyul be. Amiről jobb nem beszélni.

-         Rendben van, de ha bármikor beszélni akarsz róla, akkor én itt vagyok, oké?

-         Oké. Köszönöm.

-         Nincs mit, haver. – Dastan megveregette a vállam – Azt hiszem, vannak még itt egy páran, akik látni szeretnének.

Dastan még be sem fejezte a mondatot Natalie, Sebastian és Annabell már be is rontott a szobába. Mindegyikük arcán aggodalom és öröm tükröződött. Annabell Dastan mellett az ágy bal, míg Natalie és Sebastian az ágy jobb oldaláról fogott közre.

-         Te aztán tudod hogy kell slamasztikába kerülni.

Annabellre néztem. Ezüst haja mintha kócos lett volna és ametiszt szemében fáradtságot véltem felfedezni.

-         Köszönöm Annabell. – vigyorodtam el – Tudom, hogy hiányoztam.

-         Hülye.

Majdnem elnevettem magam Annabell durcás arckifejezésén.

-         Algernon szégyellhetnéd magad. Halálra aggódtuk magunkat.

Most Natalie vonta magára a figyelmem. Ő ugyanolyan vidám volt, mint mindig, de valamiért az az érzésem támadt, hogy ez csak a látszat.

-         Natalie, sajnálom. Kicsit óvatlan voltam. – szabadkoztam.

-         Te….

Most már tényleg nem állhattam meg nevetés nélkül. Natalie olyan dühös volt. A többiek csak visszafogottan mosolyogtak. Sebastian egyáltalán nem.

-         Meddox? – kérdezte.

Elkomorodtam és bólintottam.

-         Kicsinálom, csak kelljek fel innen végre.

-         Az még kicsit odébb lesz.

Megpróbáltam felkelni, de nyolc kéz fogott le. Sóhajtva belenyugodtam a sorsomba. Szerencsére a fájdalom már az elviselhető szintre csökkent, bár a mozgás még nem volt jó ötlet.

-         Legalább édesebb lesz a bosszú.

Nagyon reméltem, hogy Meddox egy ujjal sem mert hozzáérni Mayához. Mert ha mégis megtette, akkor abban biztos lehet, hogy a saját kezemmel tépem ki azt a romlott szívet a mellkasából.