Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 33.fejezet

Na, elérkezett az utolsó fejezet ideje. Még egy epilógus lesz és ennek a történetnek is vége. Remélem élveztétek és ha jól végeztem dolgom sok boldog pillanatot sikerült szereztem nektek. Hát, jó olvasást :)

33. fejezet

–           Hogy érzed magad?

Maya húga mellett feküdtem. Én nem tudtam aludni, de úgy tűnt, hogy ő sem. Azért aludt velem, hogy ki tudja cserélni a kötéseim, és ha felmenni a lázam, ápoljon. Most is hőemelkedésem volt, éreztem, de ez volt minden. Ez a gyógyulás folyamatához hozzátartozott, szóval nem lett volna szükség rá, hogy vigyázzon rám. Mégis itt volt.

–           Igen, jól. Nem kell miattam aggódnod.

–           Biztos?

–           Igen.

Sötét volt, bár ez nekünk nem számított. Mi a sötétben is tökéletesen láttunk. A plafont bámultam és gondolkodtam. Éreztem magamon Safira tekintetét, de nem törődtem vele.

–           Mondd csak – kezdtem. El akartam terelni a gondolataimat. Nem akartam arra a zavarba ejtő jelentre gondolni, amikor Iainnal ismét kettesben maradtunk – miért vagy itt? Kedves tőled, hogy aggódsz miattam, de nem lenne szükség az ápolásomra. Valami másnak is kell lennie a háttérben, nem igaz?

–           Sejtettem, hogy rájössz majd. – Hallottam, ahogy Safira mocorogni kezd, majd folytatta: – Amikor Mayát Algernonról kérdeztem olyan… olyan furcsa volt. Bizonytalan. Gondoltam rásegítek kicsit a dolgokra. Szinte pattog a levegő körülöttük, mégis talán kicsit feszültek egymás közelében. Legalábbis, én így vettem észre. Hogy segítsek nekik leküzdeni ezt a problémát, azt mondtam, szükséged lesz rám és elintéztem, hogy egy kunyhóban kelljen aludniuk. Hát nem nagyszerű terv?

–           De, valóban. Ördögi. Figyelemre méltó, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi mindent észrevettél. Mondd, azt is kitervelted, hogy egyedül hagysz Iainnal?

Mély hallgatás volt a válasz.

–           Talán rosszul tettem? – jött a felelet végül.

Safira kicsit bizonytalannak tűnt. Tisztában voltam vele, hogy nem akart rosszat, de mégis. Nem akartam, hogy beleszóljanak az ügyeimben. Főleg nem, ha ilyen dologról volt szó.

–           Legközelebb ne tegyél ilyet. Ne, ha rólam van szó. Az a férfi halálra idegesít.

Safira felém fordult és engem kémlelt. Látszott rajta, hogy lesi minden reakciómat. Ez idegesítő volt, de nem foglalkoztam vele.  

–           Sajnálom. Iain most először olyan furcsa volt. Azt hittem…

–           Nem, nem arról van szó, mint hiszed. Nem ő az.

–           Ó, értem. Sajnálom. Többet nem fordul elő.

–           Rendben.

Ezután Safira nem szólalt meg. Elaludt. Halottam egyenletes légzését. De nem ez volt az egyetlen hang az éjszakában. Bagoly huhogása hallatszott. Messze a távolban farkas üvöltés. Lehunytam a szemem. Mennyire ismerősek voltak ezek a hangok. Megnyugtatóak fáradt idegeimre. Lassan ellazultam. Tagjaimból elszállt a feszültség. A vállam egy kicsit fájt, de messze a tűrős határom alatt volt. Szinte észre sem vettem, hogy sajog, csak ha hirtelen mozdulatot tettem.

Most egy helyben feküdtem, mozdulatlanul, így lassan lecsukódott a szemem. Elszenderedtem.

Újra a kunyhóban találtam magam. Álmodtam. Vagy talán ez volt a valóság? Olyan valóságosnak tűnt.

Algernon és Iain marakodtak, végül egy egyszerű kő-papír-ollóval döntötték el a kérdést. Egy egyszerű kő-papír-ollóval! Teljesen felháborodtam. Mit képzelnek ezek?! Mintha én itt sem lettem volna, mintha nem rólam szólt volna a dolog, mégis a hátam mögött döntötték el. Vagyis az orrom előtt, de teljesen mindegy volt.

Mindkét férfi semmibe vett és ettől elöntött a harag. Mindig is egy szeszélyes, lobbanékony természet voltam, és ez a két félnótás most kihúzta nálam a gyufát.

–           Azonnal fejezzétek be!

De meg sem hallottak. Lendítették a kezüket és a sorsom egy másodperc tört része alatt el is dőlt. Nem láttam a kezüket, így nem tudtam az eredményt, de Iain arcáról mindent le lehetett olvasni.

Algernon háttal állt nekem és most újból megszorította a másik férfi kezét és ezt mondta neki figyelmeztetően:

–           Vigyázz, mit teszel. Bár vér szerint nem az, mégis úgy tekintek Annabellre, mint a húgomra. Ha bántani mered, kitekerem a nyakad. Érthető?

Iain csak biccentett egyet.

Elképedve néztem a két férfira. Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Az istennő mégis csak bottal ver. Erina, miért?!

Magamban sok szitkot szórtam mindkét idióta hímre, akik azt hitték, hogy azt tehetnek velem, amit csak akarnak, de hangosan csak ennyi jött ki a számon:

–           Algernon!

Az egyik legjobb barátom cserbenhagyott. Nem, orvul elárult. Algernon hátra sem nézett csak intett egyet búcsúzóul, majd sietős léptekkel kiviharzott. Jól ismert már. Tudta, hogy robbanni fogok és nem akart itt maradni a katasztrófáig. Nem sok kellett ahhoz, hogy kikeljek magamból és ahogy Iainra néztem, aki felém közeledett, tudtam, ő lesz az utolsó szikra. A katasztrófa elkerülhetetlen volt.

–           Semmi szükségem segítségre! – csattantam fel, mikor Iain letérdelt elém.

Túlságosan zavarba ejtő volt a helyzet, még inkább dühítő, mivel a férfi most is közömbösnek, kimértnek tűnt. Az arcáról semmi érzelmet nem lehetett leolvasni, de még a szeméből sem voltam képes kiolvasni semmit. Utáltam a kiismerhetetlen férfiakat. És még inkább utáltam, hogy nem Dastan az, aki most előttem térdelt.

A francba már!

Elegem volt Algernonból, Iainból és Dastanból is. Dastan nem viszonozta az érzéseim, amit el tudtam fogadni, aztán megjelent egy embernő, aki elrabolta a szívét. Akiről kiderült, hogy egy eltűnt vérfarkas és Erina, a Hold istennőjének legbecsesebb kegyeltje. Aztán meg Algernon talált rá a párjára és mindent képest kockára tenni érte. Még az életét is, ami teljesen érthető volt, de így a triónk veszélybe került. Egyedül maradtam.

És akkor itt volt még Iain is.

–           Vedd le a pólód.

–           A nagy francokat!

Felugrottam és szinte menekültem Iain közeléből. Nem ez volt a legjobb alkalom, hogy vele is harcoljak. Csak egyedül akartam maradni. Odasiettem az asztalhoz, de mire odaértem már csillagokat láttam. Megkapaszkodtam az asztalban, mert nem tudtam volna nélküle talpon maradni.

–           Annabell.

Megborzongtam. Most először hallottam bármiféle gyengéd hangot ettől a mindig higgadt férfitól. A hangja olyan… nem tudnám megfogalmazni milyen volt. A testemben mintha egy elektromos szikra keletkezett volna.

Megijedtem. Nem ettől a férfitől vártam vigaszt. Én nem akartam ilyen gyenge lenni.

–           Menj el.

–           El kell látni a sebed – Iain nem tágított.

Egyre csak közelebb jött és ezzel párhuzamosan nőtt bennem a feszültség. Ellentétes érzések és a fájdalom együttese kezdett túl sok lenni. Túl sok minden halmozódott fel bennem. Nem bírtam már. Csak egyedül kellett lennem. Farkassá változnom. Méghozzá most.

–           Azt mondtam, menj el.

Iain nem hallgatott rám. Amikor túl közel ért és én veszélyben éreztem magam, – mert ennek a férfinak a közelében mindig úgy éreztem magam – kirobbantam. Nekiugrottam, ennek következtében a férfi leejtette az elsősegélyládát. Muszáj volt elengednie, ha nem akarta, hogy súlyos sérüléseket okozzak neki.

Gyors és gyakorlott mozdulattal elkapta a karom és lefogott. Nem voltam képes kiszabadulni. Sérült vállal nem. Vagyis talán mégis. A sérült kezemet nem fogta olyan erősen. Nem akart fájdalmat okozni. Bolond. Egy ügyes mozdulattal kiszabadítottam a csuklóm és megpofoztam. Ami ezután történt arra én sem számítottam.

Lihegve és izzadtan ébredtem. Sajgott a vállam és zsongott a fejem. Újra átéltem azt a jelenetet. Még mindig túlságosan is jól vissza tudtam emlékezni. Azt hittem sikerül kivernem a fejemből - de mint ahogy az álmaim is mutatták –, ez koránt sem volt így.

Fülledt volt a levegő. Túl szűk volt a kunyhó. Legalábbis én így éreztem. Feszengtem és féltem. Igen, valódi félelem volt ez. Algernon még sosem rémisztett meg, de most, hogy egy kunyhóban kellett aludnunk és a férfi többször is utalt rá – sőt nyíltan kimondta –, hogy nekünk még befejezetlen ügyünk van, egyszerűen a frászt hozta rám. Azt hittem készen állok, de most döbbentem rá, hogy ez egyáltalán nem így van. Ijedt nyúl voltam a farkas karmai között. Menekülni akartam. Megint.

De nem tehettem meg. Annabell ott volt Safirával és ő nem engedné el csak úgy. Safira különben sem értené, miért akarnék menekülni és nem tartana velem. Legalábbis úgy nem, míg kielégítő okot nem adok rá, és míg el nem búcsúzhat a társaitól, akik felnevelték. Amit az éjszaka közepén nem tehetett meg. Csapdában voltam. Ismét.

Újra visszatért a fojtogató érzés, hogy nem vagyok szabad. Hogy fogoly vagyok.

–           Maya, mi a baj?

Feszültség, idegesség és félelem szaga áradt a pórusaimból. Én is éreztem és Algernon figyelmét sem kerülte el. Tudta, láttam a szeméből, hogy tudta mi a bajom. Én nem voltam képes kimondani. Nem. Soha.

–           Maya, figyelj ide.

Nem mozdultam. Nem tettem semmit. Túl kicsi. Ez a szoba túl kicsi. Lehunytam a szemem. Újra átéltem. Újra és újra, ahogy Meddox erőszakot tesz rajtam. Mintha csak kívülről figyeltem volna magamat, úgy néztem végig a képet. Túl sok. Nem bírom. Megfulladok.

Algernon a földre terített – ágyként funkcionáló – lepedők, párnák, pokrócok között ült egy matracon. Nyugodt volt, nem csinált semmit, mégis fenyegetőnek éreztem a jelenlétét. Az idegességem remegéssé fokozódott. Rá kellett jönnöm, hogy pánikroham uralkodott el rajtam. Vagyis majdnem. A határán imbolyogtam. Csak egy apró lökés kellett és…

–           Maya, nem foglak bántani. Semmi olyasmit nem fogok tenni, amit nem akarsz. Egyáltalán semmit nem fogok tenni. Érted? Megbízhatsz bennem. Előbb vágnám le a kezem, vagy döfnénk tőrt a saját szívembe, minthogy bántsalak. Tudod, ugye?

A szavai hatottak. Dermedtem álltam az ablak előtt, ami nem volt messze az „ágytól”, de túl távol volt az ajtótól. Eddig fel sem fogtam, hogy a menekülési lehetőségeimet mérlegeltem. A testem készen állt a gyávák útját választani. De mégsem tudtam rávenni magam. Az agyam egy kis szeglete – ami ehhez a férfihoz fűzött mindvégig – a helyemen tartott. Az agyam és a testem ösztönös reakciói küzdöttek egymás ellen.

Izzadság csepp jelent meg a homlokomon. Ez így nem lesz jó.

–           Maya, kedvesem. Tudod, hogy sosem bántanálak. Mondd, hogy hiszel nekem.

Algernonra néztem. Borostyán szeme csak úgy könyörgött a bizalmamért. De meg sem mozdult. Félt, hogy átlendít a szakadékon. Én is féltem.

Végül – miután nem tettem semmit – felállt. Az ereimben megfagyott a vér. Tudtam, hogy ő nem Meddox. Hogy ő sosem bántana, de a testem valahogy nem akarta ezt elhinni. Algernon lassan felém sétált és megfogta a karom, majd a pokrócok felé húzott. Engedtem, hogy leültessen és ő is leült, majd az ölébe húzott. Ellenkeztem, de miután nem sikerült kiszabadulnom feladtam. Algernon megnyugtató szavakat súgott a fülembe, simogatta a karom és a hajam.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de végül kezdtem megnyugodni. A gyengéd érintések, – melyeket Meddoxtól sosem kaptam –, a lágy beszéd és a kedves szavak – melyek csak az emlékeimben léteztek – és Algernon illata lecsendesítette bennem a vihart. A tomboló érzelmek helyét átvette valami más. A melegség, meghittség, és valami más, amit még mindig nem mertem nevén nevezni.

–           Bízz bennem.

Ezeket a szavakat ismételte Algernon. Ott csengtek a fülemben. Most az egyszer megbíztam egy férfiban. Teljes bizalommal fordultam felé. Hagytam, hogy ringasson. Már nem féltem. Csak élveztem Algernon izmos testét, ahogy körbeölelt és felmelegített. Belülről. Önkéntelenül lehunytam a szemem. Csodálatos volt a biztonság érzése, melyet oly régen a szüleim ölelő karjai között éreztem utoljára. Mennyi minden történt azóta. Mennyi mindenen mentem keresztül. De mindennek vége.

Most már nem kell félnem.

Egy réten álltam. Szarvasok legelésztek a fák árnyékában, madarak repültek az ég felett. Nem zavarta őket a jelenlétem. A szarvasok fel sem pillantottak, mikor körbeforogtam, hogy megnézzem, mi van körülöttem. A nap sugarai beragyogták a rétet.

Gyönyörű volt ez az érintetlen vadon. Legszívesebben azonnal átváltoztam volna, de féltem, hogy farkas alakomban elüldöznék minden állatot, így csak leheveredtem a fűbe. Onnan néztem a békésen legelésző állatokat. Csak hallgattam a csend és az erdő hangjait. Nem tudtam betelni velük.

Láttam, hogy a szarvasok a fülüket hegyezik. Valami közeledik. Akaratlanul is megfeszültek az izmaim. Ellenség vagy barát? Vagy csak egy újabb állat?

A válasz maga kilépett a fák közül, és én felpattantam. Nagyokat pislogtam, mert nem mertem elhinni, amit látok. A saját szemem becsap. Hallucinálok. Vagy ez egy újabb álom?

Aishe, a húgom lépett ki a fák közül. Bár nem volt olyan kislány, mint ahogyan emlékeimben élt. Most fiatal lányként jelent meg, de bármikor felismertem volna. Hosszú, szőke haját lebegtette a lágy szellő. Bár innen nem láttam a szemét, mégis tudtam, hogy aranybarna színű. Nagyon hasonlított az enyémre. Akár ikrek is lehettünk volna.

Nem mertem hinni a saját szememnek. Ez csak egy álom. Egy álom.

Aishe odasétált a szarvasokhoz és megsimogatta az egyik fejét. Az állat nem menekült el, sőt fejét a kezéhez nyomta, hogy ne hagyja abba. Furcsa látványt nyújtottak. Mintha csak maga Erina lépett volna ki a tisztásra, bár Aishe és az istennő nem hasonlítottak külsőre egymásra.

Közelebb mentem. Először csak lassú tempóban sétáltam, de a lépteim egyre nagyobbak lettek, míg végül már futottam.

–           Álmodom? – kérdeztem hangosan magamtól, mikor odaértem Aishe közelébe.

–           Álmodsz, fivérem – A húgom felnézett, de még mindig nem fordult teljesen felém.

–           Mégis hogy...?

–           Erina úrnőnk segített, hogy bejuthassak az álmodba.

–           Miért?

Olyan bután éreztem magam. Még mindig nem mertem elhinni. Aishe felém fordult. Egyenesen a szemembe nézett.

–           Hogy megbékélhessen a lelked végre.

–           Az sosem fog.

–           De meg kell. Az asszonyod miatt. Nem hibáztathatod magad örökké.

–           És Mircea? Ő is itt van?

Aishe megrázta a fejét. A szarvasok kezdtek eltávolodni tőlünk. Körülöttünk megállt az idő, de úgy tűnt, az állatok ebből semmit sem érzékeltek.

–           Nem mert eléd állni.

–           Hogy?

Ezt nem értettem.

–           Ostoba volt, és a halála értelmetlen és elkerülhető lett volna. Úgy érzi ő volt a hibás és sajnálja, hogy miatta ennyit szenvedtél. Ezért nem mert eléd állni.

–           Bolond – suttogtam.

Nem az ő hibája volt. Hanem az enyém. Ha nem lettem volna olyan védelmező, akkor nem akart volna bizonyítani nekem és nem vetemedett volna arra az őrült tervre.

–           A múlton nem változtathatunk, Algernon. Fogadd el, hogy elmentünk és békélj meg. Nem a te hibád volt. Mi már békére leltünk. Neked is ezt kell tenned. Lépj tovább.

Miközben Aishe beszélt, magához ölelt, én pedig viszonoztam azt. Pár könnycsepp gurult le az arcomon. Nem töröltem le őket, még akkor sem, mikor a húgom elhúzódott.

–           Mennem kell.

–           Ne!

Ösztönös volt ez a reakció. Már olyan régen nem láttam. Beszélni akartam vele. Ölelni.

–           Sajnálom, Algernon. Mennem kell. De mindig itt leszünk veled.

Aishe a szívemre tette a kezét, majd eltűnt. Köddé vált az álmommal együtt.

–           Ne menj még!

Hatalmas lendülettel ültem fel. Egy pillanatra nem tudtam hol vagyok, de aztán minden eszembe jutott. Sajnos a kiabálásommal Mayát is sikerült felébresztenem mellettem. Azonnal kipattantak a szemei és a fegyvere után nyúlt, de megállítottam.

–           Mi történt? – kérdezte.

–           Csak álom volt – válaszoltam. – Nem történt semmi. Sajnálom, hogy felébresztettelek. Nyugodtan aludj vissza.

Ám Maya nem tette azonnal. Az arcomat tanulmányozta.

–           Az ott…? – Az arcomra mutatott én pedig megérintettem. Nedves volt.

–           Mit álmodtál?

Ránéztem Maya arcára. Gyönyörű volt, mint mindig. Csokoládébarna szeme aggodalomról árulkodott. Homloka ráncba szaladt és megfogta az arcom, majd maga felé fordította, hogy csak rá figyeljek. Mintha tudtam volna másra figyelni. Keze meleg volt, illata kábító. Maya jellegzetes illatára a péniszem azonnal megkeményedett. A vágy szinte azonnal elöntött. Egy másodperc alatt képes voltam reagálni az érintésére, jelenlétére. De tudtam, hogy ideges, ezért nem tehettem semmit.

Azonban ilyen ártalmatlan érintéstől, melyet Maya kezdeményezett, csak nem lehet baj. Úgyhogy kicsit tovább merészkedtem. Jobb kezemmel közelebb húztam Maya arcát, bal kezemet pedig a derekára tettem. Nem húztam közelebb magamhoz csak az arcát. Semmi mást. Közelebb hajoltam, de engedtem időt, hogy elhúzódhasson, ha akar. De nem tette meg. Sőt félig már le is hunyta a szemét és ezt engedélynek véve megcsókoltam. Először csak lágyan, ízlelgettem, majd óvatosan bedugtam a nyelvem a szájába.

Maya nem úgy reagált, ahogy vártam. Azt hittem ezen a ponton elhúzódik majd, de lehet, hogy megérezte, hogy szükségem van rá, mint az ide felé vezető úton.

A csókunk kezdett vaddá, hevessé válni. Nem csak engem, de Mayát is elragadta a szenvedély. Megharapta az alsó ajkam, nem túl erősen, de azért éreztem. Mintha egy villám csapott volna belém. Éreztem az ösztön egyre erősödő sürgetését, de ellenálltam.

Az, hogy viszonozta a csókom még nem jelentette azt, hogy készen áll egy szeretkezésre. Hisz nemrég annyira meg volt rémülve. Igan, halálra volt rémülve és én nem tehettem meg azt vele, mint Meddox. Csak ha ő is akarja.

De hiába döntöttem ezt el, a testemnek szüksége volt Mayára. Remegtem az erőfeszítéstől, hogy visszafogjam magam. Magam sem tudtam mikor voltam nővel utoljára és valljuk be, Mayán kívül soha nem is leszek képes már mással lenni, de a türelmem és tűrőképességem határán voltam. Az eszem és a sürgető ösztön között viaskodtam. Állati énem azonnal a sajátjának akarta kikiáltani a lányt és jelét rajtahagyni, hogy a világ is láthassa. Muszáj.

–           Nem!

Erővel kiszakítottam magam Maya öleléséből és elhátráltam tőle. Beleütköztem az asztalba, de ez sem érdekelt. Ki kell jutnom, hogy lehiggadhassak.

–           Algernon!

Maya hangja megállított. Volt benne valami. Valami, ami reményre adott okot, de ez veszélyes játék volt. Vártam.

Maya is felpattant és odasietett hozzám. Azokat a szavakat mondta, melyeket annyira szerettem volna hallani, és amik a szakadék szélére sodortak. Vészesen közel voltam akaraterőm elvesztéséhez. És akkor már nem állíthatott meg senki.

–           Maya, figyelj. Engedj elmennem, vagy nem fogom tudni visszafogni magam. Nem fogom tudni leállítani magam és akkor…

–           Maradj és tedd meg.

Összeszorítottam a fogam. Megdermedtem. Nem mozdultam. Ha mégis megtettem volna, valószínűleg Mayán kötöttem volna ki.

–           Biztos ezt akarod?

–           Ne küzdj magad ellen, Algernon.

–           Ez nem válasz a kérdésemre.

–           Akarom. Kicsit félek, de akarom. Bízom benned.

Önuralmam utolsó morzsája is szertefoszlott. Magamhoz húztam és már nem voltam olyan gyengéd, mint az előbb. Úgy tűnt, Mayát ez nem zavarta, ugyanolyan hevességgel válaszolt. A vállamba mélyesztette ujjait, én pedig még szorosabban öleltem. Farkam ott lüktetett kettőnk között. Elvesztettem a fejem.

Megszakítottam a csókot és felkaptam a lányt. Maya egy pillanatra meglepődött, de azonnal át is kulcsolta a nyakam. Amikor letettem a prémekre a nyakamnál fogva húzott le, hogy még véletlenül se távolodjak el tőle. Mintha megtettem volna. Mintha meg akartam volna tenni.

Óvatosan ledöntöttem a puha anyagra és elkezdtem kihámozni őt a felsőjéből. Miután sikerült megszabadulnom a pólójától, egy mozdulattal a melltartót is eltávolítottam az útból és félredobtam.

Maya melle telt volt és mellbimbója szinte értem kiáltott. Kényeztetésért, úgyhogy habozás nélkül a számba vettem az egyiket. Szívtam, nyaltam, minden lehető módon felfedeztem a lány testének ezen részét.  

Amikor felemeltem a fejem Maya megpróbált felülni, de nem hagytam. Azonban ő nem engedte, hogy teljesen átvegyem az irányítást, ezért vonakodásom ellenére is áthúzta a fejemen a pólóm. Végigsimított a mellkasomon, elidőzve a mellbimbóm körül.

Megborzongtam az érintésétől. De most őt akartam kényeztetni. Megmutatni neki, hogy lehet máshogy is szeretkezni. Élvezetet nyújtva mindkét fél számára.

Most sajnáltam, hogy minden ruhát magunkon hagytunk, mikor lefeküdtünk. Túl sok felesleges anyagot kellett lefejtenem Mayáról, és én túl türelmetlen voltam. Megragadtam Maya nadrágját és a bugyijával együtt lehúztam róla. Elém tárult a lány teljes meztelensége, ami miatt Maya zavarban volt. Látszott rajta. Kicsit félt, ki tudtam olvasni a szeméből. Az elhatározásom megingott. Nem akartam ártani Mayának. És ha ehhez az kellett, hogy megtartóztassam magam, hát még most is képes vagyok leállítani magam.

Talán látszott rajtam, mert Maya nem hagyta, hogy abbahagyjam. 

–           Algernon, ne hagyd abba. Folytasd.

Így is tettem. A kezemmel lassan és alaposan felfedeztem Maya bőrének minden négyzetcentiméterét. Nem hagytam ki semmit. Úgy kényeztettem őt, mintha csak az életem múlna rajta. Amikor Maya nőiességének középpontját részesítettem külön figyelemben a lány teste megfeszült, és felső teste felemelkedett. Maya a karomba kapaszkodott. Szemét lehunyta és nyögdécselt. Ez a hang úgy hatott az érzékszerveimre, mint egy kábítószer.

Ujjammal egyre gyorsabban köröztem a kis pont körül az őrületbe kergetve a lányt. Nem csak a kezemmel izgattam a lányt, végigcsókoltam a mellét, a nyaka vonalát. A határig fokoztam a vágyát. Addig, míg már könyörgött nekem a beteljesülésért.

–           Algernon. Kérlek.

Felmordultam. De ez a hang inkább volt egy farkasé, mint emberé. Sütött belőle a vad birtoklási vágy. Elengedtem Mayát, és aminek gyorsan csak tudtam kihámoztam magam a nadrágomból. Ott térdeltem a párom felett vágyam félreérthetetlen jelével.

Maya félig lehunyt szeme alól rám nézett és bizonytalanul végigsimított a péniszem hegyén. Ismét csak morogtam és már a nem létező akaraterőm is latba vetettem, hogy ne hatoljak be azonnal.

Szó nélkül lefeküdtem és azzal a mozdulattal magamra húztam Mayát. Most ő volt fölöttem és én voltam kiszolgáltatva kényének-kedvének. Ő irányíthatott.

–           Tégy velem, amit csak akarsz. Teljesen megőrjítesz.

Már nem láttam félelmet a szemében. Csakis szerelmet, elfogadást és bizalmat. Hálát adtam érte, amiért Maya nem húzta az időt. Mindketten a beteljesült akartuk és Maya tett is ennek érdekében. Megmarkolta a péniszem és a nőiességének nedves bejáratához helyezte, majd szép lassan magába fogadott. Kínzó volt ez a tempó, de megérte minden várakozás és szenvedés. Ahogy belülről kitöltöttem a lányt, leírhatatlan érzés volt.

Maya először csak kóstolgatott. Föl-le, föl-le. Gyötrő lassúsággal. Megelégeltem és megragadtam a csípőjét gyorsabb tempóra ösztökélve. Nem kínzott tovább. Egyre gyorsabban és gyorsabban lovagolt rajtam, míg nem először ő ment el, majd pár lökéssel később én is követtem.

Maya kifulladva dőlt rám. Szaporán vettük a levegőt, én pedig megpusziltam a fejét. Ezután egy újabb szeretkezés után kimerülve dőltünk a prémekre, egymást ölelve.