Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 31.fejezet

31. fejezet

Átkoztam önnön ostobaságom. Botor módon elmerültem Algernon csókjában és megfeledkeztem a környezetemről. Nem figyeltem fel a veszélyre. Pedig most az én feladatom lett volna, hiszen Algernont láthatóan megrázta húga állapota. Picit féltékeny is voltam erre a kötelékre, ugyanakkor meg is értettem azt.

Ostoba voltam, de úgy tűnt Algernon még ilyenkor is ura volt a helyzetnek és tisztában volt a környezetével. Száját figyelmeztető morgás hagyta el, olyan, amilyet csak a párjukat védelmező hímek szoktak hallatni. A szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban a hang hallatán. Velejéig megrázott. Felkavarta a bensőm. Sosem hittem volna, hogy hallani fogom ezt a hangot, nem hogy nekem szóljon.

A zaj forrása egyre közelebb ért, én pedig most az egyszer hagytam, hogy Algernon vívja meg helyettem ezt a csatát. Nem éreztem sem erőt, sem pedig késztetést arra, hogy előhúzzam a fegyvereim. Nem akartam vért ontani.

A fák közül kilépett négy férfi. Nem volt a kezükben fegyver, de ez nem jelentette azt, hogy nem jelentenek fenyegetést.

–           Kik vagytok? – tette fel a kérdést Algernon.

–           Inkább az a kérdés, hogy ti kik vagytok.

–           Safiráért jöttünk – válaszolt helyettem Algernon.

Algernon válla felett alaposan szemügyre vettem a négy férfit. Közönséges embernek tűntek, mégis körülvette őket valami. Valami, ami csak a vérfarkasokra volt jellemző. Az erő és halál keveréke volt ez a megmagyarázhatatlan aura, ami miatt az emberek tudatlanul is féltek tőlünk.

–           Mi közötök van hozzá?

–           A nővére vagyok – léptem ki Algernon háta mögül.

Ez persze neki nem tetszett. Fegyverét készenlétben tartotta, minden eshetőségre felkészülve. Közben mind a négy férfi szeme rám szegeződött. Végigmértek, de ebben a pillantásban nem volt semmi szexuális töltet, Algernon mégis agresszívan reagált. Felmordult mellettem. Kezem akaratlanul is kinyúlt a férfi felé, azért, hogy megnyugtassam. Megszorítottam a karját. A férfi megértette a célzást, de láthatóan nehezére esett visszafogni a dühét. Bármelyik pillanatban robbanhatott. Ha akár egyetlen pillanatra is úgy gondolja, hogy veszélyben forgok, támadni fog. Akkor én sem fogom tudni visszatartani. 

Mivel senki nem szólt és a feszültség kezdett túl nagy lenni, ezért én törtem meg a kellemetlen csendet.

–           Maya Răniţi a nevem. Kérem, ha tudják, hogy hol a húgom, akkor vezessenek el hozzá. Nagy veszélyben van. Egy Vlad nevű alaknál van. Én…

–           Elviszünk hozzá.

–           Hogy? Ilyen egyszerűen?

–           Már vártunk rád.

–           Akkor mégis, miért…?

–           Biztosra kellett mennünk. Nem engedhetünk rajta kívül senkit a táborba – A férfi, aki a többiek nevében beszélt most hirtelen Algernonra kapta a tekintetét – De ez esetben talán kivételt tehetünk.

Felsóhajtottam. Megkönnyebbültem, hogy ilyen simán ment minden. Erre nem számítottam.

–           De nem kell aggódnod. A húgodnak nem esett baja. Vlad már halott.

E mondat hallatán hatalmas kő esett le a szívemről. Egy pillanatra megszédültem, akkora nagy megkönnyebbülést éreztem. Algernonnak el kellett kapnia a könyököm, nehogy összerogyjak.

–           Hála istennek – csak ennyit bírtam kinyögni.

Az idegeim pattanásig feszültek. Mayában próbáltam vigaszt és erőt nyerni, hogy ne keljek ki magamból. Az a telefonbeszélgetés veszélyesen a szakadék szélére sodort. Felhozta a felszínre a mélyen eltemetett kétségeim. Szinte megelevenedett a rémálmom egy pillanat alatt. Minden egyes alkalommal egyre rosszabbak lettek és már úgy éreztem eltemetnek. Maguk alá gyűrnek.

De Maya hagyta, hogy átöleljem, hogy megcsókoljam. Kétségbeesett csók volt. Többet is akartam. Többre lett volna szükségem. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak ne egy erdő közepén lennénk, abban a helyzetben, amiben. Akkor talán nem zavartak volna meg minket, és végre elmerülhettem volna Maya nedves forróságában.

De nem így történt.

Bár elmerültem a vágy feneketlen tengerében, az érzékeim mégis jeleztek. Olyan terepen jártunk, ahol nem tudhattuk mikor les ránk veszély, ezért a figyelmem nem lankadhatott. Az ösztönöm azt súgta, hogy veszély fenyeget, ezért megszakítottam a csókot, és Mayát magam mögé rántottam.

Ami ezután történt nem is igazán fogtam fel. Idegességem és frusztrációm a tetőfokára hágott, és a bennem élő vadállat szabadulásért könyörgött. Az önuralmam végére értem. Csak azt tudtam, hogy a párom veszélyben van és nekem meg kell védenem. Bármi áron. Az ösztönöm irányított és a kétségbeesés hajtott. Ölni akartam, tépni, harapni, de nem a gyilkolás kedvéért. Védelmezni akartam. Minden idegszálam erre éleződött ki.

A beszélgetést a négy férfival – akik megzavartak minket – feszült várakozással éltem meg. Minden egyes mozdulatukat figyeltem, csak egy apró indokra volt szükségem. Amikor pedig elkövették azt a hibát, hogy kihívó tekintettel végigmérte a már mellettem álló lányt, vörös köd borult az agyamra. Vicsorogtam és morogtam. Maya érintése hozott vissza a vérszomj széléről. Emellett a négy férfi nem tett semmit. Semmi fenyegetőt. Ez mentette meg őket.

Végül Mayának sikerült meggyőznie őket, hogy vigyenek el minket a húgához. A haragom kezdett elmúlni, de még mindig éberen figyeltem. Még mindig nem nyugodtam meg teljesen. Eddig nem is voltam tudatában, hogy mennyire az összeomlás szélén álltam. Talán csak Maya jelenléte tartott egyben.

Úgy öt-tízpercnyi séta után el is értük a Rejtőzködők táborát. Ott bevezettek egy kunyhóba, ahol várnunk kellett Safirára. Ám a kunyhó nem volt üres. Annabell elképedt arcával találtuk szembe magunkat.  

–           Algernon!

–           Annabell.

–           Mégis mi tartott eddig?

Nem válaszoltam a lány dühös kérdésére. Annabell felpattant a székről, amin eddig ült, felpattant és odarohant hozzám.

–           Válaszolj! – sziszegte.

Nem értettem Annabell reakcióját. Igen, mindig is heves természete volt és könnyen fel lehetett dühíteni, de ez most más volt. Valami tényleg kihozta a sodrából. Felzaklatta. Ez még tőle is szélsőséges reakció volt.

–           Mi zaklatott ennyire fel, Bell?

–           Te csak ne hívj engem Bellnek! – azzal a lány felemelte a kezét és megütött.

Hagytam neki, mert az volt az érzésem, hogy ettől majd megjön az esze. Maya azonban teljesen megdöbbent és oda ugrott hozzánk. Megragadta Annabell kezét, nem finoman. Annabell felszisszent és a vállához kapott.

–           Maya, kérlek, engedd el.

Maya rám nézett és kelletlenül, de elengedte Annabellt.

–           Megsérültél? – kérdeztem.

–           Nem.

–           Rettentő rosszul hazudsz, Annabell. Mutasd.

Annabell olyan arcot vágott, mint akit megsértettek. Aztán egy pillanat alatt kitágultak a pupillái és pislogott néhányat.

–           Algernon?

Halálra vált arccal nézett rám. Hangja megremegett.

–           Nincs semmi baj. Csak ülj le.

–           Mit csináltam?

–           Csak ülj le.

Annabell engedelmeskedett és leült a székre, ahonnan felpattant. Aggódtam a lány miatt, akár egy báty a húga miatt. Annabell sápadt volt és a vállára szorította a kezét. Vér szagát éreztem meg hirtelen a levegőben.

–           Annabell, hogy sérültél meg?

–           Vlad.

Csak ennyit mondott. Ránéztem Mayára. Ő is megértette. Annabell győzte le Vladot. Hálát láttam párom arcán. Talán némi aggodalmat is. Nem messze állt tőlünk. Nem jött közelebb. Visszafordultam Annabellhez.

–           Jól van, most már semmi baj.

Annabell felkapta a fejét és a szembenézett velem. Egyenesen a szemembe. Bal kezével - amivel eddig a sebét szorította - most végigsimított az arcomon. Gyengéd érintés volt ez. Szeretettel teljes.

–           Úgy sajnálom. Bocsánat. Nem tudom mi ütött belém.

–           Semmi baj. Legalább kiadtad a dühödet. Nem tudom mi zaklatott fel így, de legalább már nem kínoz.

–           Igen.

Néztem ezt a jelenetet Algernon és Annabell között, de nem éreztem féltékenységet. Melegséget, szeretet éreztem körülöttük, de szexuális vágyat nem. Algernon testvéries gondoskodással nézett a lányra és úgy tűnt, Annabell is pont ugyanígy érzett. Nem haragudtam a lányra, amiért megütötte Algernont. Látszott rajta, hogy nem önmaga. De most már az volt. Bármi miatt is lett ilyen állapotba, már nem volt baja.

Emellett nem is haragudhattam rá, hisz ő ölte meg Vladot. Így többet nem jelent veszélyt Safirára. Neki köszönhettem, hogy nem esett baja a húgomnak. Ezért örökké hálás leszek neki, még ha nem is bír engem.

Nem akartam megzavarni Algernonékat, ezért nem is mentem túl közel hozzájuk. Csak „messziről” néztem az eseményeket.

Ekkor nyílt ki minden előzmény nélkül az ajtó. Egy lány rontott be rajta. Hosszú barna haj, sötét, barna szemek. Vidám mosoly. Szinte a másomat láttam felém rohanni. A megdöbbenéstől mozdulni sem tudtam.

Safira gyönyörű nővé érett az alatt az idő alatt, míg nem találkoztunk. A húgom nem törődve semmivel, odafutott hozzám és azonnal megölelt. Majdnem elestem akkora lendülettel ütközött nekem.

–           Nővérem!

Safira sírt. Megéreztem könnyeinek illatát. Kiskorom óta először, az én szemembe is könnyek szöktek. Egymást ölelve sírtunk örömünkben.

–           Safira – suttogtam.

–           Tudtam, hogy eljössz.

–           Itt vagyok.

A gátak, amiket magam köré emeltem egy másodperc alatt lehullottak. Algernon repesztette meg ezeket a vastag és rendíthetetlen falakat, de Safira rombolta le teljesen. A viszontlátás öröme leírhatatlan volt. Hogy épségben volt, egyszerűen… Nem tudtam szavakkal leírni.

Safira elhúzódott kicsit és a szemembe nézett.

–           Annyi mindent szeretnék kérdezni, annyi mesélni valóm van.

–           Lesz időnk mindenre. Most már nem választhatnak el minket.

Safira a hátam mögé nézett és ekkor vette észre Annabellt és Algernont. Meglepődött és kérdőn nézett rám. Én is a férfi felé fordultam, aki már felállt Annabell mellől. Megfejthetetlen arckifejezéssel nézett ránk. Gyorsan letöröltem a könnyeimet az arcomról.

–           Ő kicsoda?

–           Safira ő az én… az én…

–           Párja. Algernon.

–           Nővérem, megtaláltad a párod? Ez nagyszerű! Nagyon örvendek, én Safira vagyok.

Hát nem tudtam mire számítsak, de ez meglepett. Egy kicsit Algernont is, de aztán mosolyogva kezet csókolt Safirának, aki elpirult e gesztustól.

Ekkor Safira is felfigyelt a vér szagára. Azonnal Annabellhez sietett.

–           A sebed. Megint vérzik.

–           Semmiség.

–          A fenéket semmiség! – csattant fel a lány.

Meglepett a húgom merész fellépése. De büszke voltam rá. Erős is volt, nem csak szép. És határozott.

–           Azonnal el kell látni.

Mikor azt hittem végre lecsendesedik minden, egy újabb fordulatot vettek az események. Egy másik vérfarkas férfi lépet be a kunyhó ajtaján. Mozdulatai nem voltak fenyegetőek és nem éreztem veszélyt miatta, ezért nem léptem fel azonnal ellenségesen. Mindaddig, míg ki nem derül, hogy mégis ártani akarna nekünk. De tudtam, hogy Vlad halott, ezért nem volt okom azt feltételezni, hogy ez a férfi bántani akar minket. Legalábbis addig, míg okot nem ad rá.