Üvöltő éj - Tizenkettedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Az ebéd a tegnapihoz képest sokkal nyugodtabban telt, mivel most nem csatlakozott hozzánk Dalma és Oresztész. A játék már véget ért és Algernonék már elmentek, a feszültség mégis érezhető volt a levegőben. Próbáltam nem észrevenni és nem nézni Dastan szemébe, aki most velem szemben ült az asztal túlsó végében, így az ínycsiklandó ételekre fordítottam figyelmem, ami legalább olyan jó volt, mintha egy öt csillagos étteremben készítették volna el.

Végig éreztem Dastan tekintetét, miközben ettem, ezért néha-néha felnéztem, de rögtön el is kaptam a szemem róla. Olyan áthatóan nézett, hogy nem bírtam sokáig őt figyelni. Tudtam, ha egyedül maradunk szóba kerül még a „csók” Algernonnal. Elpirultam. A fenébe.

Végül nem lehetett tovább húzni a dolgot, Dastan felvitt a szobájába, ismét. Olyan déja vu érzésem volt. Pont, mint tegnap, akkor is ebéd után felmentünk a szobájába és ott is dühös volt Dastan, bár most más miatt. Ez sokkal kellemetlenebb volt számomra és tudtam, nem menekülhetek, akármennyire is szeretnék.

Dastan beviharzott a szobába az erkélyajtóhoz, én pedig miután becsuktam az ajtót, ott maradtam. Megfordult a fejemben, hogy elszököm, mivel Dastan háttal állt nekem, de volt egy olyan érzésem, hogy elkapna, mielőtt elérném a folyosó végét.

Dastan hátrafordult és nem szólt egy szót sem mégis tudtam, megérezhette menekülési vágyam, így megindult felém. Nyeltem egy nagyot. Mi fog kisülni ebből?

  Odaérve hozzám, két kezét az ajtónak támasztva elzárta menekülési útvonalam. Kezdtem egyre idegesebb lenni. Felnéztem Dastan szemébe, ám meglepett, amit láttam. Nem haragot véltem felfedezni a tekintetében, hanem tiszta birtoklási és szexuális vágyat. Az idegességem, mintha elpárolgott volna. Fogva tartott az akvamarin kék szempár, izmaim elernyedtek.

Dastan viselkedésem megváltozását látva, mintha eddig csak erre az „engedélyre” várt volna, felém hajolt és megcsókolt. Először csak lágyan, majd miután a kezemet a nyaka köré fonva visszacsókoltam és beletúrtam a hajába, szenvedélyesebben tapadt az ajkaimra. Felnyögtem a heves reakciótól, amit kiváltott belőlem. Az egész testemet elöntötte a forróság, ami a lábam közétől indult. Elbódított és nem voltam képes gondolkodni.

Dastan közelebb húzódott, így a testünk egymáshoz simult. Csípőnk egymáshoz nyomult és megéreztem merev férfiasságát. Meg kellett volna ijednem, mégsem voltam képes rá. Teljesen megbíztam Dastanban. Végül kifogytunk a szuszból és lihegve eltávolodtak ajkaink, de testünk nem vált szét. Mintha saját életre keltek volna, így nem engedve minket el egymás közeléből.

Dastan a fülemhez hajolva belesúgta:

-         Most az egyszer megbocsátom, hogy Algernon megcsókolt, de legközelebb megölöm. Az enyém vagy Elysia. Nem engedlek át senkinek. – a derekamra tette a kezét és még jobban magához húzott, már ha ez lehetséges.

Ettől kijózanodtam és azonnal feldühödtem.

-         Az a „csók” számomra nem jelentett semmit és szégyellhetnéd magad, hogy csak ezért képes voltál így letámadni.

-         Nem nagyon ellenkeztél, kedvesem. De nem, nem csak ezért támadtalak le. – Dastan hátrébb húzódott és olyan komoly arcot vágott, hogy megszólalni sem tudtam. - Én szeretlek Elysia. Nem tudom elviselni, ha más férfi csókol vagy tart a karjaimban. Nem! Ha rá gondolom, akár ölni is képes lennék.

A pár másodperccel ezelőtti haragomnak már nyoma sem volt, helyette tiszta döbbenet söpört végig rajtam. Ölni. Ha ezt más szájából hallom, elmebetegnek nézem és sikítva menekülök. De Dastan szájából úgy hangzott, mint egy ígéret. Megvéd mindentől és mindenkitől, de persze azt is jelenti, megöl mindenkit, aki engem akar. Ha ezen múlik a dolog, akkor nem fogja vér szennyezni a kezét.

Rájöttem, akarom ezt a fajta védelmet. Nem akarom, hogy más tartson a karjában és más kéz öleljen, olyan kéz, ami nem Dastanhoz tartozik. Azt hiszem, én is beleszerettem, de természetesen ezt nem mondhatom ki hangosan. Akkor soha nem lenne esélyem elmenni. Itt akarnék maradni Dastannal, de nem tehetem. Mégis olyan boldoggá tettek a szavai.

Még mindig Dastan ölelő karjaiban eszembe jutott valami.

-         Mennyi időnk van még addig, hogy megmutatod a meglepetést?

-         Egy-két óra. Miért?

Elpirultam.

-         Arra gondoltam…

-         Igen?

Zavaromban lesütöttem a szemem és úgy mondtam.

-         Szeretnélek lerajzolni. De most nem farkas alakban.

-         Rendben.

Nagyon megörültem. Pár perc múlva már be is állítottam abba a helyzetben, amiben annyiszor elképzeltem, hogy lerajzolom. Az erkély előtt, a napfényben úszva.

A délutáni nap fényében egy széken ülve pózolok annak a nőnek, akit mindennél jobban szeretek. Nem így terveztem a vallomáson, de annyira hatalmába kerített a féltékenység, hogy azon csodálkozom, nem ugrottam neki Algernonnak és ilyen civilizált módon sikerült elintéznünk ezt a dolgot.

Persze, így lehiggadva már őrültségnek tűnt az egész, de mi vérfarkasok már csak ilyen heves természetűek vagyunk, főleg a szerelmes férfiak, ha az imádott nőről van szó. Ha bármi veszély fenyegeti, vagy más férfi megérinti, elborul az agyunk, kikapcsol és nem vagyunk urai saját cselekedeteinknek.

De most más volt, mint mikor először csókoltam meg Elysiát. Most nem ellenkezett, sőt éreztem vágyának illatát is. Akár még tovább is elmentem volna, de láthatóan ő ezt egyenlőre még nem akarja, így nem erőltetem. Már attól is olyan boldog vagyok, hogy engedi, hogy megérintsem. Az illata akár az íriszé, bőre akár a selyem, az ajkai olyan puhák…

Na jó, elég! Ne gondolj rá! Mivel Elysia épp engem néz, kutató szemével és nem szeretném, ha látná dudorodó nadrágom.

Hogy eltereljem gondolataim, ránéztem a rajzoló Elysiára. Az ágyamon ült és a művészekre oly nagyon jellemző kifejezés ült ki az arcára. Átszellemülten dolgozott, teljesen elbűvölve vele, főleg hogy csakis engem rajzol.

Kicsit fészkelődtem a széken a mostanra már kényelmetlen testtartás miatt, de Elysia egyből észrevette és rám szólt.

-         Dastan, kérlek maradj nyugton. Így nem tudlak rendesen lerajzolni. Emelj feljebb egy kicsit a fejed.

Engedelmeskedtem.

Nem is tudom, mennyi ideje állok, vagyis jobban mondva ülök Elysiának modellt, de minden percét élvezem. Elysia végül bejelentette, hogy elkészült. Felkeltem és megropogtattam elgémberedett izmaim, majd leültem mellé az ágyra.

-         Hadd nézem a remekműved.

Odaadta, én pedig rápillantva csak egy szó jutott az eszembe. Váó. Teljesen hűen tükrözi a rajz a valóságot és olyan részletes akár egy fénykép. Csak ennyit mondtam:

-         Phú. Ez igen. Mindezt ilyen rövid idő alatt.

-         Hát… kiskorom óta rajzolok.

Elysia megint lesütötte a szemét zavarában. Ilyenkor olyan aranyos.

-         Látom, nagyon szereted csinálni és jól is tudod. El kéne adnod a képeid.

-         Nem is tudom…

Ránéztem az éjjeliszekrény lévő órára.

-         Oh a fenébe. Jobb lenne, ha készülődnénk. Eljött az ideje a meglepetésnek.

Mindketten felálltunk az ágyról és Elysia magához szorította a rajzot.

-         Ha nem bánod szeretném ezt megtartani.

Elmosolyodtam. Meg akarja tartani a rólam készült képet.

-         Csak nyugodtan, de cserébe…

Odahajoltam hozzá és egy gyors csókot nyomtam az ajkaira. Finom, lágy, szerelmes csók volt és sikerült vele meglepnem Elysiát. Elpirulva elfordult, én pedig a jobb kezemmel megsimogattam az arcát.

-         Vegyél fel a kedvemért valami hozzád illően gyönyörűt Elysia.