Üvöltő éj - Kilencedik fejezet

Kilencedik fejezet

A „veszekedés” miatt nem is volt időm jobban megnézni Dalmát és Oresztészt. Dalma egy halványlila, igen merész nyakkivágású ruhát vett fel. Dekoltázsa csodálatosan festett, enyhén barna bőrszínét kiemelve. Nyakában egy igen drága ónix színű ékköves nyaklánc, fülében a hozzá illő fülbevaló. Ruhája földig ér. Külseje királynői, bár ez nem meglepő, hiszem az is. Egy furcsaság volt csak, amit nem értettem. Dalma nyakán egy tetoválás díszelgett. Tavirózsát ábrázol, de kicsit különös volt, mivel egyáltalán nem tűnt tetoválásnak. Sajnos most nem volt lehetőségem megkérdezni Dastant róla.

Oresztész meglepően újkori ruhát viselt. Fekete zakót, fehér inget lila nyakkendővel, mely illik Dalma ruhájához. Már csak a korona és a palástja hiányzik fenséges megjelenéséhez, de a kisugárzása mellett erre nincs szükség.

Sajnos még Dastant sem néztem meg alaposabban. Annyira izgatott voltam, hogy csak futó pillantást vetettem az öltözékére. Ezt a hibát most korrigálnom kellett. Majdnem ugyanolyan öltözetet visel, mint az apja, csak az övé tiszta fekete a nyakkendő kivételével, ami vörös. Összeöltöztünk, bár nem beszéltünk össze.

Ez a sötét színű dominancia kiemeli Dastan gyönyörű kék szemét, markáns állát. Nem tudtam levenni róla a szemem és kis idő múlva neki is feltűnt, hogy bámulom. Rám mosolygott és odasétáltunk Dalma és Oresztész után az asztalhoz.

Mind a négyen leültünk és a cselédek felszolgálták az ebéd első fogását. Még mindig meglepődöm, hogy mennyi szolgáló dolgozik Dastan családjának. Mint annyi mindenhez Dastannal kapcsolatban, ehhez sem voltam hozzászokva. Hogy engem szolgáljon ki valaki, ez teljesen új volt. Régen én voltam az, aki kiszolgált mindenkit.

Az első fogás húsleves csirkével és csigatésztával. Beszívtam a gőzölgő leves illatát és óhatatlanul sóhajtanom kellett. Dalma félreértette a reakcióm:

-        Mi a baj, kedvesem? Nem szereted?

-        Ó, dehogy. Csak olyan finom illata van. – rámosolyogtam.

-        Te, meg az a kifinomult szaglásod. – gúnyolódott Oresztész.

Senki sem figyelt oda a király eme megjegyzésére és elkezdtünk enni.

-        Jó étvágyat. – mondtuk egyszerre.

A leves ízét nem tudnám szavakkal leírni, olyan finom. Meg van bolondítva valamivel, amit nem tudok felismerni. Furcsa volt számomra, hogy szinte nem is beszéltünk miközben elfogyasztottuk az előételt. Otthon mindig veszekedés volt. Most ez a csönd megnyugtató, bár kicsit feszültség érezhető a levegőben.

Amint mind megettük, elvették előlünk a tányérokat és mi azonnal elkezdtünk beszélni.

-        Régen volt már, hogy így együtt ebédelt a család és ezt neked köszönhetjük, Elysia. – szólalt meg először Dalma.

-        Bár valaki rontja a levegőt.

-        Apám, ebből elég legyen! – csapott az asztalra Dastan.

Olyan képet vágott, mint aki türelme végén jár. Meg kell állítanom valahogy, mert nem akarom, hogy miattam kapjon hajba az apjával, bár Oresztész megjegyzése célba talált.

-        Semmi baj, Dastan. Mondtak már ennél sokkal durvábbat is nekem.

Nagyon halkan beszéltem, mint mikor egy vadállatot próbálnak megszelídíteni. Dastan arcán olyan arckifejezés tükröződött, mint mikor pofon vágnak valakit. Nem értem. Most meg mit mondtam?

-        Ki bántott? – hördült fel.

Elkerekedett a szemem. Nemhogy nem csillapítottam le a dühét, hanem még felkorbácsoltam azt, bár önkéntelenül. Jól esik az aggodalma, de ha én is elkezdek kötődni hozzá, akkor nem fogom tudni itt hagyni, és a végén úgy is fájdalmat fog okozni nekem vagy fordítva.

-        Senki. – hazudtam.

Dastan nem mozdult. Teltek a kínos másodpercek, én pedig nem néztem a szemébe. Ha megtenném, elveszíteném a maradék lelki erőm és gyengeséget mutatva elsírnám magam. Ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak.

Dastan olyan érzéseket kavar del bennem, melyekről azt hittem már nem is léteznek. Olyan reményeket, melyekről már rég lemondtam. Ezzel szemben könnyebb szembenézni Oresztésszel, hisz pont úgy viselkedik, ahogy a többi ember. Sőt még visszafogottnak mondanám a többiekhez képest. Kész felüdülés.

-        Hazudsz! De rendben van, majd később kiszedem belőled. – sziszegte Dastan.

Ránéztem és olyan elszántságot láttam az arcán, ami megijesztett. Ajjaj. Nem fogja annyiban hagyni.

-        És mesélj a családodról, Elysia. Milyenek? Hol laknak? Nem aggódnak, hogy itt vagy és nem tudnak róla?

Miután felfogtam Dalma kérését és kérdéseit megmerevedtem. Akaratlan reakció volt a részemről. Az érzelmeim túlcsordultak, a szavak pedig kikívánkoztak a számból, én mégis csöndben maradtam. Nem bíztam abban, hogy nem remeg meg a hangom. Mind Dalma, mind Dastan is megsejtette, hogy valami nincs rendben hirtelen jött hallgatásom következtében. Nem volt nehéz összekapcsolni a két dolgot: a kérdést és a viselkedésem eme változását.

-        Elysia, valami baj van? Talán valami rosszat kérdeztem?

-        Nem sajnálom csak elkalandoztam. – mindannyian láthatták, hogy hazudok. – Londonban élnek a szüleim és én ide, Romániába költöztem. Néha írok csak nekik, ezért nem hiszem, hogy feltűnt volna nekik, hogy valami történt. – Ez már nem volt hazugság. Inkább nevezném féligazságnak.

Közben meghozták a második fogást. Megrakott tányérokat tettek mindannyiunk elé. Mindenki tányérján egy halom krumplipüré, körülötte és a közepén szarvas pörkölt, ízlésesen leöntve szarvasgombamártással. Összefutott a nyál a számban és rájöttem, csak az öntet többet ér, mint a házam. Elkomorodtam, mert eddig is tudtam, hogy vannak köztünk akadályok és különbségek, de most szembesültem az összes ellentéttel Dastan és köztem.

A felismeréstől megfájdult a szívem és nem értettem, hogy miért. Hisz nemsokára elmegyek innen, itt hagyva a kastélyt. Nem táplálok iránta semmilyen érzelmet. Akkor mégis miért fáj, ha arra gondolok, hogy itt kell őt hagynom?

-        És vár valaki a városban? Barátnő? Szerető? Férj?

Dastan ültő helyében mozdulatlanná dermedt a szerető és a férj lehetősége hallatán. Ó, ha tudná, hogy még szűz vagyok.

-        Nem. Nincsen senki. Berendeztem a lakást amennyire lehetett, kifizettem a lakbért és elmentem sétálni az erdőbe. Ekkor futottam bele Dastanba, aki ide hozott. Még egy teljes napot sem voltam a városban.

És valóban, nem ismerem sem a környéket, sem magát a várost, ahol megszálltam. Még az embereket sem. Új életet akartam kezdeni, ehelyett egy olyan világban találtam magam, ahol nem vagyok tisztában a szabályokkal, korlátokkal és több fenyegetéssel jár, mint bármi más, eddigi életemben.

Nem szólt senki semmit. Egy gyengeséget árultam el, ami a vérfarkasok között talán a halálomat jelenti. Anélkül megölhetnek, hogy bárki is hiányolna, mégsem éreztem magam fenyegetve. Nem éreztem késztetést arra, hogy megtörjem a csendet.

Tovább ettünk és elmerültem a gondolataimban. A régi emlékek, az új tapasztalatok teljesen felforgatták a kis belső világomat. Nem tudom, mi miért történik, és nem vagyok befolyással a történések felett. Már csak sodródom az árral. Egy árral, melyet Dastan keze irányít.

-        Vigyázz, kis Piroska, mert még a nagy ronda farkas felfal tán.

Rá sem kellett néznem, hogy tudjam Oresztész önelégült arcot vág. Hallani a hangjában a gúnyt, a rejtett örömöt. Már figyelembe se vettem gúnyos megjegyzéseit. Letettem az ezüst evőeszközöket az üres tányéromra. A többiek is végeztek, ezért követték a példám. A feszültség kézzel fogható volt a levegőben. Oresztész ennek ellenére fokozta azt:

-        És mond csak Elysia, fattyú vagy, hogy nem foglalkozik veled a családod? Ezért nincs senkid és menekültél el, mert olyan vagy, mint az anyád. Mindenkinek széttárod a lábad…

Nem tudta folytatni Oresztész, mivel felpattan és dühösen, kiabálva válaszoltam:

-        Maga csak ne merje a szájára venni az anyámat. Engem sértegethet, de ne merészelje….

Én sem tudtam befejezni, mivel Dastan olyan gyorsan felpattant, hogy csak elmosódva láttam, majd megragadta a kezem. Olyan gyilkos pillantást vetett az apjára, hogy akaratlanul is megborzongtam, majd egy szó nélkül, morogva, magával húzott ki a teremből. Miközben gyors tempóban mentünk, még hallottam, ahogy Dalma kiabál Oresztésszel, de hogy mit mondott, azt már nem értettem.

Dastan most a saját szobájához vezetett és leültetett az ágyára, majd magából kikelve, kidobott az erkélyajtón egy széket. Még szerencse, hogy nyitva volt, majd a falba verte kétszer az öklét. Kicsit megijedtem a reakciójától. Nem tudva, hogy mire számíthatók csöndben és mozdulatlanul ültem. A vörös ruhámban pont illek ide. Mintha csak ide tartoznék és ez így lenne rendben.

Hirtelen Dastan rám tekintett, majd elindult felém. Odaérve letérdelt előttem és az ölembe hajtotta a fejét. Úgy meglepődtem, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Azután a testem magától reagált. A kezemmel elkezdtem Dastan fejét simogatni, nyugtatás képpen pedig altatódalt dúdolni.

-        Úgy sajnálom. – szólalt meg Dastan, mikor megnyugodott. – Az apám nem szereti az embereket és megszokta, hogy mindig az van, amit akar…

-        Nem kell szabadkoznod. – vágtam közbe – Nincs semmi baj.

Így ültünk még pár pillanatig, kiélvezve egymás társaságát, aztán Dastan felemelte rám a tekintetét.

-        Beszélnünk kell.

      

Különböző érzelmek dúltak bennem. Harag, utálat, szégyen, de Elysia egy pillanat alatt átváltoztatta őket először nyugalommá, majd tüzes vággyá. De mielőtt bármit is teszek, tudnom kell, hogy ki bántotta. Az az arckifejezés, amit az ebédnél láttam rajta, amit oly nagyon próbált leplezni, nem hagy nyugodni. Meg kell tudnom, hogy ízekre szedhessem az illetőt. Ha csak arra gondolok, hogy valaki bánthatta, újra fellobban bennem a harag. Elysia smaragdzöld szemeibe nézve, próbáltam elrejteni mérhetetlen dühöm.  

-        Ki bántott? – tettem fel másodjára ugyanazt a kérdést – Tudnom kell.

Semmi válasz. Semmi érzelem az arcán, csak az egyik izma rángása mutatja szorongását.

-        Elysia, kérlek.

-        Engem nem…

Nem fejezte be a mondatot. Talán volt valami az arckifejezésemben, ami meggyőzte, hogy bennem megbízhat. Látszott rajta a kétségbeesett vágy, hogy valakiben megbízhasson.

-        Az apám volt.

Megmerevedtem.

-       Hogyan? – már érződött a feszültség a hangomon.

-        Az apám. – suttogta, majd lehunyta a szemét, elrejtve a fájdalmát.

Majd szétvetett a vak tehetetlen düh. Az a mocskos féreg.

-        Kérlek, mond el mi történt.

-        Dastan, én nem is tudom, hogy valóban jó ötlet-e… - nyitotta fel a szemét Elysia.

-        Bízz meg bennem. Sosem árulnálak el, sosem adnám ki a titkaid. Mindentől és mindenkitől megvédelek. – esküdtem meg.

Még egy pillanatig habozott csak, aztán a szemembe nézett és elkezdte:

-         Az apám kiskoromtól fogva vert engem és rosszul bánt velem. Olyan rabszolgaféleség voltam a számára. Etyke gyerek vagyok és általában mindig túl sokat ivott. Nem csak engem, de anyát is mindig bántotta. – megremegett a hangja, ezért megfogtam a kezét. –  Ahogy idősebb lettem egyre durvult a helyzet, majd tizenkilenc éves koromban odáig fajult, hogy letepert.

Egy könnycsepp gurult le gyönyörű arcán, szemében mély fájdalom. Lassan felemeltem a kezem és letöröltem fájdalmának jelét, majd elkezdtem simogatni a kézfejét nyugtatásképp, jelezve hogy itt vagyok mellette.

Emellett próbáltam uralkodni magamon. Olyan gyilkolási vágy fogott el, amitől még én magam is megrémültem. Legszívesebben most megkeresném azt a beteg állatot, hogy jól megmutassam neki, mi jár annak, aki ilyet tesz. Főleg Elysiával.

-        Tehát, ezért jöttél el otthonról. Jobban mondva elszöktél, igaz?

Bólintás.

-        Kapcsolatban vagy egyáltalán a családoddal?

Fejrázás. Azt hittem ennél több választ nem kapok, de végül Elysia megszólalt.

-        Nem tudják élek-e vagy halok. Ha megtudná hol vagyok… - kapkodott levegő után.

-        Nem engedem, hogy bántson. Soha többé. –komolyan is gondoltam. Ha kell, megölöm az apját bármiféle könyörület nélkül, ha szükséges.

Leültem mellé az ágyra és magamhoz húztam nyomatékot adva szavaimnak. Belesimult az ölelésembe, a fejét a mellkasomra hajtva. Kicsit megnyugodott és engem is lecsillapított a tudat, hogy a karomban tarthatom, viszont feldühített, hogy mit tettek vele. Akárhogy is nem tudok teljesen ellazulni, amíg meg nem keresem, aki ezt azt ártatlan nőt bántotta. Meg kell találnom az apját. Meg fog fizetni mindenért, de nem ő felkutatása az első feladatom.

-        Jól van. Semmi baj. Itt már nem eshet bajod, itt vagyok. Shh.

Nem tudom mennyi ideig ültünk, ringatva egymást, végül Elysia megint szép egyenletesen vette a levegőt, teljesen ellazult. A légzésére figyelve én is lehiggadtam és élveztem a pillanat meghittségét. Egy idő után az írisz illatától megbódulva, egyre jobban elhatalmasodott rajtam a vágy. Próbáltam nem venni figyelembe, de nem jártam sikerrel.

-        Sajnálom. – szólalt meg hirtelen Elysia, majd felemelte a fejét a mellkasomról.

Csalódottságomban majdnem rákiabáltam, hogy tegye vissza a fejét, de összeszorítottam a fogam.

-        Mit, kedvesem? – kérdeztem vissza végül.

-        Hogy kiborultam, én…

-        Semmi baj. Hozzám nyugodtan fordulhatsz, bármi problémád van. Rád mindig van időm.

Elysia ajkai apró mosolyra húzódtak és nagyon örültem, hogy kicsit fel tudtam vidítani. Majd engem is meglepve egy gyors puszit nyomott az ajkamra.