Tizedik fejezet
Másnap reggel, visszaemlékezve a tegnap történtekre, zavarba jöttem. Olyan hálás voltam, hogy Dastan mellettem állt és nem hagyott magamra, hogy megcsókoltam. Igaz, csak egy gyors, leheletnyi csók volt csupán, nem gondolkoztam előtte, ösztönös volt, mégis jól esett, de azonnal meg is bántam. Dastan arca olyan volt utána, miután felocsúdott a meglepetésből, mint aki többet akar. Bizakodást és elégedettséget láttam a szemében, mintha haladásnak vette volna, amit tettem. Én nem vagyok biztos benne, hogy valóban az lenne és különben is mi két külön világban élünk, az övé pedig túl veszélyes számomra. Nem maradhatok itt. Minél előbb el kell mennem, mielőtt már nem lesz elég erőm hozzá.
Tegnap óta egyfolytában a mai meglepetésen járt az eszem. Dastan, mikor rákérdeztem csak kajánul vigyorgott és nem árult el semmit. Felkorbácsolva ezzel kíváncsiságom. Ma reggelre már majd szétvetett a vágy, hogy megtudjam mit tervezett, így gyorsan felvettem egy szokásos, köznapi ruhát. Még a színét sem tudtam volna megmondani annyira máshol járt az agyam. Majd miután elkészültem, elindultam a szomszédos szobába. Bekopogtam a gyönyörű, fekete ajtón és várakoztam.
- Szabad. – hallottam Dastan hangját bentről.
Benyitottam és tátott szájjal, földbegyökerezett lábbal megálltam az ajtóban és csak bámultam Dastant. Háttal állt nekem, póló nélkül és épp hajolt le a cipőjéért. Leplezetlenül bámultam megfeszülő izmait a hátán, karján és feszes hátsóját fekete farmernadrágban. Felsóhajtottam, bár nehéz volt megmondani miért. Talán attól, hogy még nem láttam élőben félmeztelen férfit, vagy azért mert pont Dastant látom először. Nem tudom eldönteni, de azonnal az arcomba tódult a vér. Akiket a magazinokban láttam, Dastan nyomába sem érhetnek.
Dastan meghallhatta sóhajom, mivel megpördült a tengelye körül és rám bámult.
- Sajnálom. Nem tudtam, hogy öltözöl. Már megyek is… - léptem volna ki, de Dastan megállított.
- Maradj csak nyugodtan. Egy perc és kész vagyok.
Felkapta a pólóját, felhúzta a cipőjét, én addig pedig próbáltam nem őt figyelni.
- Még most sem árulod el, mit terveztél?
- Türelem, türelem. Üres hassal nem működik az agyam és tudod, hogy a reggeli a nap legfontosabb étkezése. – húzódott mosolyra a szája.
Elfintorodtam, Dastan pedig jót kacagott az arckifejezésemen. Duzzogó arcot vágtam, így abbahagyta a nevetést. Odament az ágy melletti, kis éjjeli szekrényhez, felvette a telefont, majd tárcsázott. A beszélgetésből ítélve épp reggelit kért két főre.
Amíg Dastan telefonált, én odamentem az egyik könyvespolcához és levettem egy könyvet. Bram Stoker Drakulája, eredeti példányban. Magamban elmosolyodtam, hogy mégis van bennünk valami közös. Végigsimítottam a borítóján, majd visszatettem a helyére. Elolvastam a többi könyv címét is. Vámpír és vérfarkas regények, fantasy-k, krimik, sci-fik, horror és romantikus regények. A zsánereim. Már hatalmas mosoly ült ki az arcomra. Nekem is ilyen regényeim vannak.
- Tetszenek?
- Imádom őket. – fordultam Dastan felé, de arra nem számítottam, hogy ilyen közel lesz hozzám.
- Tényleg?
Dastan közelebb lépett és megéreztem leheletét az arcomon. Megcsapott férfias illata, amitől megremegett a lábam. Szemhéjam elnehezült és vártam, mikor találkoznak ajkaink. Ám mielőtt megtörténhetett volna, kopogtak. Elmúlt a varázs és Dastan szitkozódva kinyitotta az ajtót, majd a felszolgáló kitolta a zsúrkocsit az erkélyre. Csalódottságomban majdnem felsóhajtottam. Várjunk csak, majdnem hagytam, hogy Dastan megcsókoljon. Most már örültem, hogy megzavartak minket, mert talán tovább is fajult volna a dolog. Ezt nem engedhetem meg.
Mire odaértem az erkélyajtóhoz, az erkélyen lévő asztal meg volt terítve és a felszolgáló már indult is. Annak a széknek, amit Dastan tegnap kidobott, nyoma sincs. Nem tudom, mikor tüntették el, de ez nem is fontos.
Dastan ott állt az asztal mellett kihúzott székkel, jelezve, hogy üljek le. Elfoglaltam a felkínált helyet, ő pedig megkerülve az asztalt, leült velem szembe. Bár ez csak egy egyszerű reggeli, mégis romantikus hangulatot kölcsönöz a természet és a tudat, hogy csak mi ketten vagyunk itt.
Ránéztem az asztalra. Gyönyörű kék, virágmintás terítő, fehér tányérokkal, ezüst evőeszközökkel és sok finomság található rajta. Dastan árgus szemmel figyelte, ahogy elveszek egy croissant és töltött nekem teát. Megköszöntem és belekortyoltam. Gyümölcstea, a kedvencem. Csipkebogyó és szeder keveréke, ami pont illik az erdei környezethez.
Nem nagyon beszélgettünk, de nem is volt rá szükség. A pillantások, amiket váltottunk többet mondtak bármilyen szónál. Nem csak képzelődtem tegnap, hogy Dastan többre vágyott sem az előbbi pillanatban, amikor megzavartak majdnem megcsókoltuk egymást, már nem hitegethetem magam azzal, hogy nem érzek semmit iránta. Minél többet vagyok vele, annál jobban elmélyülnek az érzelmeim, hiába küzdök ellenük.
Éreztem a feszültséget a levegőben, de ez teljesen más volt, mint az Oresztésszel való veszekedés alatt. Ez tele van várakozással, vággyal és ki nem mondott szavakkal, ezért próbáltam elindítani a beszélgetést.
- És mikor mutatod meg a meglepetést?
- Majd este, de addig az egész napot együtt töltjük. Le sem fogsz tudni vakarni magadról.
Elmosolyodtam Dastan megjegyzésén. Ó, de még mennyire, hogy nem akarom elüldözni őt, sőt örülök, hogy velem akarja tölteni a napot. Ragyogtam a boldogságtól, de próbáltam visszafogni, hogy ne legyen olyan feltűnő.
Ez után csöndben folytattuk tovább az evést. Miután mindketten jóllakva befejeztük a reggelit Dastan felállt és odasétált hozzám.
- Hölgyem, szabad? – nyújtotta felém a kezét.
Mosolyogva belecsúsztattam a kezem a tenyerébe és felnéztem rá. Csillogott a szeme, arcán pajkos mosoly.
- Mire készülsz?
- Hamarosan meglátod.
- Ez is a meglepetés része?
- Mondjuk inkább úgy, hogy a felvezetője.
El nem tudtam képzelni, hogy mit tervez, de vakon megbízva benne hagytam, hogy felhúzzon a székről és magával vigyen. Kimentünk a szobájából, le a trónterem szintjére, ám most nem odavezetett, hanem egy impozáns terembe.
- Ez olyan társalgóféle, de bármilyen célnak megfelel. - magyarázta Dastan.
A terem vagy hall hatalmas volt, faltól falig érő ablakokkal, amiken csak úgy ömlik be a fény a helyiségbe. A falakon számomra ismeretlen festőktől különböző remekművek és a szemközti, legtávolabbi falon egy családi portré függ Oresztésszel, Dalmával és Dastannal. Ez a kép, még ha nem is a legszembetűnőbb helyen van, vonzza a szemet és uralja a teret. Elfordítottam a tekintetemet a képről és újra körbenéztem. Vöröses árnyalatú falak, amikhez jól illik az ablakok előtt lévő vörös impozáns függönyök és az aranyszínű képkeretek. Az összhatás lehengerlő.
Mielőtt tüzetesebben is megcsodálhattam volna a helyet, azt éreztem, hogy figyelnek. Most vettem csak észre, hogy nem vagyunk egyedül. A szoba közepén lévő, méretes kanapán többen is ültek. Algernon, Annabelle és még két vérfarkas, akiket még nem láttam.
- Elysia, ő itt Natalie és Sebastian. Sebastian, Natalie, ő itt Elysia. – mutatott be minket egymásnak Dastan.
- Örvendek.
- Mi úgyszintén. Már hallottunk rólad Algernontól, de a saját szemünkkel is látni akartunk. Erre tökéletes alkalom, hogy Dastan meghívott ide minket. – szólalt meg Natalie.
- Valóban? – néztem rá Dastanra.
Kicsit csalódott voltam, mivel azt hittem az egész napot kettesben fogjuk tölteni, ehelyett…
- Mit szólnátok, ha elütnénk az időt egy kis játékkal? – kérdezte huncutul Algernon, oldva a feszültséget és felcsigázva mindenki képzeletét.
Fantasztikus! Ez egyre jobb lesz már alig várom a kövi fejezetet :D úgyhogy csak hajrá
VálaszTörlés