2011. december 13., kedd

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 23.fejezet

Na halihó...csak elkészült ez a fejezet is :) Még egyszer bocsi a késésért és jó olvasást


23. fejezet


-         Na jó, most, hogy eltettük láb alól a zavaró tényezőket, azt hiszem, nekikezdhetünk az igazi harcnak, nem gondoljátok?
Senki sem mozdult meg. Kifáradtunk mindannyian és azt vártuk, hogy mit lép a másik.
-         Marek, remélem, nem kell csalódnom benned.
Mindenki a férfi felé fordult. Natalien és Mayán is látszott a feszültség, bár tudtam, hogy nem ugyanazt érezték. Amint Marek megmentette Natalie életét mindenre rájöttem. A lány reakciója elárulta, hogy mi is folyik köztük Egyből rádöbbentem miért viselkedtek mindketten olyan furcsán. Ők is egy pár. Megdöbbentő felismerés volt. Nem tudtam, hogy viszonyuljak hozzá, de ebben a pillanatban örültem neki. Ugyanis így a mérleg nyelve a mi oldalunkra billent.
-         Sajnálom Meddox, de végeztem veled. Többet nem fogok a nevedben harcolni, sem pedig ölni.
Meddox arckifejezése láttán elégedettség töltött el. A gyűlöletem iránta olyan nagy volt, hogy alig bírtam féken tartani és most eljött a pillanat, hogy meg is fizessek neki mindenért. Meddox azonban rendezte arcvonásait és kinyújtotta a kezét Maya felé. Az elégedettségem azonnal elmúlt. Harag és félelem váltotta fel. Azonnal közé és a férfi közé álltam.
-         Maya!
Meddox nem foglalkozott velem, hanem a vállam fölött továbbra is a lányt nézte. A helyzet megváltozott. A férfi két embere felsorakozott mellette, míg Dastan és a többiek pedig mellettünk. Az erőiszonyok egyértelműek voltak. De ha Maya most ellenünk fog harcolni…
-         Algernon – suttogta Maya és megfogta a kezem.
A haragom erősödött és már szinte kétségbeesett lettem. Nem, ez nem történhet meg!
Hátrafordultam, hogy megakadályozzam a lányt abban, amit tenni akart. Bármi áron! De ő csak kitartóan nézett a szemembe és a tekintetével könyörgött nekem. Kérlelt, hogy ne tegyek ostobaságot, olyat, amit később megbánhatok, de az ösztöneim eluralkodtak rajtam. Nem tehettem ellene. Meg kellett védenem Meddoxtól. Csak ez számított. Nem kerülhetett újra a karmai közé.
Megragadtam a karját és nem engedtem. Nem lettem volna képes elengedni. Nem is akartam. Mindenki csöndben várt. Még Meddox is. Ezt a csatát csak mi ketten vívhattuk meg. Maya nem ellenkezett a szorítás ellen. Kitartóan nézett.
Azonban rá kellett jönnie, hogy nem engedek. Pár pillanat volt az egész, míg Maya rádöbbent erre. A tekintetében gyengédséget és megannyi érzelmet fedeztem fel. Kétségbeesést, félelmet és reményt. A nő, akit szerettem hitt bennem és megengedte magának a reményt. Talán ez és az, hogy Dastan végül mégis beleszólt térített jobb belátásra. A barátom megragadta a vállam. Nem mondott semmit, de ez mindent elmondott. Maya újra a nevemet suttogta én pedig hatalmas önfegyelem árán, de leengedtem a kezem.
Maya egy pillanatra habozott, egy utolsó pillantást vetett rám, majd Meddox mögé sétált. Nem ért a férfihoz, figyelembe se vette kinyújtott kezét. Ez némileg lecsillapított, de majd belehaltam abba, hogy ezt a jelenetet végig kellett néznem és átélnem.
Dastan még mindig ott volt mellettem és most bátorítóan szorította meg a vállam. Lenyeltem minden érzést, ami bennem volt. Tudtam, hogy azok csak hátráltattak volna, így mindent kizártam a győzelem érdekében. Majd ha már nyertünk, akkor engedem szabadjára őket.
Meddox önelégült vigyorral az arcán állt velünk szemben. Nyeregben érezte magát és ezt nem is titkolta. De én majd letörlöm azt a ronda vigyort a képéről.
Hiába próbáltam elnyomni a haragomat nem tudtam teljesen, ami nem volt meglepő. Csoda, hogy még nem kezdtem el őrjöngeni. Nem hittem volna, hogy ekkora akaraterő van bennem. És tessék. Itt állok a halálos ellenségemmel szemben, aki most vette el tőlem a nőmet és én mégsem ugrok a torkának habzó szájjal. Igazán büszke lehettem magamra. De nem voltam az. Épp ellenkezőleg. Magamat utáltam a legjobban, mert tudtam, hogy mindennek csakis én voltam az okozója. Ha akkor, ott a Gyilkos-tónál megölöm a férfit, Maya most már szabad lenne. A húga viszont halott. Nem volt jó döntés.
Sajnos ez már nem számított ugyanis most már mindez megtörtént. Itt voltunk és ezen nem lehetett változtatni.
Dastan még mindig nem engedte el a vállam. Meglepetésemre odasúgta a fülembe, hogy más ne hallja.
-         Tudom, hogy azt mondtad, hogy átengeded nekem, de azt hiszem, most téged illet meg a jog, hogy elbánj vele.
Na, erre felkaptam a fejem. Döbbenten néztem a barátomra, de ő csak bólintott, majd leengedte a kezét.
-         Vége az előadásnak? – kérdezte gúnyosan Meddox.
Egy morgás volt a válasz részemről.
-         Akkor azt hiszem kezdhetjük is, nem gondoljátok?
-         Igen, kezdhetjük. Ha ennyire szeretnél harcolni, akkor felőlem rendben. Állj ki ellenem!
-         Ugyan már Algernon, – kezdte lekicsinylő hangon Meddox, mintha egy ötéveshez beszélne – én jobb ellenfelet találtam neked. Maya kérlek.
Meddox hátranyúlt, megragadta Mayát és maga elé húzta. A lány értetlenül nézett és kétségbeesetten nézett a kívülállóra.
-         Jól hallottad. Öld meg.
Döbbent csend következett, majd miután a lány magához tért azonnal rávágta a feleletet.
-         Nem!
-         Rendben van. – vonta meg a vállát a férfi – Azt hiszem, kénytelen leszek felhívni Vladot.
Maya azonnal elsápadt. Én is megrökönyödve álltam. Erre nem számítottam. Egyikünk sem. Nataliek ugyan nem értették miről van szó, de ők is tudták, hogy Meddox zsarolja a lányt.
Na, most már tényleg feldühödtem Maya arca láttán, ahogy felém, majd újra Meddoxhoz fordul. Látszott rajta, hogy nem tudja, mit tegyen.




Tanácstalanul álltam. Az agyam leblokkolt és nem akart működni. Meddox tényleg azt kérte tőlem, hogy válasszak Algernon és Safira között? Ez nem a valóság. Ez nem lehet az.
Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de egy dolog sejteni és más dolog, ha tényleg megtörténik. Azt hittem, mikor ezt kéri tőlem Meddox majd Safira halálának és szenvedésének gondolata elég lesz, hogy feladjam a boldogságom kulcsát, de most mégsem tudtam tenni semmit. Csak álltam ott és hitetlenkedve néztem Meddoxra. Nem akartam elhinni, amit hallottam
-         Mozgás!
A lábam nem engedelmeskedett. A szívem kétfelé húzott. Kétségbeesetten meg akartam menteni Safirát, de nem ilyen áron. Ezt nem tudom megtenni. Remegtem.
-         Gyáva vagy Meddox! – Algernon hangjára felocsúdtam és a férfi felé kaptam a fejem – Mindig mással végezteted el a piszkos munkát! Sosem mocskolod be a kezed. Gyáva vagy és azt kell hinnem, hogy félsz kiállni ellenem, mert tudod, hogy vesztenél.
Algernon egy lépést tett felénk.
-         Nem érdekel, mit gondolsz te kis ficsúr. Nincs annál nagyobb élvezet számomra, minthogy végignézzem, ahogy az a nő ontja ki a véred, akit a legjobban szeretsz. Kíváncsi vagyok, hogy most mit fogsz tenni. Ha nem ölöd meg, akkor ő fog téged. Nem igaz, Maya?
Meddox olyan erősen ragadta meg a kezem, hogy felszisszentem volna, ha nem lettem volna teljesen leblokkolva. Nem tudtam megszólalni.
-         Engedd el!
Hallottam Algernont, de egyszerűen képtelen voltam bármire is. Ennyi. Ez volt az a pont, ahol elértem a tűrőképességem határát. Több dolgot már nem tudtam volna elviselni. Az összeomlás szélén álltam.
Meddox maga felé fordított és most már mindkét kezemet teljes erőből szorította. Kénytelen voltam belenézni a férfi metsző, méregzöld szemébe.
-         Ne legyél ostoba Maya. Tudod, mire vagyok képes.
Amikor erre sem reagáltam megdöbbentő kijelentést tett.
-         Ha megteszed Safira szabad lesz.
Még levegőt is elfelejtettem venni.
-         Mi?
-         Jól hallottad. Tedd meg és soha többé nem kell aggódnod miatta. Többet nem fogom bántani semmilyen módon.
Sarokba szorított. Rájöttem, hogy meg kell tennem. Mert ha nem akkor Meddox biztosan megöl és abba bele sem mertem gondolni, hogy mit tesz a húgommal. Amint eldöntöttem, hogy megteszem a lelkem összetört.
Meddox megérezte a változást és elengedett. Olyan lassan fordultam meg, ahogy csak tudtam. Nem tudtam Algernon szemébe nézni.
Összetörtem.




A jelenet, ami kibontakozott előttem felettébb mulatságos volt. Maya annyira naiv volt. Tényleg elhitte, hogy hagyom a kishúgát szabadon távozni. Legszívesebben felnevettem volna, de kivételesen visszafogtam magam.
Élvezet volt nézni, ahogy Dastan kis csapata döbbenten vette tudomásul a lány választását. Nem volt más lehetősége. Talán ezt ő is tudta, bár nem voltam biztos benne, de nem számított. Meg akartam fizetni Dastannak és Algernonnak mindenért. Mindenért, ami történt, amit tettek.

Még kicsik voltunk és akkor még én sem voltam kívülálló. Dastan, én és Algernon voltunk a legjobb barátok. Mindig együtt játszottunk, együtt törtünk borsót a falubéliek orra alá. Nagyon jól kijöttünk egymással és nem volt addig semmi baj, míg Algernon húga, Aishe meg nem halt. Algernon saját magát hibáztatta a történtekért és Dastannal a barátságuk egyre szorosabbá vált, engem pedig egyre inkább háttérbe szorítottak. Úgyhogy kerestem magamnak új barátokat és egy régóta bennem lappangó ösztönnek engedve, egy új hóbortnak hódoltam. Magam köré gyűjtöttem azokat a gyerekeket, akik olyan jellemmel rendelkeztek, mint én, vagy azokat, akiket könnyen lehetett befolyásolni. Eleinte csak állatokat kínoztunk meg és élvezettel néztük, ahogy szenvednek, de ahogy az idő egyre előrehaladt én többre vágytam.
Az új elfoglaltságomra akkor derült fény, amikor megöltem egy kislányt közülünk. Senki sem tudta, hogy mi történt vele és a Vadászoknak tudták volna be a falubéliek a dolgot, vagy egy balesetnek, ha Dastanék nem köpnek be. Valahogy tudomásukra jutott, hogy én voltam az, aki belefojtotta a lányt a tóba és ezt elmondták a királynak.
Egyáltalán nem bántam meg a bűnöm és Dastan és Algernon mélységesen megdöbbent azon, hogy valójában milyen is vagyok. Pontosan ezért mondták el Oresztésznek.
Természetesen eleinte nem akartak hinni nekik, de végül mégis csak a Vérfarkasok Hercege állította a bűnösségem és elüldöztek a faluból. Bosszúból magammal vittem azokat, akik idő közben mellém szegődtek és így lettünk mi a kívülállók. Akkor meggyűlöltem az egykori barátaimat.

És most is mélyen megvetem őket. Talán még jobban. Az évek elteltével haragom és gyűlöletem egyre csak nőt irántuk. És most itt volt az alkalom, hogy megfizessek mindenért.
Mayára és Algernonra néztem. A szám önkéntelenül egy mosolyra húzódott és teljesen elégedett voltam. Csak a véletlennek köszönhető, hogy így alakultak a dolgok, de végül ez mégis a javunkra várt. Már ezért a pillanatért megérte az egész.
Azonban nem sokáig élvezhettem a látványt, mert pont mikor Maya megindult Algernon felé, Dastan rontott nekem. Sajnos Dastan barátai sem tétlenkedtek és hamar lefoglalták Stefant és Rault. Marek és az a nő Stefanra támadott, míg Raulra a másik férfi. Sajnos nem volt időm arra, hogy velük foglalkozzak.
Dastan remek harcos volt és ezt magam is tudtam, de biztos voltam a győzelmemben.
Ebből a harcból én kerülök ki győztesen.




Maya újra Meddox oldalán harcol. Nem tudtam elhinni. Ráadásul velem kell harcolnia. Nem akartam elhinni az események alakulását. Egyszerűen ez nem lehet. A sors miféle gonosz tréfát űz velünk?
Fogalmam sem volt mitévő legyen. Csapdában voltam, akár egy kelepcébe csalt patkány. Ha nem engedem, hogy Maya megöljön, akkor a húga hal meg. De ha meghalok, akkor nem csak az én, de Maya boldogsága is. Emellett Elysia is teljesen összetörne. Nem volt jó döntés.
Mit kéne tennem?
Csak ez a gondolat zakatolt az agyamban. Semmi más.
Sok időm azonban nem volt gondolkodni, mivel Maya elővette két tőrét és már nekem is támadt. Alig volt időm előhúzni a kardom. Maya tényleg komolyan gondolta a harcot.
Ádáz összecsapásba kezdtünk. De bennem is harc dúlt és ez a technikámon is meglátszott. Nem vittem az ütéseimbe és döféseimbe elég erőt és nem voltak elég pontosak. Alig tudtam védekezni. Maya nagyon jó volt. Koncentrálnom kellett volna, de képtelen voltam. Maya szemében csak a nagy üres semmit láttam. Kifejező tekintete most csak sivár ürességet tükrözött. Leginkább magamra haragudtam azért, mert hagytam, hogy Maya ennyit szenvedjen és választani kelljen köztem és a húga között.
Ha nem tudtam volna a Rejtőzködők tartózkodási helyét hagytam volna, hogy végezzem velem, de mivel tudtam és volt esélyünk rá, hogy megmentsük a kislány életét, nem engedtem.
Komolyan vettem a harcot. Percek teltek el. Hallottam a többiek csapásainak hangját, a lihegésüket az enyémmel és Mayáéval egyetemben is. Köröztünk egymás körül és lecsaptunk. Egyikünk sem találta el a másikat, bár én nem is akartam. De ezután a csapás után mindketten megálltunk. Pengéink még mindig egymásnak feszültek. Lihegtünk. Olyan közel voltunk, mégis oly távol. Valahogy rá kellett vennem a lányt, hogy térjen magához.
-         Maya.
Nem adta jelét annak, hogy figyelne rám, de nem mozdult, ugyanakkor nem is nézett a szemembe. Nem tudom mi játszódhatott le benne, de rá kell vennem, hogy érezzen. Hogy elfogadja ezeket az érzéseket, amik erőssebbé teszik és nem gyengébbé.
-         Maya, figyelj rám. Nem kell ezt tenned. Annabellt már elküldtem Safiráért, hogy még az összecsapásunk előtt mentse meg a húgodat, hogy Meddox ne zsarolhasson. Sajnos nem gondoltam, hogy a csata ilyen hamar eljön, de kérlek, adj egy esélyt, hogy megmentsem. Ne add fel, kérlek!
Maya végre a szemembe nézett. Újra önmaga volt. Láttam a szemében, ami újra olyan kifejező lett, mint volt.
-         Algernon kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetem.
A pengéink szétváltak és Maya lesújtott a tőrével. Én hárítottam és újra egymással szemben álltunk.
-         Nem hagyom, hogy megint feláldozd magad. Te hozzám tartozol és nekem kell vigyáznom rád. Nem hagyhatom, hogy ezt tedd.
-         Algernon! Hagy abba! – Maya már kétségbeesett volt.
Mélyen a szemébe néztem.
-         Nem tehetem.
Minden képességem latba vetettem és kiütöttem Maya kezéből mindkét tőrét. Mielőtt bármilyen másik fegyvert a kezébe vehetett volna elkaptam a derekát és magamhoz húztam. Megcsókoltam, ezzel hallgattatva el. Csak remélni mertem, hogy ennyi elég lesz.




Elvesztem. Amikor Algernon szája az enyémre tapadt már tudtam, hogy nem fogom tudni megtenni, amit Meddox várt tőlem. Talán soha nem is lettem volna képes rá. Beleolvadtam védelmező karjaiban, ahol végre megnyugvásra leltem.
Amikor abbahagytuk a csókot, a körülmények ellenére egy pillanatig csak mi léteztünk. A szívem elkezdett reménykedni és most nem gondoltam arra, hogy mi történik, ha Algernon terve mégsem sikerül. Most az egyszer önző módon viselkedtem és csakis magamra gondoltam.
Algernon gyengéden végigsimított az arcomon én pedig becsuktam a szemem és csak élveztem az érintését, ami tüzes nyomot hagyott a bőrömön. Mint valami bélyeg, ott volt és kinyilvánította, hogy az övé vagyok. Ebben a pillanatban még ezt is elmertem hinni.
Ám sajnos, mint minden jó dolog az életemben ez is véget ért. Túl hamar.
-         Maya! – Meddox hangja hallatán összerezzentem.
Algernon és én is odakaptuk a fejünket. Én megfordultam, mert háttal álltam a többiek közötti harcnak. Döbbenten álltam, ahogy Algernon is.
Meddoxnak valahogyan sikerült Dastan fölé kerekednie és leütnie. Dastan a fejét fogva a földön feküdt, de szerencsére élt. Rémülten néztem Meddox szemébe.
-         Azonnal öld meg azt az idiótát! Ha nem teszed, istenemre esküszöm, hogy Safira is olyan sorsa jut, mint te! A rabszolgám lesz és korántsem fogok olyan kedvesen bánni vele, mint veled! Megértetted? – a férfi kikelve magából, őrjöngve ordított, miközben egyre közeledett hozzánk.
Meddox szavai hallatán teljesen megdermedtem. Megfagyott az ereimben a vér és mozdulni sem tudtam. A kívülállók vezetője egyre csak közeledett felénk és én úgy éreztem, minden lelassul körülöttem. Nem tudtam mit csinált Algernon, de bennem egy pillanat alatt átvette a rémület helyét a vak düh. Teljesen elborult az agyam, előkaptam az övemre csatolt fegyvert, céloztam és tüzeltem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése