Történet:
Vérfarkasok legendája - A faj születése
A világ és a Föld születése után, Erina a Hold istennő és Amofisz a Napisten közösen megalkották a földön élő összes teremtményt. Nappal Amofisz vigyázta mindazokat, akiket elérte a Nap fényes sugara, míg éjjel Erina fürdette az élőlényeket a Hold ezüstös, oltalmazó fényében. Az évek folyamán több állat kihalt az élelemért folyó harc közben. Mind a két Isten szomorúan nézte teremtményeik pusztulását. Az Istenek új életet készültek adni, de azt akarták, hogy szabadon élhessen és mozoghasson mind az éjszakában, mint pedig nappal, így kiemelkedve a többi élőlény közül és a fajok királya legyen.
Miután leszállt az éj, Erina és Amofisz együtt töltötték az éjszakát a telihold fénye alatt…a rákövetkező ötödik telihold idején pedig megszületett a tisztavérű király. A király születése utáni harmadik telihold idején az Istenek erejüket összegyűjtve rávettek két emberférfit és két nőstényfarkast, hogy párosodjanak. Hatvanhárom nap után megszületett a vérfarkasok nemzedékének első tíz képviselője. A farkasokkal szorosan összekötve élő vérfarkasok végül gyarapodásnak indultak és elfoglaltál helyüket a táplálék lánc tetején, ahogy azt az Istenek is kívánták.
Első fejezet
- Hé haver, unatkozom, nem megyünk el szórakozni?
Ránéztem a barátomra Algernon Agenorra. A maga száznyolcvanhat centijével átlagosnak számít a vérfarkasok között. Bár a magassága normális, kinézetében messze eltér a szokványostól. Barna, rövid, göndör hajával és borostyán színű szemével a nők álma. Teste tiszta izom. Bátor, hűséges barát. Ezt sokszor bizonyította már az évszázadok alatt, amiket harccal töltöttünk a Vadászok ellen. Már pisis korunk óta a legjobb barátok vagyunk. Épp a szobámban vagyunk és elmélkedtem az ablakon kinézve, mikor Algernon hangja visszahozott ábrándjaimból.
- Ember, hallod, amit mondok?
- Jha, igen. Öm…most nem. El kéne mennem vadászni.
- Veled menjek?
- Nem. Ne. Futni is akarok egyet, úgyhogy...
- Rendben, rendben. Értem én. De apád nem fog örülni a hírnek. Tudod, hogy nem szereti, ha bárhova is egyedül mész. Főleg ha elhagyod a falut. Megint én fogok kapni érte.
Rosszalló pillantást vetettem rá.
- Oké. Nem megyek veled, de siess vissza.
- Oké.
Algernon felkelt a székről, ahol eddig ült és kiment a szobából. Épp én is indulni akartam, amikor beviharzott Annabell. Annabell egyik az első vérfarkasok közül. Száznyolcvan centi magas, de hosszú ezüst hajával és ametiszt szemével messze kitűnt a többi vérfarkas közül. Kicsit szeszélyes természetű, nem szereti, ha nem kapja meg, amit akar, ezen kívül azonban nagyon megbízható. Ugyanannyi idős, mint Algernon, mi hárman olyanok vagyunk, mint a három muskétás. Az is igaz, hogy én 15 évvel vagyok fiatalabb náluk, mégis mindenben együtt voltunk. A bajban, az örömben. Mindent megosztottunk egymással.
- Hello, Annabell. Te itt? Azt hittem, hogy épp iszol valahol.
- Hello, Dastan. Látom ma is vicces kedvedben vagy.
- Hát igen.
Annabell odajött és belebokszolt a karomban.
- Áu. Ezt most miért?
- Hallottam, hogy megint egyedül akarsz vadászni menni. Megőrültél? Veszélyes a falun kívül mászkálnod egyedül.
- Hallgatóztál vagy Algernon mondta el?
- Most nem ez a lényeg, Dastan.
- Nem tudsz lebeszélni. Ne is próbálkozz csak időpocsékolás lenne.
Annabell felsóhajtott.
- Rendben van. Menj, de én szóltam előre.
- Oké.
Annabell lábujjhegyre állt és megpuszilta az arcom majd elment. Mindig ezt csinálta. Miután úgy gondoltam, hogy már senki nem fog zavarni, elindultam az erdőbe, hogy elejtsek pár vadat. Bár igaz, hogy erre nem lenne szükség, hisz a falunk bővelkedik élelemben, mégis a legtöbb vérfarkas néha-néha mégis elmegy vadászni, az élvezet kedvéért. A futásért, mely szabadság érzetét kelti abban, aki meri vállalni a kockázatot, ezekben a zavaros időkben.
Az elmúlt kétszáz évben a Vadászokkal harcoltunk, akik üldözik a fajtámat. Népem az emberek számára csak a legendákban, mondákban léteznek kivéve ezt a csoportot, mely arra tette fel az életét, hogy felkutasson és kiirtson minket. Rengeteg áldozatot követelt ez a háború, mind a két oldalon és még mindig nincs vége. Talán soha nem is lesz. Addig, amíg a Vadászok és a vérfarkasok léteznek, a harag és a gyűlölet szítani fogja ezt a viszályt.
Gondolatmenetem végére érve már ki is értem a kastély falai közül. Gyermekkorom óta itt élek és úgy ismerek minden folyosót, mint a tenyeremet. Lassan lépdeltem a lépcsőn lefelé, a szikrázó napfényben úszva. Az utolsó lépcsőfokról lelépve, ráléptem az útra, mely a dombon lévő kastélyból vezetet, lefelé a faluba. A falu, a kastélytól számítva körülbelül ötpercnyi sétára található és hatalmas erdősterület veszi körül. Ezt a települést mi, vérfarkasok építettük százötven évvel ezelőtt, hogy eltűnjünk a világ, az emberek szeme elől és békében élhessünk itt az erdő közepén, ami még a térképeken sem látható.
A falut kikerülve betértem az erdőbe. Ennek a rengetegnek, azaz érdekessége, hogy a közepén található a Gyilkos-tó, melyet néhány vállalkozó kedvű turista néha felkeres. Miután elég mélyen behatoltam az erdőbe, megálltam amellett a fa mellett, aminek a törzsére egy zacskóba csomagolt hátizsákot tettem. Levetkőztem, a ruháimat beleraktam a hátizsákba, majd átváltoztam. A zsákot a számba véve elmentem a barlangig, mely nem messze van attól a helytől, ahol most állok. Ez az én titkos helyem, amiről senki nem tud, és csak akkor jövök ide, mikor gondolkodni szeretnék egyedül.
Elérve a barlangot, a csomagomat leraktam és elindultam. Beleszimatoltam a levegőbe. Valami furcsát érzetem. Egy embert. Egy Vadász? Nem, ez lehetetlen. Nem juthattak ilyen közel a faluhoz, észrevétlenül. Elindultam csendben, lopakodva nehogy észrevegyenek, ha esetleg többen is vannak. Minden megtett méterrel egyre közelebb értem a szag forrásához. Megbújtam egy bokor mögött és kilestem. A látványtól megbénultam. Egy lány. Egy emberlány állt, alig három méterre tőlem.
- Hát ez lenyűgöző.
Körbenéztem. Mindenhol fák vettek körül. A leveleken átszűrődő fény és az a finom fenyőfa illat. Ilyen csodálatos élményben még nem volt részem.
Londonban nem volt lehetőségem erdőben sétálni, sőt még a házat is alig hagytam el. Nem mintha lett volna választásom. Nem, nem szabad ezekre a rossz emlékekre gondolnom. Most itt vagyok és csak ez fontos.
Megálltam, elővettem a hátizsákomból egy palack vizet és kortyoltam egyet. Hoztam magammal két üveg ásványvizet, némi harapnivalót és kötszert. Jobb félni, mint megijedni. Ránéztem az órámra és rájöttem, hogy már egy jó ideje kutyagolok. A lábam is ezt sejteti, de nem akarok lepihenni.
Épp, amikor indulni akartam, neszt hallottam a bokrok mögül ezért odapillantottam. Úr Isten. Egy farkas jött ki a bokrok rejtekéből. Ijedtnek kellene lennem, de ahogy a farkas akvamarin kék szemébe néztem, furcsamód megnyugodtam. Ez teljes képtelenség és mégis…Hogy lehet egy farkasnak ilyen kifejező és értelmet sugárzó tekintete?
Nem volt sok időm gyönyörködni a fekete szőrű, gyönyörű szempárral rendelkező farkasban, mert morogva elfordult tőlem és az erdőt pásztázta. Egy pillanatig nem értettem, aztán meghallottam a hangokat. Lépések zaját. Most megijedtem, de ennek semmi értelme. Biztos csak ugyanolyan turisták, mint én. Nem igaz? Ezzel nem sikerült megnyugtatnom magam.
Hirtelen, valamit éreztem a lábamnál. Lenéztem és láttam, hogy a farkas próbál meg odébb lökdösni, mintha ő tudna valamit, amit én nem. Észre sem vettem, hogy mikor jött oda hozzám. A hangok egyre közelebbről hallatszottak, így az állat unszolásának engedve elrohantam. Pár perc eszeveszett futás után egy közeli barlanghoz érkeztem, mely egy kisebb sziklafalba van beágyazódva. Mielőtt egy lépést is tehettem volna a barlangba, nyüszítés és hatalmas sikoly rázta meg az erdő csendjét.
Szerencsére a lány megértett és elmenekült. Hála az égnek. Nem lenne szerencsés, ha megsérülne. Bár még nem tudom biztosan, hogy Vadászok e, akik jönnek, de az ösztönöm azt súgja, hogy készüljek fel a harcra. De nem értem, hogy jutottak ilyen mélyre az erdőben. Ezzel most nincs időm foglalkozni.
A lépések zaja megszűnt. Itt vannak. Semmi kétség, Vadászok és ha a puskák meg a kések nem győznének meg, akkor ott van az a gyűlölködő tekintet, amellyel rám néznek. Rájuk morogtam és kivillantottam a szemfogam. A harc elkezdődött. Ráugrottam a kettő közül az egyikre és átharaptam a torkát. A légcsöve azonnal szétzúzódott. Vele se lesz többé baj. Nem kell egy perc és megfullad.
Ám a másik se vesztegette az időt, rám lőtt. A golyó belefúródott a jobb vállamba. Egy újabb lövés, ezúttal csak súrolta az oldalam, de így is mind a két sebem erősen vérzik. Nem törődve a sérüléseimmel rávetettem magam, amivel ledöntöttem a lábáról. Megharaptam, bár elvétettem, mert bele mártotta a kését a jobb vállamba, a golyó ütötte seb mellé. A fájdalom elviselhetetlenné nőtt. Vak dühömben belemélyesztettem a fogamat a nyakába és addig nem eresztettem, amíg ki nem lehelte a lelkét.
A harcnak két perc alatt vége lett, bár egy örökkévalóságnak tűnt. Fáradtan és vérezve elindultam a barlang felé, ahol meghúzhatom magam addig, míg a sérüléseim begyógyulnak. Nagy nehezen elértem a barlang száját, bár a látásom már szinte teljesen elhomályosult a vérveszteség miatt. Mielőtt elájultam volna, megéreztem az írisz illatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése