Negyedik fejezet
Apám haragja kézzelfogható volt. Arca vörös lett az idegességtől és valósság tombolt. Majd felrobbant, ami semmi jót nem sejtet, mivel életemben nem láttam még apámat ilyen állapotban. Mielőtt bármit is szólhattam volna, apám belém fojtotta a szót.
- Fiam, neked teljesen elment az eszed? Először elmész egyedül vadászni, pedig szigorúan megtiltottam neked. Azt akarod, hogy az emberek tudomást szerezzenek ennek a helynek a létezéséről? Nem is beszélve arról, hogy megsérültél és egy emberlány segítségére szorultál, aki ráadásul rájött, hogy mi vagy. És ha ez még nem lenne elég, még azt mondod, talán a párod? Ugyan, kérlek. Ezt te sem gondolhatod komolyan, hisz ő csak egy ember és így nem lehet a párod. Csak a fajtársaink képesek ilyenfajta összekötődésre, ezt te is tudod. Ne légy nevetséges, Dastan.
- Ő, nem csak egy ember, apám. – sziszegtem a fogaim között összeszorított állkapoccsal. Senki nem beszélhet így Elysiáról. - Elysia nem csak egy ember. Számomra nem.
Apám ezen mondat hallatán, olyan arcot vágott, mint akit arcon csaptak.
- Te is tudod, hogy hosszú történelmünk során, még soha, ismétlem még soha, nem történt ilyesmi korábban.
- Ezzel én is tisztában vagyok, de az ösztöneimet nem hazudtolhatom meg. Én sem értem a helyzetet és nem is tetszik, de nem tehetek ellene semmit. Olyan érzés kerít hatalmába, amikor vele vagyok, amit szavakkal nem vagyok képes rendesen kifejezni. Még soha életemben nem éreztem ilyet korábban.
- Nem engedem, hogy egy embert válassz! Világos voltam?
- Mi folyik itt?
A hang hallatán mindketten az ajtó felé pillantottunk, ahonnan a szóltak.
Most, hogy egyedül maradtam ebben a hatalmas szobában, alaposabban is körbenézhetek. A méretes francia ágyon vörös színű takaró és fekete párnák foglaltak helyet. Már önmagában művészien mutat, ám a szobában még jobban fest. Egyértelműen az uralkodó színek: a vörös és a fekete. Az összhatás pedig tökéletes. A szobában az ágytól jobbra hatalmas, sötét barna színű könyvespolc áll, amin több száz könyv foglal helyet.
Odamenten és végighúztam a kezem a könyvek törzsén. Számtalanszor tettem hasonló mozdulatot otthon is a saját hálószobámban, és ez mindig segített megnyugodni. Most is érzem, hogy a vállamból lassan elillan a feszültség.
Továbbmentem és betértem a fürdőszobába. Elakadt a lélegzetem. Minden olyan káprázatosan fest. Milyen hatalmas. Ez valóban egy igazi palota. Padlótól falig tartó bordó csempe és a fürdőkád… legalább hat ember elférne benne egyszerre. Az egyik sarokban fésülködő asztal, rajta mértes tükör és felette egy polc, mellette pedig egy nagy szekrény is kapott helyett a helyiségben.
Belenéztem a szekrénybe és fekete törölközőkre és pizsomákra akadtam. Kivettem az egyiket és megszagoltam. Fenyő- és valami más illatot érzek rajta, amit nem tudok beazonosítani. Ez Dastan illata. A férfi gondolatára és az illatára reagálva a testem azon nyomban izgalomba jött. Feltétlen reflex volt ez, amit képtelen vagyok irányítani. Még jobban beszívtam a levegőt és ezzel ez az aroma egy újabb hulláma is az orromba szökött. Még soha egyetlen férfin sem éreztem ilyen egyveleget. Elképesztő.
Ugyan Hathaway, hagyd ezt abba. Félned kéne ettől az embertől, hiszen vérfarkas. Könyörgöm. Nem érezhetnél ilyet.
Hiába győzködöm magam, ez nem segít, így hát visszamentem a szobába, majd odasétáltam, ahol előtte Algernon állt. Az erkélyajtóhoz. A szél lágyan ringatja a függönyt, ami eltakarta a kilátást.
Kiléptem a királyi méretű erkélyre. A korlát kovácsoltvasból készült és tavirózsa motívum lehet benne felfedezni. Meseszép.
Aztán a tekintetem a tájra emeltem. Innen az erdőt látni, és ha kihajolunk jobbra, akkor a falut is meglehet pillantani.
Nem tudok betelni a látvánnyal és még a vágyamról is megfeledkeztem. Ha festő lennék, biztosan lefesteném, bár az sem tudni visszaadni igazán, amit itt látok. A fákat, a madarak zengő énekét, a szarvas bőgését.
Ez biztos csak egy álom. Igen, csak az lehet.
- Te meg ki a fene vagy?
Hirtelen megpördültem a hang irányába.
- Fiúk, azt kérdeztem, hogy mi folyik itt? Miért kiabáltok egymással? Dastan, gyere ide, had öleljelek meg. Annyira aggódtam miattad.
- Anyám. – hátrafordultam és belenéztem Dalma Tézeusz kék szemébe, aki a szülőanyám és egyben a királyné.
- Dalma, kedvesem.
- Oresztész, drágám. Mond, miért kiabálsz a fiaddal? Örülnöd kellene, hogy épségben hazatért. – miközben beszélt, lassan elindult felém és az apám felé.
Én magam is elindultam felé, majd mikor odaértünk egymáshoz megöleltük egymást.
- Anyám, mondd hogy vagy?
- Köszönöm remekül, Dastan. És te?
- Én is jól vagyok. Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam, csak az erdőben megtámadtak és megsérültem. Egy lány segített felépülnöm és idehoztam.
- Valóban? Még egyetlen lányt sem hoztál a házba, fiam. És ki a szerencsés?
- Egy ember. – fröcsögte apám, ezzel bekapcsolódva a beszélgetésbe.
Anyám meglepett arcot vágott, de hamar uralta újra arcvonásait.
- Egy ember. – suttogta.
Hangjában nyoma sem volt vádnak vagy rosszallásnak, csak tiszta meglepődés érződött ki a szavaiból.
- Igen. Meglátta, hogy visszaváltoztam emberré, mikor eszméletlen voltam. Túl sokat tudott meg. Ezen kívül a Vadászok követték őt az erdőben. Nem tudom, hogy tudott e róluk vagy közéjük tartozik-e, de abból, hogy ápolt és meglepődött, amikor felfedezte, hogy követték, arra következtetek, hogy ő csak egy hétköznapi embernő.
- Hát, Dastan, nem tudom, mit mondhatnék erre. Érdekel a lány? Kedveled?
- Elysiának hívják, és úgy gondolom, ő lehet a párom. - vallottam be.
Ez volt anyám egyik erőssége. Sosem tudtam neki hazudni vagy elhallgatni előle valamit.
- Ezt te is tudod, hogy az nem lehet. Ember és vérfarkas… ez teljességgel kizárt. Nem lehetséges.
- Hát, apám, eddig én is ezt hittem, de az érzelmeimet nem hazudtolhatom meg. Azért jöttem, hogy szóljak, ha látjátok őt, ne bántsátok. És szóljatok a szobalánynak és a többi szolgálónak, kérlek.
- Persze fiam. Úgy lesz.
Anyám még egyszer megölelt és megpuszilta az arcom, majd gyengének útnak eresztett. Apám szólásra nyitottam a száját, anyám viszont egy rosszalló pillantással elhallgattatta.
Csak egy nő képes ilyen hatással lenni egy férfira és csakis akkor, ha a párja, mivel a faj férfi tagjaiban még elevenen élnek az ösztönök, érzelmek és azok irányítják. A harag, a vágy, meg miegymás. Ennek még ma a király is behódol, aminek szemtanúja voltam pár másodperce.
Kilépve az ajtón elindultam a folyosón a nőhöz, aki nagyon rejtély számomra, mint a világ maga.
A döbbenet egészen biztosan az arcomra is kiült. Egy körülbelül száznyolcvan centi magas, ezüsthajú, ametiszt szemű lány lépett be a szobába és szemében egyértelmű düh tükröződik.
- Azt kérdeztem, ki a franc vagy te?
- Én… Dastan azt mondta, hogy maradjak itt. A nevem Elysia. És te ki vagy?
- Én vagyok Dastan gyermekkori barátja. Csak azt nem tudom, hogy te mit keresel itt.
- Már mondtam. Dastan azt mondta, maradjak itt.
- Még, hogy Dastan kért meg rá. Nem tudom, hogy jutottál be, de nem jutsz tovább, erről én magam gondoskodom.
Mielőtt még egyet is pisloghattam volna, a lány átviharzott és rám ugrott, ezzel ledöntve a földre. Mielőtt lovagló ülésben rám ülhetett volna és ezzel sebezhető helyzetbe kerültem volna, átgördültem, próbálva fölé kerekedni. De ő sem volt rest, így forogtunk, míg neki nem ütköztünk az ágynak. Mindketten felpattantunk a földről és zihálva farkas szemet néztünk egymással.
Odapillantottam az ágy melletti éjjeli szekrényre, amin egy mahagóni színű lámpa áll. Azt latolgattam eltudnám-e érni, mielőtt a csaj rám vetné magát ismét.
Vajon, miért támadott meg? Talán, mert ember vagyok? Igen, ez igen valószínű, mivel a mozgása alapján, több kell legyen egy embernél.
Visszapillantottam rá és valószínűleg kitalálta, hogy mit tervezek, legalábbis az arcán ez tükröződik.
Azonnal mozgásba lendültem és elértem a pár méterre lévő lámpát. A magasba emeltem, mikor az ajtó felől mozgást észleltem. A furcsa lánnyal egyszerre néztünk abba az irányba, majd megdermedtem a mozdulat közben, mikor megláttam Dastan döbbent arckifejezését, ahogy az ajtóban áll megrökönyödve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése