2010. október 22., péntek

Üvöltő éj - Ötödik fejezet

Ötödik fejezet


   - Itt meg mi a fene folyik?
   Döbbenve álltam a szobám ajtajában az elém táruló jelenetet látva. A szoba romokban és Elysia épp egy lámpát készül Annabell fejéhez vágni, aki meg a karmát akarja bevetni ellene. Mind a ketten megdermedtek a mozdulat közben, mikor megláttak.
   - Annabell? Mi folyik itt? – fordultam a lány felé.
   Még mindig semmi válasz.
   - Elysia?
   Ránéztem. Semmi reakció.
   - Válaszoljatok már az istenit.
   Mintha egy csapásra magukhoz tértek volna, egyszerre kezdtek el beszélni. Semmit nem értettem abból, amit mondtak, mert egymás szavába vágva próbálták túlkiabálni egymást.
   - Elég.
   Mindketten abbahagyták, és rám néztek.
   - Először is, Annabell mit keresel itt?
   - Hallottam Algernontól, hogy épségben visszajöttél és saját szememmel akartam meggyőződni róla. Nagyon aggódtam miattad. – azzal kinyújtott kézzel elindult felém.
   Mielőtt bármit is tehettem volna Elysia megragadta Annabell kezét és eltaszította. Dühösen és morogva közénk ugrott. Mind a hárman meglepődtünk ezen a reakción. Örömömben elmosolyodtam. Sőt vigyorogtam. Hirtelen Elysia rádöbbent, hogy mit csinált és szégyenkezve félre nézett. Bell felmordult és készült rávetni magát a lányra, mikor közbevágtam.
   - Bell, kérlek távozz. Mint látod, jól vagyok és lennél szíves békén hagyni a vendégemet? – Bell megállt a mozdulat közben.
   - A vendégedet?! Egy embert?! – felháborodva kiabált kikelve magából.
   - Elyisa nem CSAK EGY EMBER!
    Az említett értetlenül fordult felénk, Annabell pedig hitetlenkedve nézett rám. Kezdte felfogni szavaim valódi súlyát. Magából kikelve kisétált az ajtón. Előtte még odavakkantotta nekem:
   - Te megőrültél! Teljesen elment az eszed! –azzal magunkra hagyott.
   Most, hogy egyedül maradtunk, és a veszély elmúlt, figyelmem Elysiára terelődött.



   Furcsa. Ez a helyzet nagyon furcsa. Én is nagyon furcsán érzem magam.
   - Jól vagy? Nem sérültél meg? – fordult felém aggódó tekintettel Dastan.
   Megfogta az arcom, és gyengéden oldalra döntötte. Megvizsgálta minden oldalról, alaposan.
   - Jól vagyok. Csak egy kis párnacsata volt.
   - Párnacsata, mi? Lámpával?
   Vállat vontam.
   - Még a nevét sem tudom annak a lánynak. Bejött és rám támadott, de hogy miért, azt nem tudom.
   - Hát, az emberek itt nem szívesen látott vendégek. Persze, te kivétel vagy.
   A szája sarka mosolyra húzódott, én viszont nem éreztem olyan viccesnek. Úgy érzem, nem illek ide.
   - Dastan, mond, miért vagyok itt?
   - Hogy, hogy miért?
   - Én nem tartozom ide. Nekem az emberek között lenne a helyem.
   - Ez nem igaz. Ide tartozol. Itt kell lenned. Velem.
   Dastan közelebb hajolt, én elpirultam és félrenéztem. Nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Olyan zavarba ejtő.
   - Elárulod, hogy ki volt az a lány? – próbáltam elterelni a témát és kitérni a helyzetből.
   - Annabellnek hívják. Kiskorúnk óta ismerjük egymást.
   - Mesélj még nekem magadról, kérlek.
   Dastan mosolyogva indult el az erkélyajtó felé, én pedig örültem egy kis távolságnak kettőnk között. Valahogy, ha Dastan közelében vagyok, mindig olyan furcsán viselkedem. Mintha… mintha igényt tartanék rá, pedig ez lehetetlen. Nem igaz?


   - És mond csak, milyen istent tiszteltek?
   - Erinát a Hold istennőt és Amofiszt a Napistent. A mi hitünk szerint ők ketten együtt teremtették meg az összes élőlényt a földön. Minket, vérfarkasokat pedig arra teremtettek, hogy felsőbbrendűek legyünk a többieknél. És a két isten egyesüléséből született meg fajunk királya, Oresztész Tézeusz. Ő az apám.
   - Mi? Most komolyan azt állítod, hogy két isten leszármazottja vagy?
   - Igen.
   - Váó.
   Eltátottam a számat. Ez hihetetlen.
   - Tudom, hogy nehéz elhinni, de valóban így van. Ez a mi valódi eredet történetünk.
   - Phú. Akkor, ezentúl szólítsalak felségnek?
   Dastan felkuncogott.
   - Természetesen nem kell, de ha szeretnéd... – már mindketten nevettünk.
   Beszélgetés közben Dastan megmutatta a kastély környékét és megígérte, hogy nemsokára elvisz a faluba.
   - Mikor mehetek haza, Dastan?
   Ezt a kérdést már többször is fel akartam tenni neki, de eddig nem volt alkalmam. Bár sejtem a választ, az ő szájából kell hallanom.
   - Elysia… - rám nézett és szünetet tartott – nem mehetsz haza. Láttad, hogy hol van a falu és tudom, hogy nem tennél olyat, de idevezetheted a Vadászokat. Vagy ami rosszabb, elfoghatnak és felhasználhatnak. Azt pedig nem engedhetem meg. Sajnálom.
   - De nekem van saját életem, és vissza kell térnem oda.
   - Nem! Szó sem lehet róla. Itt biztonságban vagy. Csak ez számít.
   Úgy érzem, mintha valami furcsa hangsúly lenne Dastan szavai mögött. Nem értem. Talán, nem is akarom megtudni. Csöndbe burkolóztunk, pár perccel később Dastan törte meg a csendet.
   - Most te mesélj magadról.
   - Mit szólnál ahhoz, ha felteszel egy kérdést, válaszolok, de utána én jövök, és te válaszolsz.
   Pár pillanat gondolkodás után rávágta:
   - Rendben. De én kezdem. Mi a kedvenc színed?
   - A vörös, azt hiszem.
   - Hm… Érdekes. Akkor, biztos oda vagy a szobámért.
   - Igen. Imádom. – elmosolyodtam.
   Furcsa mód, biztonságban és kényelmesen érzem magam. Ritkán fordult ez elő. Emberek közelében mindig is feszengtem kicsit. Ez most teljesen más. Most úgy érzem, önmagam lehetek. Végülis Dastan nem hétköznapi ember. Ő egy vérfarkas.
   - Én jövök. Neked mi a kedvenc színed?
   - A fekete, viszont azt hiszem a smaragd lett a másik. – mélyen belenézett a szemembe.
   Elpirultam. Csak nem miattam szerette meg a smaragdot? Az íriszem pont ilyen árnyalatú. Milyen romantikus.
   Hogy kicsit eltereljem a figyelmem a lehetetlen gondolataimról, a tájat kezdtem el fürkészni. Leginkább fenyőfákat, ritkábban elszórva néhány tölgyet, rajtuk mókusokat vettem észre. Kicsit beljebb haladva az erdőben láttam rókát és őzet is. Dastannal együtt fedeztem fel őket. Ez alatt az idő alatt nem szólaltunk meg, mert azzal elijesztettük volna őket. Nem volt kínos a csend, éppen ellenkezőleg, megnyugtató volt. Aztán egy idő után eltűntek az állatok. Talán megérezték a jelenlétünket, nem tudhatjuk biztosra, de Dastan ismét nekiállt kérdezgetni:
   - Hol születtél?
   - Londonban. Gondolom te itt Romániában, igaz?
   - Igen. Ez az én hazám.
   - De te miért hagytad el a sajátod?
   Megálltam. Dastan szintúgy. Meglepettnek tűnt, hogy miért zaklatott fel ez a kérdés ennyire, de erről nem szívesen beszélnék senkinek. Még gondolni sem akarok rá.
   - A családom miatt, de erről nem akarok beszélni.
   - Rendben van. Tiszteletben tartom, de egyszer szeretném, ha megbíznál bennem annyira, hogy ezt elmond nekem.
   - Nem leszek annyi ideig itt, hogy lehetőségem legyen elmondani.
   Ekkor hirtelen Dastan felém mozdult én pedig ösztönösen hátráltam, míg neki nem ütköztem egy fának.
   - Itt fogsz maradni velem. Nem engedlek el. Végre megtaláltalak. Nem tudod, mióta vártam rád. Életed végéig itt fogsz lakni.
   A szavai majdnem magával ragadtak. Soha senki nem mondott nekem még ilyet. Nem tudtam mit kéne mondani. Egyik felem örült, hogy ez a hatalmas és csodálatos vérfarkas maga mellett akar tudni, a másik felemet viszont sértette. Már rég megfogadtam, hogy nem hagyom többet befolyásolni magam senki által. Nem engedem, hogy valaki uralkodjon felettem, és ez eléggé hasonlít ahhoz, amit nem akarok. Így hát nem bírtam megállni, feldühített, amit mondott.
   - Rajtam senki nem fog uralkodni. A magam ura vagyok, és ha nem akarok itt maradni, akkor nem is fogok. Megpróbálhatsz megállítani, de nem fogok akaratom ellenére itt maradni.
   Kezdett kényelmetlenné válni a helyzet, mivel nem tudtam sehova menekülni miközben Dastan egyre csak közelebb hajolt felém. Hirtelen már nem is érdekel annyira, hogy uralkodni akar rajtam. Már csak az akvamarin kék szeme számított. Magával ragadott egy ismeretlen érzés. A vágy, jöttem rá hirtelen. Beszívtam férfias illatát, ami nem segített a gondolataim összeszedésében. Már nem is értettem, miért álltam ellen neki. Maradni akarok. Még hozzá vele. Az ajkára pillantottam és megnyaltam a szám. Ő is észrevette ezt az akaratlan mozdulatot és gonoszul elmosolyodott.
   - Lehet, hogy nem tudlak kényszeríteni, viszont azt hiszem, rá tudlak venni, hogy magadtól maradj itt.
   Az ajka súrolta az enyémet. Megrészegültem az ismeretlen érzéstől. Szédültem és valami ismeretlen érzés kúszott fel a lábam közétől, lángba borítva az egész testem.
   - Szeretem azokat a nőket, akik nem hagyják magukat. Nagyon kívánatos vagy, tudod? Meg foglak…. Meg kell, hogy csókoljalak.
   - Igen. – leheltem.
   Dastan habozás nélkül, vadállat módjára lecsapott az ajkaimra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése