Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 28.fejezet

Itt is van :) Jó olvasást

28. fejezet

Vlad nem a nővérem barátja? Akkor mégis kicsoda?

– Ez egy hosszú történet. Később elmesélem, de most velem kell jönnöd.

– De hát…

– Nem érünk rá vitatkozni.

Minél előbb el akartam vinni innen ezt a lányt. Minél előbb túl leszünk ezen, annál jobb. Sürgetett az idő, és amúgy is elegem volt már a bébiszitter, meg a megmentő szerepéből. Ezek nem én voltam.

– Nem úgy van az.

Már megint? Komolyan? Felsóhajtottam és Balthazarra néztem. Már megint mit akarhat? Hisz tudja az igazságot és mégis akadékoskodik? Hát ezt nem hiszem el. Legszívesebben kikapartam volna a szemét, vagy nem is tudom. A falra másztam attól a férfitől. És a helyettese sem volt más. Közvetlenül mellettem állt, ami nem lett volna baj, csakhogy fenyegetve éreztem magam a jelenlétében. Valamiért tartottam tőle, csak azt nem tudtam, hogy miért.

– Előbb meg kell találnunk Vladot. Gyermekem, - fordult Safirahoz – tudod hol van Vlad?

– Persze. A házunkban.

Házukban? Na, ezen meglepődtem.

– Iain, azt hiszem meg kellene látogatnod a vendégünkkel Vladot, hogy megbeszéljétek a dolgokat. Mi addig Safirával megvárunk.

Iain bólintott és szó nélkül karon ragadott. Csak azután morogtam, miután kiértünk a házikóból. Akkor végre elengedett. A férfi elindult én pedig követtem. Mikor észrevettem, hogy az őrök nem sietnek utánunk felvontam a szemöldököm.

– Csak mi ketten megyünk?

– Igen. Talán nem bízol a képességeidben?

– Cöö… egyedül is elbánnék vele.

– Vlad az egyik legjobb harcos közöttünk. Nem lennél képes legyőzni.

– Hú, de képmutató valaki.

Iain mögött sétáltam. Kabátjába és hajába belekapott a szél akárcsak az enyémbe. Nem értettem ezt a férfit. Rejtély volt számomra. Idegesített a hidegvére, legszívesebben felképeltem volna, csak hogy lássam, hogy reagál. Bár volt egy tippem.

– Ne bízd el magad. Vlad nem az a fajta, aki csak úgy hagyja magát legyőzni. Főleg, ha egy nőről van szó.

– Majd meglátjuk.

Sétáltunk még pár percig. Több kisebb házikó mellett is elhaladtunk. Némi hang kiszűrődött, de nem túl sok. Végül Iain megállt egy magányos házikó előtt. Hátrafordult, a szájához emelte a kezét mutatva, hogy maradjak csöndben. Dühösen néztem a férfira. Mintha én nem tudnám, hogy csendben kell maradnom. Egyre jobban idegesített a férfi és haragomat csak tetézte a hideg időjárás.

Iain, nagy döbbenetemre ahelyett, hogy berontott volna, bekopogott. Már azt hittem megőrült, mikor megszólalt egy hang elfelejtetve velem minden ehhez hasonló gondolatomat. Figyelmemet csak is a feladat foglalhatta le.

– Ki az?

– Iain vagyok. Beszélhetnénk?

– Gyere be.

Iain rám nézett majd kinyitotta az ajtót. Előhúztam a pisztolyom és én is beléptem.

– Marek. – suttogtam.

Megdermedtem. Mit keres itt? Nem tudtam megszólalni. A térdem megremegett és elfogott az idegesség. Megfordult a fejemben, hogy ki kellene mennem amíg lehet, de Marek mintha olvasott volna a gondolataimban, közelebb lépett. Én hátráltam ő pedig egyre csak közeledett. Sajnos nem volt menekülés, a hátammal már az ajtónak támaszkodtam.

A férfi uralta a szobát. Ereje és elszántsága szinte kézzelfogható volt. Illata körbeölelt, pillantása égető volt. Meztelennek éreztem magam, ahogy átható tekintetével méregetett. Olyan tűz lobogott azokban a szemekben, amitől megremegtem. Kiszáradt a szám és vágy öntött el. Próbáltam úrrá lenni a reakciómon, de nem voltam képes rá.

Marek nagyot szippantott a levegőbe, mikor közvetlen elém ért. Elmosolyodott, jobb kezét megtámasztotta a fejem mellett, majd gyengéden megcsókolta a nyakam hajlatát. Libabőrös lettem és lehunytam a szemem. Még ez a könnyed érintés is megrészegített. Ahogy a borostája csiklandozott… egyszerűen ennek képtelenség lett volna ellen állni.

– Natalie.

Marek bal kezét a derekamra fogta és magához húzott. A mellem a mellkasának nyomódott, az alsótestem hozzá ért az övéhez és megéreztem meredező férfiasságát. A férfi felmordult és hosszan megcsókolt.

– Megőrjítesz. Miért nincs rajtad ruha?

– Mert valaki belopódzott a szobámba, mielőtt felöltözhettem volna.

A férfi elmosolyodott és szorítása erősödött a derekamon.

– Akkor jó.

– Jó? Dehogy jó. El kell menned.

Ám ahelyett, hogy a férfi azt tette volna, amit mondtam, újra megcsókolt. A csókja túl intenzív volt, túl érzéki. A női énem, melyet csak ritkán szoktam ennyire szabadjára engedni, most szárnyalt. Még nem éreztem magam ennyire kívánatosnak, és egyszerűen csak engedtem magamnak, hogy egy kicsit élvezzem a kényeztetést. Kinyitottam a szám és Marek nem is habozott. Nyelve táncot járt az enyémmel, kezének nyoma égette a bőröm. Túl sok volt, teljesen felhevített, olyan vágyat ébresztett bennem, amit még soha nem tapasztaltam.

Elszakítottam magam Marek szájától és elfordultam.

– Marek, menj el. Szeretnék felöltözni.

– Ne utasíts vissza, kérlek. Nem változtathatom meg azt, amit elkövettem, de adj nekem egy esélyt.

Ránéztem. Nagyot dobbant a szívem Marek arckifejezése láttán. Szelíd volt, mint egy ma született bárány. Esdeklő. Kívánatos. Egyszerűen csak… megbabonázott.

– Rendben van, kapsz egy esélyt.

Szinte fel sem fogtam, de már ki is mondtam ezeket a szavakat. Magam is megleptem, de nem tagadhattam. Vágytam erre a férfira és a közelében hihetetlenül jól éreztem magam. Nőnek, mintha csak én lennék a világ közepe. Megrészegítő érzés volt, és meg akartam ragadni a kínálkozó lehetőséget. Vagy örök életemre bánni fogom.

Marek először meglepődött a válaszomon, majd ahelyett, hogy bármit is mondott volna, újra megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam és hagytam, hogy felkapjon, majd az ágyhoz vigyen.

Algernon rendesen beletaposott a gázba. Bár nagy volt a forgalom, viszonylag hamar odaértünk Nagyszebenbe. Már jócskán elmúlt dél, de még így is volt időnk. Legalábbis nem mertem az ellenkezőjére még gondolni sem. Minden félelmemet mélyen elzártam magamba, hogy még véletlenül se szabaduljanak el. Nem engedtem, hogy érezzem őket. Akkor megbénultam volna a félelemtől. Algernon tartotta bennem a lelket, csak azzal, hogy itt volt velem.

Meg kellett állnunk és beszereznünk néhány cuccot még, legalábbis Algernon állítása szerint. Doboltam a lábammal, hogy levezessem a feszültséget, ami felgyülemlett bennem. A kocsinak támaszkodva vártam, míg Algernon beszerezte, amit szükségesnek ítélt. Idegességem csak egyre fokozódott pedig Algernon nem volt bent túl hosszú ideje. Mégis, a hideg ellenére is nyüzsgő város nekem egyszerűen túl sok volt. Csak Safirát akartam végre megtalálni, és magam mellet tudni, hogy vigyázhassak rá. Semmi másra nem vágytam.

Ekkor lépett ki az üzletből Algernon. Végignéztem ruganyos testén. Fekete farmer volt rajta, edzőcipő és egy fekete kabát. Egyszerű öltözék volt, mégis mintha ráöntötték volna. Szívdöglesztően nézett ki, ahogy ott állt velem szembe és csak engem nézett. Semmi másra nem figyelt, csak rám. Le nem vette volna rólam a szemét, miközben közeledett.

Ismeretlen érzés volt ennyire a középpontban lenni. Az, hogy valaki ennyire megcsodáljon. Hogy csak értem sóvárogjon. Ez hízelgett női oldalamban. Meddoxxal való találkozásom óta most először tudtam felhőtlenül mosolyogni. Bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy mi csalt mosolyt az arcomra. Talán Algernon maga? A személyisége? Vagy egyszerűen a szabadság volt rám ilyen hatással? Vagy talán ezek együttesen? Nem számított.

Algernon megtorpant egy pillanatra furcsa megnyilvánulásom láttán, de hamar összeszedte magát. Elvigyorodott azzal a tipikus macsó férfi mosollyal, majd intett, hogy szálljak be az autóba. Azonnal kinyitottam az ajtót és sietve beszálltam. Algernon szó nélkül a hátsó ölésre dobta a táskát, amiben a megvett holmik voltak, majd elindította az autót és újra úton voltunk. Megkönnyebbültem, és annak is örültem, hogy Algernon nem emlegette a mosolyt, bár abban biztos voltam, hogy megjegyezte magának.

Ha itt volt mellettem nem voltam annyira ideges. Mertem bízni a sikerben és a reményben. Veszélyes volt ez a lehetőség, hisz így megvolt az esélye annak, hogy újból összetörjek, de fel kellett vállalnom ezt a kockázatot. Nem akartam úgy megjelenni a húgom előtt, mint egy élő roncs. Meg kellett változnom, de ez nem volt olyan egyszerű. Vagy csak én hittem azt, hogy nem az?

Be kellett ismernem, hogy vágyom Algernon érintésére. A testem ismerte őt, pedig ez lehetetlen lett volna, és mégis így volt. Ránéztem a férfira, aki megváltoztatta az egész életem. Profilból is szívdöglesztő volt. Szemem minduntalan az ajkára tévedt. Eszembe jutott a csókunk és akaratlanul is elpirultam. Rögtön elfordítottam a fejem, mert nem akartam, hogy Algernon rajta kapjon, hogy őt bámulom.

A szívem hevesebben dobogott, és hiába hunytam be a szemem a jelenet újra és újra lejátszódott a fejemben. Algernon keze a derekamon volt, szája az enyémre tapadt. Ki kellett nyitnom a szemem, mert az érzés, hogy Algernon a karjában tart túl heves érzelmeket váltott ki bennem. Az érzés túl intenzív volt.

– Maya.

Algernon felé fordultam. Ő hol rám nézett, hol pedig az utat figyelte.

–         Igen?

–         Mire gondolsz?

Megint elpirultam. Csak nem mondhattam el neki, hogy a csókunkra gondoltam. Egyszerűen azt nem mondhattam neki.

–         Semmire.

–         Maya! – szólt rám erőteljesebben.

–         Nem fontos.

–         Mondták már, hogy rosszul hazudsz?

Legjobb védekezés a támadás alapon, szúrós szemmel néztem rá. Nem tudtam mit mondhatnék erre. Biztos voltam benne, hogy rájött mire gondolok, akkor meg miért kínoz? Azt várja, hogy ismerjem be? Na, arra várhat!

–         Biztos vagy te abban?

–         Igen.

Nagyképű. Sajnos Algernon túlságosan is ráérzett a dolgokra velem kapcsolatban. És ez nem volt jó. Nem tetszett, hogy ennyire kiszámítható vagyok. Vagy csak számára voltam az? És mégis, hogy csinálja, hogy kitalálja minden gondolatom?

Kész rejtély volt ez a férfi. De azt kezdtem észrevenni magamon, hogy egyre inkább meg akarom fejteni őt. A gondolatmenetét, a múltját, a titkait, a személyiségét. Egyre inkább az elmémbe és a szívembe férkőzött ez a férfi. Csak azt nem tudtam, hogy ez jó, vagy sem.