20.
fejezet
Már több órája vártam és Brook
még mindig nem törte fel a kódot, ami kezdett nagyon bosszantani. A türelmem a
végét járta, mivel a fiú eredményt ígért, amit azóta sem láttam én pedig nem
voltam az a fajta, akit érdemes lett volna megváratni.
Az idegeim pattanásig feszültek
és a szívem is hevesebben dobogott az izgatottságtól és idegességtől, mivel ha
bármi használhatót találnánk a vérfarkasnő telefonján, akkor azt akár az
előnyünkre is fordíthatnánk. Azt reméltem ettől, hogy még több szörnyeteget
csalogathatok hozzánk és ölhetünk meg. A legjobb az lett volna, ha ide tudnám
csalogatni a barátait, - mert biztos vannak neki – és akkor több legyet ütnénk
egy csapásra. Az áldásos lenne.
Fel – s alá járkáltam a szobámban
árkot taposva ezzel a szőnyegbe, miközben Brookot vártam. Miközben vártam ismét
elfogott az a furcsa bizsergés, ami lassan olyan ismerős érzés volt, akár a
lélegzés.
Várj még! – suttogtam magamban.
Szinte éreztem, ahogy az az
ismerős dühös, morajló hang megremegtette még a csontjaimat is a bensőmben.
Biztos voltam benne, hogy ennek a kis afférnak lesznek következményei, de most
fontosabb fejleményekkel kellett foglalkoznom.
Biztosan nem tudhattam, hogy vagy
ki ez a jelenség, ami velem történt, de nem hittem benne, hogy megzavarodtam
vagy orvosi eset lettem volna. Túlságosan is valós volt a hang mögötti fenyegetés
és az erő, ami nem származhatott az én képzeletemből, mivel ha így történt
volna nem rémültem volna meg ennyire saját magamtól. Nem, ez egy zsigeri
félelem volt, mely a lelkem mélyéről jött, mint mikor az ember a saját
létezését félti valaki mástól. Mikor nem tudja befolyásolni sorsa alakulását,
az valaki mástól függ, ezt az érzést nem lehet összetéveszteni semmi mással,
ezért voltam benne annyira biztos, – bár megmagyarázni nem tudtam – hogy valami
másról van szó.
Szerencsémre a hang most az egyszer
engedelmeskedett nekem. Ekkor kopogtattak és Brook nagy lendülettel ajtót is
nyitott. Szinte beesett a szobába annyira sietett.
Na, végre! – gondoltam.
– Sikerült? – kérdeztem
parancsoló, de annál izgatottabb hangon.
– Igen, uram – válaszolt a férfi kissé
meghunyászkodva.
Átnyújtotta a telefont én pedig
szinte kikaptam a kezéből a készüléket. Átpörgettem a nő névjegyzékét, majd a
híváslistáját is és a legtöbbször hívott számok közül választottam egyet.
Széles mosollyal az arcomon tárcsáztam és vártam, hogy ki bukkan fel a vonal
másik végén.
Csald őket csapdába. – suttogta a hang. – Mindet egy helyre. Minél többet.
A hangtól ismét összerezzentem és
majdnem elejtettem a telefont. Pontosan ezt akartam én is tenni, nem értettem
hát a külön figyelmeztetést erre.
Ekkor eszembe jutott, hogy a fiú
még ott van.
– Brook most már elmehetsz.
Rá sem néztem, továbbra is a
fülemhez tartottam a készüléket és ekkor meghallottam a mennyei választ, amire
vártam.
– Bell? Te vagy az? – hangzott el
a kérdés a vonal túlsó végén.
A mobilom éles sivító hangja
ijesztő volt a csendben. Senki sem számított a csörrenésre, ezért mindannyian
összerezzentünk. Amilyen gyorsan csak tudtam előkapartam a telefonomat, majd a
kijelzőre néztem, hogy ki zaklat ilyenkor. A szívverésem is megállt egy
pillanatra, mikor megláttam a nevet a képernyőn.
– Annabell… - suttogtam alig
hallhatóan, de persze a kocsiban a többiek azonnal felfigyeltek a névre. – Bell
hív…
Mindenki felkapta a fejét és Iain
majdnem ki is tépte a kezemből a telefont, de mivel ő hátul ült én meg elöl meg
tudtam akadályozni ebben. A többiek lefogták, hogy maradjon nyugton és tudjak
nyugodtan beszélni.
Annyira izgatott voltam, a szívem
hevesen dobogott a mellkasomban, hogy végre hallunk a lány felől. Annabell
olyan volt számomra, mint egy testvér, ezért nagyon is aggódtam miatta és az én
felelősségem volt, hogy megtaláljuk.
– Algernon! – Iain hajthatatlan
volt, majdnem letépte az ülésem fejtámláját annyira beszélni akart a lánnyal.
De még nem adhattam neki oda a telefont. Még szerencse, hogy nem én vezettem,
mert különben karamboloztunk volna, ha a férfin múlik.
– Bell…?
Épp azt akartam megkérdezni a
lánytól, hogy merre jár, ám nagy megdöbbenésemre egy ellenséges férfihang szólt
bele a vonal másik végén, ami azonnal beindította a vészjelzőket az agyamban.
– Sajnálom, de őt nem adhatom
éppen nincs magánál. Tudja mostanában hosszú napjai és éjszakái voltak.
Az a gúnyos és önelégült hangsúly
még a vért is megfagyasztotta az ereimben. Azonnal kihúztam magam, ami a
többiek figyelmét sem kerülte el. Maya vezetett, Sebastian, Iain és Safira
ültek a hátsó ülésen Marek és Natalie pedig egy másik autóban követtek minket.
Ők ketten mit sem tudtak a most lezajló eseményekről, ám a többiek igen,
ugyanis ők is hallották a vonal túlsó végén önelégülten beszélő férfit.
Aztán feltettem a kérdést, amitől
mindannyian féltünk és tudni akartuk.
– Ki maga és mit művelt
Annabellel?
Először csak egy nevetés volt a
válasz, ami felszította a haragomat és már én is alig bírtam türtőztetni magam.
Tartottam a választól. A feszültség pattanásig feszült az autóban és attól
tartottam menten eldurran valaki agya. Főleg Iainért aggódtam, aki már morgott
és fújtatott. Már nem sokáig lehetett visszatartani, és ha meg igazam lesz…
– Természetesen megismertettük
vele a különleges vendégszeretetünket. – folytatta a férfi. – Tudja, hogy mi
okozott a legnagyobb örömöt? – A hang kis szünetet tartott mi pedig
visszatartottuk a lélegzetünket. – A fájdalomtól felcsendülő sikolya.
És ennyi volt. Iain üvöltve tört
előre, semmi sem állíthatta meg. Kikapta a kezemből a telefont és belekiabált.
– Ha egy ujjal is hozzá mer érni…
Kuncogás. A férfi vagy őrült
volt, vagy nem volt tisztában vele, hogy túlfeszíti a húrt. A vérfarkas szemei
olyan vadságot tükröztek, hogy az még engem is megrémített. Egy nőstényét féltő
állaté volt, aki bármire képes volt a szeretett nőért. A férfi halott, ez már
eldöntetett.
– Ha jól sejtem maga lesz a
párja, bár a lányon nem láttunk erre utaló jelet. Na, se baj – Mindenki
ledöbbent. Többet tudott rólunk, tehát ez csak egyet jelenthetett. Vadászok. Ez
rossz, nagyon rossz. Mibe keveredtél kicsi lány? – ha vissza akarja kapni,
akkor el kell jönnie érte.
– Rendben. Mondja meg hova és
mikor.
– Megőrültél?
A csapat felháborodva, egymást
túlkiabálva hangoztatta az igazát és persze egyhangúan szidtak engem. Csak
Safira próbálta meg lecsillapítani a kedélyeket és persze Andrei tartózkodó
maradt. A veszekedés nem csak ellenem irányult, Selma sem hagyta, hogy
ócsároljanak, amiből persze éktelen vita kerekedett ki.
– Ez csapda! – vonta le a
nyilvánvaló következtetést Maya.
– Igen, én is, ahogy mindannyian
tudjuk, de én nem hagyom, hogy tovább szenvedjen. Én érzem a fájdalmát és nem
ti! – vágtam vissza.
Erre mindenki elhallgatott egy
pillanatra és ők is belátták, hogy nem tehetünk mást, de a tétlenkedés
felemésztette a maradék türelmemet. Csak az járt a fejemben, hogy letépjem a
férfi fejét és az összes többi Vadászét
is, akik hozzá mertek érni az asszonyomhoz. Ugyanakkor páni félelem is
elfogott, amit próbáltam a dühömmel elleplezni és még magam elől is elrejteni.
Az, hogy a szüleimet a Vadászok
mészárolták le, emellett pedig majdnem elborult az elmém a bosszúban,
vérontásban. Ha Annabellt is elveszítem az ő kezük által, akkor…
– Akkor mindannyian egyetértünk
abban, hogy menjünk, nem igaz?
Mind bólintottunk. Nem tudtuk
hányan lesznek, és hogy mire számítsunk, de ez nem is számított. Meg akartuk
menteni Annabellt és meg is fogjuk tenni akár akarja, akár nem. Nekem pedig
csak utána kezdődött az igazi harc. Meg kellett nyernem magamnak a lány szívét
és előre is biztos voltam benne, hogy ez lesz életem legnehezebb feladata.
Szia! Látom sikerült végre összehozni a folytatást. :) Nagyon tetszett, igaz kissé feltűnt, hogy már nem mostanában írtál és kicsit megváltozott a fogalmazásod, mintha kizökkentél volna. De ettől függetlenül nem romlott a színvonal. :) Most elolvasom a kis részletet és remélem mostantól sikerül rendszeresebben hoznod a folytatást. :)
VálaszTörlésÜdv. NicoK95
Szia!
VálaszTörlésIgen, hát igen, valóban kizökkentem, de sajnos nem tudom, hogy sikerül e majd rendszeresen hozni a fejezeteket, mivel most kezdődik a zh és vizsgaidőszakom. Majd elválik