9.
fejezet
Egy démon jött utánunk a sikátorban. Éjszakai vadászatra
indultunk és reméltük, hogy összefutunk az ellenséggel és kivégezhetjük, de
fordítva sült el a dolog. Ő lepett meg minket és csak akkor eszméltünk fel,
amikor már késő volt. Tudtuk, hogy nehéz harcra vállalkoztunk, és hogy az
ellenségnek emberfeletti ereje van, de hittünk az igazunkban és pontosan emiatt
a győzelemben is. Amikor a hátunk mögül meghallottam egy tompa puffanást,
megfagyott ereimben a vér.
Azonnal megfordultam, de már ekkor is elkéstem. Egyik
bajtársam már a földön feküdt, a másiknak pedig épp abban a pillanatban döfte
át a szívét a nőstény szörnyeteg. Szeme egy másodpercre megvillant, de nem állt
meg. Abban a pillanatban vetkőztem le a hirtelen támadt dermedtséget a végtagjaimból,
amikor a nő elhajította a tőrét megölve az utolsó társamat is, de én nem adom
magam olyan könnyen. Már elő is rántottam a pisztolyom, céloztam és tüzeltem.
Egy pillanatnyi diadalt érezhettem csupán, azt hittem
eltaláltam, de egy szemvillanásnyi idő leforgása alatt előttem termett az
ellenségem.
Igyekeztem megőrizni hidegvérem, annak ellenére, hogy szívem
olyan hevesen dobogott, hogy csak annak a hangját hallottam. Megpróbáltam
előhúzni a késem, hogy szíven, vagy hasba szúrjam, de elkapta a torkom és
felemelt.
Felnyögtem, ahogy hirtelen elzáródott a levegő útja. A nő
nem kímélt, szorosan tartott. Belém nyilallt a fájdalom, de nem adhattam fel.
Az életemet tettem rá, hogy megölöm a hozzá hasonló szörnyetegeket.
Pillantásommal – amennyire helyzetem engedte – végigmértem a
nőt, de annak semmi jelét nem láttam, hogy a lövésem eltalálta volna. Ha meg
tudtam volna szólalni, biztosan káromkodtam volna egyet, azonban nem volt rá
lehetőségem.
Az oxigénhiány megtette a hatását és kezdett elzsibbadni a
testem, elhomályosodni a látásom, úgyhogy egy utolsó csapást próbáltam az
ellenségre mérni, mielőtt túl késő. A tőröm nagy nehezen előhúztam, de a nő
azonnal észrevette a gyenge próbálkozásom, ezért a szemközti falhoz vágott. A
maradék levegő is kiszökött a tüdőmből. A földre roskadtam.
Mivel már semmi nem zárta el a levegő útját, megpróbáltam
belélegezni az életadó oxigént, de nem volt egyszerű. Hörgő hang és fájdalom
kíséretében sikerült csak némi levegőt erőltetnem a tüdőmbe. Mielőtt
feleszmélhettem volna az idegen oldalba rúgott én pedig elterültem a földön.
A hátamra gördültem és már csak a pengét láttam, ami a
testem felé közeledett. Amikor belém hasított ismét felnyögtem. A hideg fém
könnyedén hatolt át a szöveteimen a szívemig. Amikor a nő kihúzta, felnéztem
arra a személyre, akit meg akartam ölni, de végül fordítva sült el.
Szeme világított a sötétben, én pedig utolsó erőmmel
kimondtam azt, ami miatt most vérben úszva feküdtem:
– Démon.
Démon.
Ez volt ennek a Vadásznak
az utolsó szava, de nem hatott meg. Ő is legalább akkora szörnyeteg volt, mint
én magam. Sosem öltem, hacsak nem volt rá okom, hacsak nem veszélyeztettek, de
ezek az emberek válogatás nélkül gyilkolták a társaimat, amikor én sosem
bántottam a nálam gyengébbeket. Mégis megöltek volna habozás nélkül, ezért
pontosan én is így cselekedtem velük, azért hogy megvédhessem az enyéimet, akik
nem tudnak harcolni.
Felsóhajtottam. Nem szívesen öltem, de amilyen állapotban
most voltam… De gondoskodnom kellett a testekről. Nem szabadott felhívnom magamra
a figyelmet, bár nem lesz egyszerű. Mivel négyen voltak feltűnésmentesen nem
tudtam volna elvinni a testüket, de fel voltam készülve. Egy kupacba hordtam
őket, majd egy kis üvegcsét kaptam elő a kabátzsebemből s lelocsoltam a
testeket, utána rájuk dobtam az öngyújtómat. A lángok azonnal felcsaptak én
pedig idejét láttam, hogy eltűnjek a szintről, úgyhogy visszasiettem a motelba,
ahol megszálltam.
Ahogy beértem a szobámra ledobtam magamról a ruháim és
azonnal a zuhanyzóba siettem. A víz nem segített, felszisszentem, ahogy a
sebemre zubogott a víz és vörösre festette a lefolyót a vérem.
Megvizsgáltam a sebet. Csak súrolt, de pokolian fájt az
adrenalin elmúltával, ugyanakkor szerencse volt, hogy csak a bal karom sérült
meg. Persze csak a reflexeimnek köszönhettem, hogy nem lett belőle komolyabb
sérülés, de azért eltart majd két-három napig, hogy teljesen rendbe jöjjön a
kezem. Azonban annak örültem, hogy a jobb karom sértetlen maradt, hisz azzal
tudtam a legjobban támadni, így meg tudtam védeni magam, különben is volt már
sokkal rosszabb is.
Magamban szitkozódtam, majd gyorsan megmosakodtam és
felöltöztem. Lefertőtlenítettem és bekötöztem a sebemet, hogy ne fertőződjön
el, utána lefeküdtem az ágyra. A jobb kezemmel eltakartam a szemem és
megengedtem magamnak egy kis pihenést.
A karom még mindig sajgott, de nem vettem róla tudomást.
Jobban aggasztottak a magánéleti problémáim. Igaz, hogy eljöttem a faluból,
azonban ez nem volt megoldás, hisz elfutottam a problémák elől, de azok még ide
is követtek. Itt is kísértett a szerelem, amit Dastan iránt éreztem, hiába
igyekeztem elnyomni magamban. Az érzés túl erős volt és minél jobban próbáltam
elnyomni, annál jobban azon járt az agyam. Nem voltam képes kiverni a fejemből.
Ha lehunytam a szemem magam előtt láttam Dastant és Elysiát… és a piciket.
Tőrként hasított belém a fájdalom. Gyorsan kinyitottam a
szemem, hátha úgy eltűnnének a szemem elől a zavaró képet, de sajnos azok
éjjel-nappal követtek, mintha csak az árnyékaim lennének.
– Francba!
Felpattantam, mert nem tudtam aludni, pedig a testemre rám
fért volna. Pihennem kellett volna, mert amikor nemsokára telihold lesz, akkor
nem fogok tudni aludni. Ez volt az egyedüllét hátránya. Óvatosságból
éjszakáznunk kellett, mivel a Vadászok
is ekkor voltak a legaktívabbak. Minket kerestek, a magamfajtákat, de egy
dologban biztos voltam, ha engem találnak meg az erdőben, nem élik túl.
– Selma, fejezd már be!
Épp visszafelé tartottunk a bevásárlásból és folyton a lány
nyavalygását kellett hallgatnom. Teljesen kikészültem tőle. Semmi különöset nem
tapasztaltunk a városban, csak a szokásos beszerző körút volt, amit már
annyiszor megtettem, de annyiban eltért a többitől, hogy most itt volt velem
Selma és Nilay.
Nilay végig csendben volt, ahogy azt már megszokhattam tőle,
de Selmának be nem állt a szája. Még a szokottnál is elviselhetetlenebb volt. Csak
fecsegett, fecsegett és fecsegett, de olyan lehetetlen dolgokról, hogy azt
hittem menten leütöm. El sem tudtam képzelni mitől lett ennyi mondanivalója, de
különösebben nem is érdekelt.
El voltam a magam kis világában és igyekeztem minden mást
kizárni a környezetemből. Legalábbis az embereket. A természet hangjaira
éleztem ki az érzékszerveimet, hogy felfedezzem, ha valaki a közelünkbe akart
volna lopózni.
Nem is volt ostoba dolog, mert pár perccel később már
mozgolódást érzékeltem. Nilay is felfigyelt rá, még Selma is azonnal
elhallgatott, amikor meghallotta az apró neszt a bokrok közül. Hiába, látszott
a lányon, hogy profi harcos, még a csacsogása közben is figyelt a környezetére.
Az erődben jártunk már, de még messze a falutól, így
ellenségre számítottam nem barátra. A táskát, amiben a Balthazar által kért
élelmiszerek voltak óvatosan letettem a földre. Nilay és Selma követte a példám
és elővettük a fegyvereinket harcra számítva.
Előre mentem, de Selmáék sem maradtak le, szorosan mögöttem,
éberen figyelve mindenre követtek. A szél sajnos nem felénk fújt, így szag
alapján nem tudtam beazonosítani a támadót, tehát csak egy lehetőség maradt. Támadni.
Intettem Nilaynak és máris értették, hogy mit szeretnék. Hát
persze, hogy azonnal ki tudták találni a gondolataim, hisz évekig együtt
harcoltunk, addig, míg én úgy nem döntöttem, hogy elég volt a vérengzésből.
De ha kell, hát megteszem kegyelem és habozás nélkül. Nem
hagyhattam, hogy a törékeny békét, amit Balthazar és én felépítettünk kárba
vesszen pár Vadász miatt. Bár nem
tudhattam biztosan, hogy azok, de el nem tudtam képzelni, hogy ki más mászkálhatna
ilyenkor a hegyekben, azt pedig nem tartottam valószínűnek, hogy hegymászók,
vagy túrázók járnának erre. Úgyhogy csak egy lehetőség maradt.
Lassan és lopakodva közelítettünk az ellenséghez. Már olyan
közel voltunk, hogy hallottuk minden lélegzetvételét. Mielőtt megölöm, biztosra
kell mennem, ezért amikor elég közel értem kiléptem a fa árnyékából és eldobtam
egy tőrt. A férfi háttal állt nekem épp egy fa előtt. A késem a feje mellett
fúródott a fába. A férfi azonnal hátrafordult, amint észlelte a veszélyt, az én
arcomról pedig lefagyott a mosoly.
– Andrei? – kérdeztem megdöbbenve. De semmi kétség nem volt,
ő állt velem szemben jó pár méterre. Azonnal felment bennem a pumpa. – Mi a
francot keresel itt?
Ezúttal dühösen kérdeztem és a fiú azonnal észlelte
hangulatváltozásom. Selmáék már rég letették a fegyvert, ők is felismerték a
vérfarkasfiút. Ők megnyugodtak, én viszont egyre idegesebb lettem.
– Hát, ööö, az úgy volt hogy én…
Andrei mentegetőzése – már ha lehetett annak nevezni –
szánalmas volt. Megindultam felé a fiú pedig hátrált két lépést, de a fának
ütközött. Miután ráeszmélt, hogy mit tett önkéntelenül reagálva agresszív
kitörésemre, akkor kihúzta magát és állta a tekintetem.
– Belevaló kiscsávó lesz belőle – kuncogott Selma a fiú
reakciójára.
Andrei odakapta a fejét a nő irányába és láthatóan leesett
az álla annak kihívó öltözéke láttán. Füttyentett egyet s láthatóan azonnal
beleszeretett a nőbe. Selma csak forgatta a szemét és Nilayyal együtt
elindultak vissza a csomagokért, amiket ott hagytunk én pedig jól kupán vágtam
a fiút, amikor odaértem hozzá.
– Nem a te súlycsoportod fiacskám. Most pedig elmeséled
nekem szépen, hogy miért is vagy itt ilyen messze a tábortól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése