2013. január 29., kedd

Üvöltő Szenvedély - 10.fejezet

Na, megérkezett a fejezet. Remélem tetszeni fog :) Jó olvasást



10. fejezet

– Na, halljam a magyarázatodat Andrei!
Igyekeztem az ifjú vérfarkas figyelmét magamra vonni, mert láthatóan régi barátom, Selma jelenléte teljesen elbűvölte a fiút. Nem volt egyszerű kizökkentenem Andrei az álmodozásából, bár már a nő és Nilay elmentek a csomagjainkért.
Felsóhajtottam. Itt mindenki teljesen megőrült! Balthazar titkolózik és rémuszokban beszél, Andrei nem hallgat rám, Selma pedig még úgy sem. Egyedül Nilay jelenléte nem idegesített mostanában. A férfi csendes volt és nem kérdezősködött feleslegesen. Nem avatkozott bele mások életébe. Bárcsak a többiek is követnék a példáját. De ez csak hiú ábránd volt.
– Andrei! – emeltem fel a hangomat, ami végre felkeltette az említett figyelmét.
A fiú végre felém fordult, mozdulata hatására pedig hollófekete haja az arcába lógott, de ez nem zavarta. Belenéztem különleges szürkés-fekete szemébe, ami annyira egyedivé tette az arcát, pláne mikor féloldalasan mosolygott. Akkor egy kis gödröcske jelent meg az arcán, ami igazán sármossá tette a fiatal vérfarkast. Ezt ő is tudta és igyekezett vonzerejét bevetni az ellenkező nem képviselőivel szemben. Persze volt még mit tanulnia.
– Igen? – tette fel a kérdést ártatlanul Andrei.
– Ugye tudod, hogy a kihágásod miatt szorulni fogsz?
A fiú összeráncolta a homlokát és rosszallás suhant át az arcán.
– De én csak…
Én azonban nem tűrtem ellentmondást és nem hagytam, hogy befejezze a mondandóját. Igazából mindegy milyen kifogással állt volna elő. Tetszik a fiú lelkesedése, de igyekeztem felelősségtudatot is nevelni belé, ezért úgy éreztem ez kis büntetés majd megfontoltabbá teszi. Bár nem fűztem hozzá túl sok reményt.
– Elhagytad a posztodat és ez megbocsáthatatlan. Mindegy milyen indokod volt is rá, úgyhogy harminc kört fogsz megtenni a tábor körül. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Andrei gyilkos pillantást vetett rám, majd belátta, hogy nem vitatkozhat velem, így megadóan elfogadta a büntetést. Épp ekkor érkezett meg Selma és Nilay a hátizsákokkal, én pedig elvettem tőlük az enyémet és a vállamra akasztottam.
– Induljunk.
Már négyen folytattuk utunkat a tábor felé, és amikor elértük Andrei azonnal elkezdte letölteni a büntetését. Két barátja Ladislau és Lascăr kicsit hátrébb húzódva tőlem figyelték a fiút és halkan kuncogtak rajta. Én csak a fejemet ráztam, de reméltem, hogy ők is tanulnak majd barátjuk kárán.
Andrei rövid ujjú pólóban, nadrágban és bakancsban futott, kabátot nem engedélyeztem neki, hogy még jobban megdolgozzam a fiút. Én számoltak a köröket, miközben egy fának támaszkodva figyeltem a védencem.
Úgy a tízedik - tizenkettedik kör környékén Selma is csatlakozott hozzám, kissé hátrébb húzódva pedig Nilay is a köröző fiút nézte. Arcáról semmit nem lehetett leolvasni, csak szemében csillant meg valami, de egy pillanattal később már nem tudtam fellelni azokban a különleges zöld szemekbe.
Amikor Andrei eltűnt a szemük elől Selma hozzám fordult csillogó szemekkel.
– Ha ez a fiú megnő tökéletes példánya lesz fajunknak.
A szemem forgattam és nem fűztem megjegyzést a nő szavaira, bár abban egyetértettünk, hogy Andrei még sokra viheti, ha végre kis komolyságot lesz képes elsajátítani. Tisztában voltam, hogy ez a képesség élet és halál között dönthet, így hát megpróbáltam őt is felvértezni vele, de mivel még fiatal volt, így túl vakmerő és csapongó természetét nehéz volt elnyomni.
Teltek a percek én pedig magamban számoltam és néztem, ahogy a fiú újra és újra elhalad mellettem. Egyre jobban zihált és izzadt, de zokszó nélkül rótta a köröket. Aztán bejelentettem, hogy az utolsó kör következik, mire Andrei belehúzott, és mikor végzett odakocogott hozzám.
Zihált, de arcán széles mosoly húzódott beigazolva, hogy a büntetés nem érte el a célját. Pajkos csillogás tükröződött a fiú szeméből, mikor pillantása Selmára vetődött. Még lélegzetelállítóbb mosolyt varázsolt az arcára és a büntetést felhasználta saját sármjához, mivel az én utasításomra félmeztelenül futott.
Ám hiába minden, Selma lenéző pillantást vetett Andreire, majd felém fordult.
– Szórakoztató kis műsort hoztál össze, Iain – mondta nekem csábító hangon. – Köszönöm.
Persze tudtam, hogy mindez nem nekem szól, hanem Andreinek, Selma neki tette ezt a játékot, de a szemem forgattam, mert engem is belevont. A nő mindig is közvetlen volt az emberekkel, de néha túlságosan is túlzásba vitte.
Andrei először értetlen volt, aztán már bosszús nekem pedig nem állt szándékomban megvárni, míg robban.
– Öltözz fel, utána pedig segíts kipakolni. – adtam ki az utasítást, majd megfordultam és elindultam, hogy jelentsek Balthazarnak.
– Nem!
Erre az egy szóra megtorpantam, de nem fordultam meg. Ezt a fiút akartam utódommá kijelölni, de ahhoz még nagyon sokat kellett fejlődnie. Sokkal többet vártam tőle, mint a többiektől, de az egyértelmű parancsomat megszegni…
– Hogy mondod?
– Azt mondtam, nem!
A pillanat tört része alatt megfordultam és felpofoztam a tanítványomat. Andrei a döbbenettől tág szemmel nézett vissza rám, miközben én dühös pillantásommal nyársaltam fel.
– Már másodszorra szeged meg a nyílt parancsomat. Mégis mit képzelsz?
Hangom a mennydörgés erejével ért fel. Mostanában nem voltam önmagam és legendás önuralmam nyilvános elvesztése mindenkit megdöbbentett. Nilay és Selma, sőt még Andrei két barátja sem távozott még s mind megdöbbentek a viselkedésemen, de én már csak egyedül akartam lenni. Azonban nem volt rá lehetőségem, így akaratlanul kirobbant belőlem.
– Iain… - kezdte volna el Andrei, de a feszült légkör elhallgattatta. Egy pillanatig csak az arcomat fürkészte, majd meghajolt előttem, amin pedig én lepődtem meg. – Igenis.
Ez a gesztus csak egy pillanatig tartott, de annál jelentőség teljesebb volt. Andrei azonnal magára kapta a pólóját és a kabátját, amit az egyik fa ágára akasztott, majd azonnal elsietett, hogy végrehajtsa az utasításaim. Én nem mozdultam.
– Iain, minden rendben? – lépett mögém Selma.
Már magam sem voltam biztos a válaszban.



– Az istenit, induljunk már! – emeltem fel a hangom türelmetlenségemben.
Még mindig a faluban voltunk, annak ellenére, hogy már minden készen állt az indulásra, azonban volt egy kis problémánk. Fogalmunk sem volt, hogy Annabell merre ment, így nem tudtuk merre induljunk el, márpedig ez nem elhanyagolható tényező, de már nagyon elegem volt. Szerettem volna tenni valamit, főleg azért, hogy végre eltereljem a figyelmem Sebastianról.
Nem tudtam elfeledkezni a csókunkról, a heves érzésekről, amiket a férfi keltett bennem, és mivel nem volt mit tennem, ezért csak agyaltam. Ez pedig az idegeimre ment, mert mindig Sebastianhoz jutottam.
Az sem derítette fel a hangulatomat, hogy megtudtam Ő is velünk jön. Legszívesebben sikítottam volna ennek hallatán. Az volt a célom, hogy minél távolabb legyek tőle, erre össze leszünk zárva. Csak azt remélem a férfi el lesz foglalva Marek piszkálásával és nem fogok eszébe jutni.
Sebastian túlzottan felkavarta az érzéseimet és a testem is furcsán reagált a közelségére, ami elég árulkodó, egyben rettenetesen idegesítő is volt. De a legfelkavaróbb mégis csak a sötét szemei voltak. Teljesen rabul ejtettek és még ébren is kísértettek. Amikor belenéztem olyan érzésem támadt, mintha egy kavargó örvénybe tekintettem volna, ami beszippant, és teljesen magával ragad.
Az volt a legrosszabb, hogy szerettem volna elmerülni ezekben a szemekben, megtudni a mögötte rejtőző titkokat, de tulajdonosa láthatóan nem kedvelt engem és nem kért belőlem, ami sértette női büszkeségem. Miért nem akar? Mi a baj velem?
– Safira, - a testvérem hangja kizökkentett gondolataimból. Összerezzentem – fogalmunk sincs merre indult. Ez nagyban megnehezíti a keresést.
– És nem utalt arra, hogy merre indul? – kérdeztem kétségbeesetten.
Tenni akartam valamit, mert bár csak alig ismertem Annabellt, egyszer ha kettesben beszélgettünk, persze amikor még a Rejtőzködőknél voltunk, de ez alatt a rövid idő alatt is megkedveltem. Nem lennék képes megmagyarázni miért, egyszerűen csak ez volt az első benyomásom róla.
– Sajnos nem. – válaszolt a kérdésemre Algernon.
Mindannyian itt várakoztunk. Dastan és Algernon fel-alá járkáltak idegességükben, míg Natalie párjából merített erőt, Sebastian pedig az ajtóban, a lehető legtávolabb állt mögöttem. Szinte magamon éreztem a tekintetét, de próbáltam nem tudomást venni róla.
– És a telefonja? – kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. – Nem veszi fel?
– Kikapcsolta. – felelt ismét Algernon ugyanazon az aggódó hangon.
Csalódottan fújtam ki a levegőt. Az agyam lázasan kutatott válasz után, de hiába. Mivel nem ismertem a vérfarkasnőt, így semmi használhatót nem tudtam mondani, amivel segíthettem volna.
– Azt mondtad te nemrégen beszéltél vele. A Gyilkos-tónál. Mondott valamit, ami segíthetne? – szegezte nekem a kérdést a nővérem párja.
Minden szem rám szegeződött én pedig próbáltam felidézni a beszélgetésünket Annabellel. Közben igyekezetem kizárni Sebastian zavaró tekintetét, amit még mindig éreztem.
– Nem mondott semmi konkrétumot, de szomorúnak tűnt. – idéztem fel magamban a képet. Aztán beugrott valami. – Ezen kívül nem tűnt különösebben furcsának a viselkedése, bár ezt nehéz megmondanom, hisz alig találkoztam vele, viszont amikor megemlítettem Iain nevét rettenetesen zaklatott lett.
– Iain… - kezdte el Dastan, de megelőztem mielőtt befejezhette volna.
– Iain a Rejtőzködők vezetőjének jobb keze. Te már találkoztál vele – néztem Algernonra.
Az említett összeráncolta a homlokát.
– Igen, emlékszem rá. Mintha szikrák pattogtak volna közte és Bell között. Lehetséges, hogy…?
– Biztosan. Éreztem a köztük lévő feszültséget, amit veled kapcsolatban is érzékeltem az első alkalommal. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ők egy pár, csak még nem tudnak róla. – válaszolt Maya.
Mellettem ült, de közben a párját nézte, aki szinte árkot taposott a szőnyegbe. Hangja magabiztos volt, ugyanakkor hipnotikus és láthatóan Algernonra is nyugtató hatással volt.
– Talán ez kavarta fel őt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Natalie.
– Minden bizonnyal. – mormoltam.
Eszembe jutott valami és azonnal előkaptam a telefonomat. Tárcsáztam és a fülemhez emeltem a telefont. Mindenki kérdőn nézett rám, de mivel úgy is hallani fogják a beszélgetést, ezért nem magyaráztam el nekik.
A telefon kicsöngött egyszer, kétszer, háromszor, majd a vonal túlsó végén egy ismerős hang szólalt meg.
– Ki az?
– Ianin, Safirra vagyok.
Nemcsak a teremben, de a férfi is megdöbbent azon, hogy tudom a számát, és hogy még fel is hívtam. Hát igen, szeretek meglepetést okozni.
– Safira? Mégis honnan…?
– Nincs időm elmagyarázni, csak annyit mondok, hogy Balthazar adta meg a számodat vészhelyzet esetére én pedig úgy ítéltem meg, hogy az van, szóval… tudnod kell valamit. Nem találjuk Annabellt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése