10.
fejezet
– Na, halljam a magyarázatodat
Andrei!
Igyekeztem az ifjú vérfarkas
figyelmét magamra vonni, mert láthatóan régi barátom, Selma jelenléte teljesen
elbűvölte a fiút. Nem volt egyszerű kizökkentenem Andrei az álmodozásából, bár
már a nő és Nilay elmentek a csomagjainkért.
Felsóhajtottam. Itt mindenki
teljesen megőrült! Balthazar titkolózik és rémuszokban beszél, Andrei nem
hallgat rám, Selma pedig még úgy sem. Egyedül Nilay jelenléte nem idegesített
mostanában. A férfi csendes volt és nem kérdezősködött feleslegesen. Nem
avatkozott bele mások életébe. Bárcsak a többiek is követnék a példáját. De ez
csak hiú ábránd volt.
– Andrei! – emeltem fel a
hangomat, ami végre felkeltette az említett figyelmét.
A fiú végre felém fordult,
mozdulata hatására pedig hollófekete haja az arcába lógott, de ez nem zavarta.
Belenéztem különleges szürkés-fekete szemébe, ami annyira egyedivé tette az
arcát, pláne mikor féloldalasan mosolygott. Akkor egy kis gödröcske jelent meg
az arcán, ami igazán sármossá tette a fiatal vérfarkast. Ezt ő is tudta és
igyekezett vonzerejét bevetni az ellenkező nem képviselőivel szemben. Persze
volt még mit tanulnia.
– Igen? – tette fel a kérdést
ártatlanul Andrei.
– Ugye tudod, hogy a kihágásod
miatt szorulni fogsz?
A fiú összeráncolta a homlokát és
rosszallás suhant át az arcán.
– De én csak…
Én azonban nem tűrtem
ellentmondást és nem hagytam, hogy befejezze a mondandóját. Igazából mindegy
milyen kifogással állt volna elő. Tetszik a fiú lelkesedése, de igyekeztem
felelősségtudatot is nevelni belé, ezért úgy éreztem ez kis büntetés majd
megfontoltabbá teszi. Bár nem fűztem hozzá túl sok reményt.
– Elhagytad a posztodat és ez
megbocsáthatatlan. Mindegy milyen indokod volt is rá, úgyhogy harminc kört
fogsz megtenni a tábor körül. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Andrei gyilkos pillantást vetett
rám, majd belátta, hogy nem vitatkozhat velem, így megadóan elfogadta a
büntetést. Épp ekkor érkezett meg Selma és Nilay a hátizsákokkal, én pedig
elvettem tőlük az enyémet és a vállamra akasztottam.
– Induljunk.
Már négyen folytattuk utunkat a
tábor felé, és amikor elértük Andrei azonnal elkezdte letölteni a büntetését. Két
barátja Ladislau és Lascăr kicsit hátrébb húzódva tőlem figyelték a fiút és
halkan kuncogtak rajta. Én csak a fejemet ráztam, de reméltem, hogy ők is
tanulnak majd barátjuk kárán.
Andrei rövid ujjú pólóban,
nadrágban és bakancsban futott, kabátot nem engedélyeztem neki, hogy még jobban
megdolgozzam a fiút. Én számoltak a köröket, miközben egy fának támaszkodva
figyeltem a védencem.
Úgy a tízedik - tizenkettedik kör
környékén Selma is csatlakozott hozzám, kissé hátrébb húzódva pedig Nilay is a
köröző fiút nézte. Arcáról semmit nem lehetett leolvasni, csak szemében
csillant meg valami, de egy pillanattal később már nem tudtam fellelni azokban
a különleges zöld szemekbe.
Amikor Andrei eltűnt a szemük
elől Selma hozzám fordult csillogó szemekkel.
– Ha ez a fiú megnő tökéletes
példánya lesz fajunknak.
A szemem forgattam és nem fűztem
megjegyzést a nő szavaira, bár abban egyetértettünk, hogy Andrei még sokra
viheti, ha végre kis komolyságot lesz képes elsajátítani. Tisztában voltam,
hogy ez a képesség élet és halál között dönthet, így hát megpróbáltam őt is
felvértezni vele, de mivel még fiatal volt, így túl vakmerő és csapongó
természetét nehéz volt elnyomni.
Teltek a percek én pedig magamban
számoltam és néztem, ahogy a fiú újra és újra elhalad mellettem. Egyre jobban
zihált és izzadt, de zokszó nélkül rótta a köröket. Aztán bejelentettem, hogy
az utolsó kör következik, mire Andrei belehúzott, és mikor végzett odakocogott
hozzám.
Zihált, de arcán széles mosoly
húzódott beigazolva, hogy a büntetés nem érte el a célját. Pajkos csillogás
tükröződött a fiú szeméből, mikor pillantása Selmára vetődött. Még
lélegzetelállítóbb mosolyt varázsolt az arcára és a büntetést felhasználta
saját sármjához, mivel az én utasításomra félmeztelenül futott.
Ám hiába minden, Selma lenéző
pillantást vetett Andreire, majd felém fordult.
– Szórakoztató kis műsort hoztál
össze, Iain – mondta nekem csábító hangon. – Köszönöm.
Persze tudtam, hogy mindez nem
nekem szól, hanem Andreinek, Selma neki tette ezt a játékot, de a szemem
forgattam, mert engem is belevont. A nő mindig is közvetlen volt az emberekkel,
de néha túlságosan is túlzásba vitte.
Andrei először értetlen volt,
aztán már bosszús nekem pedig nem állt szándékomban megvárni, míg robban.
– Öltözz fel, utána pedig segíts
kipakolni. – adtam ki az utasítást, majd megfordultam és elindultam, hogy
jelentsek Balthazarnak.
– Nem!
Erre az egy szóra megtorpantam,
de nem fordultam meg. Ezt a fiút akartam utódommá kijelölni, de ahhoz még nagyon
sokat kellett fejlődnie. Sokkal többet vártam tőle, mint a többiektől, de az
egyértelmű parancsomat megszegni…
– Hogy mondod?
– Azt mondtam, nem!
A pillanat tört része alatt
megfordultam és felpofoztam a tanítványomat. Andrei a döbbenettől tág szemmel
nézett vissza rám, miközben én dühös pillantásommal nyársaltam fel.
– Már másodszorra szeged meg a
nyílt parancsomat. Mégis mit képzelsz?
Hangom a mennydörgés erejével ért
fel. Mostanában nem voltam önmagam és legendás önuralmam nyilvános elvesztése
mindenkit megdöbbentett. Nilay és Selma, sőt még Andrei két barátja sem
távozott még s mind megdöbbentek a viselkedésemen, de én már csak egyedül
akartam lenni. Azonban nem volt rá lehetőségem, így akaratlanul kirobbant
belőlem.
– Iain… - kezdte volna el Andrei,
de a feszült légkör elhallgattatta. Egy pillanatig csak az arcomat fürkészte,
majd meghajolt előttem, amin pedig én lepődtem meg. – Igenis.
Ez a gesztus csak egy pillanatig
tartott, de annál jelentőség teljesebb volt. Andrei azonnal magára kapta a
pólóját és a kabátját, amit az egyik fa ágára akasztott, majd azonnal
elsietett, hogy végrehajtsa az utasításaim. Én nem mozdultam.
– Iain, minden rendben? – lépett
mögém Selma.
Már magam sem voltam biztos a
válaszban.
– Az istenit, induljunk már! –
emeltem fel a hangom türelmetlenségemben.
Még mindig a faluban voltunk,
annak ellenére, hogy már minden készen állt az indulásra, azonban volt egy kis
problémánk. Fogalmunk sem volt, hogy Annabell merre ment, így nem tudtuk merre
induljunk el, márpedig ez nem elhanyagolható tényező, de már nagyon elegem
volt. Szerettem volna tenni valamit, főleg azért, hogy végre eltereljem a
figyelmem Sebastianról.
Nem tudtam elfeledkezni a
csókunkról, a heves érzésekről, amiket a férfi keltett bennem, és mivel nem
volt mit tennem, ezért csak agyaltam. Ez pedig az idegeimre ment, mert mindig
Sebastianhoz jutottam.
Az sem derítette fel a
hangulatomat, hogy megtudtam Ő is velünk jön. Legszívesebben sikítottam volna
ennek hallatán. Az volt a célom, hogy minél távolabb legyek tőle, erre össze
leszünk zárva. Csak azt remélem a férfi el lesz foglalva Marek piszkálásával és
nem fogok eszébe jutni.
Sebastian túlzottan felkavarta az
érzéseimet és a testem is furcsán reagált a közelségére, ami elég árulkodó,
egyben rettenetesen idegesítő is volt. De a legfelkavaróbb mégis csak a sötét
szemei voltak. Teljesen rabul ejtettek és még ébren is kísértettek. Amikor
belenéztem olyan érzésem támadt, mintha egy kavargó örvénybe tekintettem volna,
ami beszippant, és teljesen magával ragad.
Az volt a legrosszabb, hogy
szerettem volna elmerülni ezekben a szemekben, megtudni a mögötte rejtőző
titkokat, de tulajdonosa láthatóan nem kedvelt engem és nem kért belőlem, ami
sértette női büszkeségem. Miért nem akar? Mi a baj velem?
– Safira, - a testvérem hangja
kizökkentett gondolataimból. Összerezzentem – fogalmunk sincs merre indult. Ez
nagyban megnehezíti a keresést.
– És nem utalt arra, hogy merre
indul? – kérdeztem kétségbeesetten.
Tenni akartam valamit, mert bár
csak alig ismertem Annabellt, egyszer ha kettesben beszélgettünk, persze amikor
még a Rejtőzködőknél voltunk, de ez
alatt a rövid idő alatt is megkedveltem. Nem lennék képes megmagyarázni miért,
egyszerűen csak ez volt az első benyomásom róla.
– Sajnos nem. – válaszolt a
kérdésemre Algernon.
Mindannyian itt várakoztunk.
Dastan és Algernon fel-alá járkáltak idegességükben, míg Natalie párjából
merített erőt, Sebastian pedig az ajtóban, a lehető legtávolabb állt mögöttem.
Szinte magamon éreztem a tekintetét, de próbáltam nem tudomást venni róla.
– És a telefonja? – kapaszkodtam
az utolsó szalmaszálba. – Nem veszi fel?
– Kikapcsolta. – felelt ismét
Algernon ugyanazon az aggódó hangon.
Csalódottan fújtam ki a levegőt.
Az agyam lázasan kutatott válasz után, de hiába. Mivel nem ismertem a
vérfarkasnőt, így semmi használhatót nem tudtam mondani, amivel segíthettem
volna.
– Azt mondtad te nemrégen
beszéltél vele. A Gyilkos-tónál. Mondott valamit, ami segíthetne? – szegezte
nekem a kérdést a nővérem párja.
Minden szem rám szegeződött én
pedig próbáltam felidézni a beszélgetésünket Annabellel. Közben igyekezetem
kizárni Sebastian zavaró tekintetét, amit még mindig éreztem.
– Nem mondott semmi konkrétumot,
de szomorúnak tűnt. – idéztem fel magamban a képet. Aztán beugrott valami. –
Ezen kívül nem tűnt különösebben furcsának a viselkedése, bár ezt nehéz
megmondanom, hisz alig találkoztam vele, viszont amikor megemlítettem Iain
nevét rettenetesen zaklatott lett.
– Iain… - kezdte el Dastan, de megelőztem
mielőtt befejezhette volna.
– Iain a Rejtőzködők vezetőjének jobb keze. Te már találkoztál vele – néztem
Algernonra.
Az említett összeráncolta a
homlokát.
– Igen, emlékszem rá. Mintha
szikrák pattogtak volna közte és Bell között. Lehetséges, hogy…?
– Biztosan. Éreztem a köztük lévő
feszültséget, amit veled kapcsolatban is érzékeltem az első alkalommal. Szinte
teljesen biztos vagyok benne, hogy ők egy pár, csak még nem tudnak róla. –
válaszolt Maya.
Mellettem ült, de közben a párját
nézte, aki szinte árkot taposott a szőnyegbe. Hangja magabiztos volt,
ugyanakkor hipnotikus és láthatóan Algernonra is nyugtató hatással volt.
– Talán ez kavarta fel őt –
kapcsolódott be a beszélgetésbe Natalie.
– Minden bizonnyal. – mormoltam.
Eszembe jutott valami és azonnal
előkaptam a telefonomat. Tárcsáztam és a fülemhez emeltem a telefont. Mindenki
kérdőn nézett rám, de mivel úgy is hallani fogják a beszélgetést, ezért nem
magyaráztam el nekik.
A telefon kicsöngött egyszer,
kétszer, háromszor, majd a vonal túlsó végén egy ismerős hang szólalt meg.
– Ki az?
– Ianin, Safirra vagyok.
Nemcsak a teremben, de a férfi is
megdöbbent azon, hogy tudom a számát, és hogy még fel is hívtam. Hát igen,
szeretek meglepetést okozni.
– Safira? Mégis honnan…?
– Nincs időm elmagyarázni, csak
annyit mondok, hogy Balthazar adta meg a számodat vészhelyzet esetére én pedig
úgy ítéltem meg, hogy az van, szóval… tudnod kell valamit. Nem találjuk
Annabellt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése