14.
fejezet
Nem hittem a saját szememnek. A kishúgom épp most ajánlotta
fel egy férfinak, - akit még alig ismert – hogy menjenek a szobájába, aminek
természetesen az lett volna a következménye, hogy lefekszenek. Bár jó ideje nem
találkoztam Safirával és már szinte felnőtt nővé érett én mégis a kishúgomként
tekintettem rá, akit meg kellett védenem. De ezt a jelenetet látva teljesen
ledöbbentem és feldühödtem. Sebastianról csak jól hallottam, én magam nem
nagyon ismertem, mivel elég zárkózott volt, ennek ellenére kedvesnek tűnt, de
ez itt…
Épp a lány keresésére indultam, hogy egy kis időt töltsek el
vele. Bűntudatom volt, mivel túl sok időt töltöttem Algernonnal és keveset a
húgommal. Ezért indulás előtt szeretettem volna beszélni vele, de belecsöppentem
ebbe a kínos helyzetbe. Láthatóan Safira is megdöbbent és tanácstalan volt, de
a férfi arcán semmi kifejezést nem lehetett leolvasni, amitől még jobban
feldühödtem. Nem hagyhattam, hogy a húgom ilyen meggondolatlan és felelőtlen
legyen.
– Safira!
Nagyon fel voltam paprikázva és
láthatóan Safira fel volt készülve a velem való csatározásra. Ha egy kicsit is
hasonlított rám, akkor ő is akaratos és makacs volt, így hát felkészültem a
szavakkal és érvekkel vívott csatára. De ezt nem a folyosón akartam megtenni,
ahol bárki megláthatott minket.
– Kövessetek! – szóltam ellent
nem mondást tűrő hangon és elindultam hátra sem nézve. Biztos voltam benne,
hogy követni fognak, és ezt igazolta is a mögöttem a kövön hallatszódó léptek
zaja.
Nem sokat kellet mennünk a
szobánkig, ám ahelyett, hogy a sajátomba mentem volna, amin Algernonnal
osztoztam, inkább Safiráéba nyitottam be, ami közvetlenül a miénké mellett
foglalt helyet. A helyiségben a lila volt az uralkodó szín, a párnák, a
függöny, szinte minden ebben a színben pompázott. Egyedi szoba volt, hisz a
palotában minden hálószobának más árnyalata volt ezzel is kifejezve az
eredetiséget és az egyediséget. A miénk a kék volt.
Megráztam a fejem. Most nem ezt
volt a lényeg. Safira és Sebastian is belépett a helyiségbe és a férfi
utolsóként becsukta maga mögött az ajtót. Én fel-alá járkáltam idegességemben,
de ők ketten meg sem mozdultak, csak ott álltak az ajtóban, mint valami
szobrok.
– Én… Safira! Én ezt fel sem
foghatom! MI van köztetek?
Hirtelen megálltam és csak
kerestem a szavakat. Nem volt jogom kérdőre vonni őt, de nem bírtam magammal.
Védelmező ösztönöm azonnal feléledt és nem tudtam ellene tenni. Ám Safira arca
várakozóból védekezővé vált. Magamban felsóhajtottam. Sejtettem, hogy a lány
nem adja könnyen magát, de…
– Nővérem. – kezdte kissé
feszülten a húgom. Látszott rajta, hogy igyekszik visszafogni magát, de az
arcán megrándult egy izom. – Hadd döntsem el én, hogy mi a jó nekem. Tudom, mit
csinálok.
– Valóban? – kérdeztem kis éllel
a hangomban. – Ebben nem vagyok olyan biztos.
– Meglehet, hogy nem tudom, de a
saját hibáiból tanul az ember nem igaz?
Most már hangosan is
felsóhajtottam és végigsimítottam a rövid hajamon.
– Jobban szeretnélek inkább
megkímélni ezektől a hibáktól.
A férfi még mindig nem mozdult és
nem is mondott semmit, ez pedig mód felett idegesített. Meg sem próbált
magyarázkodni, csak állt és kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Ám hirtelen
a szemembe nézett és megszólalt:
– Nem kell aggódnod, Maya. Ez
hiba volt és többet nem is fog megismétlődni.
Safira eltátotta a száját és
hátrafordult a férfi felé. Én is megkövülten álltam és néztem a kibontakozó
jelenetet. Húgom arcát nem láttam ugyan, de hullámban érkezett tőle a
sértettség a levegőben. Egy szempillantás alatt felpofozta a férfit, aki meg
sem moccant, csak nézte az elképedt lányt, aki ezek után kiviharzott a
helyiségből.
Miközben távozott nem nézett
vissza, de ennyit hátravetett nekünk:
– Végeztünk.
Igazából nem mondta, kinek címzi
ezt, de szerintem mindkettőnknek szólt. Én meg csak néztem a csukott ajtóra
miközben sem Sebastian, sem pedig én nem mozdultunk el a helyünkről egy jó
darabig.
Mintha egy tőrt döftek volna a
szívembe, annyira fájt. Bár inkább tényleg azt tette volna Sebastian, mert
akkor legalább csak egy pillanatnyi lenne a szúrás és a fájdalom, utána pedig
nem maradna semmi. Nem aggódnék semmiért. Meghalnék. De így… csak marad a
szenvedés.
Gyilkolni tudtam volna ebben a
pillanatban annyira dühös voltam. Még örülhettem, hogy a nővérem megzavart
minket, mert különben egy hatalmas nagy ostobaságot követtem volna el. Amit
tettünk, - a csók – és amit még ezután tenni akartunk, nem jelentett semmit
Sebastiannak. Csak szimplán elcsábított. Biztosan ez is a terv része volt. az
undokságát még el tudtam volna viselni, de ez… Ez túlment minden határon, amit
egy nő megengedhet egy férfinak.
Igen, sértett, frusztrált és
rettenetesen csalódott voltam. Reméltem, hogy nem futok össze senkivel, de
persze most sem volt szerencsém. Épp a lefelé vezető lépcsőre fordultam rá,
amikor szinte nekirohantam Algernonnak, úgy ahogy Sebastian nekem.
Már csak ez hiányzott –
gondoltam.
– Safira, mi a…? –kérdezte volna
tőlem a férfi, de én már ott sem voltam.
Lerohantam a lépcsőn és ki a
kastélyból. Azok a falak megfojtottak és nem bírtam már tovább ott maradni. Az
is megfordult a fejemben, hogy nem megyek a csapattal, de szerettem volna
Iainnak segíteni, ezért mennem kellett.
Senki más nem vette észre a
közötte és Annabell közötti kapcsolatot. Vagyis igen, de nem jelentettek neki
túl nagy jelentőséget, de én szentül hittem, hogy ők ketten egymáshoz
tartoznak. Csak úgy szikrázott közöttük a levegő és én ismertem Iaint.
A kívülálló figyelmét felkeltette a nő, ami a férfi esetében szinte
egyedülálló volt, ezért csakis nagy horderejű dologról lehetett szó. Emellett
Annabell is igen zavartnak tűnt, bár ezt nehéz volt megítélni annak fényében,
hogy nem ismertem, de ez nem zavart. Most rájuk kellett összpontosítanom.
Úgy döntöttem, hogy ezúttal nem
az erdőbe veszem az irányt, hanem a faluba, ugyanis több ember között nehezebb
volt megtalálni, vagy éppenséggel követni. Amúgy sem akartam egyedül lenni,
ugyanis félem, hogy kiborulok majd. Talán így, hogy tömeg vesz körül, lehiggadok.
És így is lett. Körülbelül tíz
percig bolyongtam az utcákon nézve az embereket és a házakat és azt vettem
észre magamon, hogy lenyugodtam. Persze arra is rájöttem, hogy a viselkedésem
gyerekes volt, de hát ki ne dühödött volna fel egy olyanon, mint amit Sebastian
mondott. Senkinek sem esik jól, ha kihasználják, főleg, ha ezt a szemébe is
mondják. Úgyhogy jogos volt a kiakadásom, még ha elegánsabban is megoldhattam
volna.
Felsóhajtottam. Sebastian
teljesen ki tudott hozni a sodromból, amin én magam is nagyon meglepődtem.
Sosem voltam egy szelíd kislány, de nem ragadtattam magam ilyesfajta kiakadásra
és ordibálásra, és főleg nem szoktam megpofozni semmit. Úgy gondoltam, hogy
maga a férfi jelleme hozhatta ki belőlem ezt a fajta reakciót nem pedig a visszautasítás
és a kihasználtság érzése, ami még mindig ott lüktetett bennem, annak ellenére,
hogy már nem forrt a vérem.
Elhatároztam, hogy nem fogok
többet arra a semmire kellőre gondolni, így hát az előttem álló feladatra
összpontosítottam, méghozzá az Annabell – Iain megoldandó problémára. Szerettem
volna összehozni őket, mivel biztos voltam benne, hogy ők egymáshoz tartóznak. A
zsigereimben éreztem, bár kívülről persze bárki könnyen megcáfolhatta volna
ezt, de mégis…
-
Lépéseket kell
tennem az ügy érdekében – jelentettem ki magamnak, miközben megálltam a főtér
közepén.
Néhányan felém fordultak és
kíváncsian néztek, hogy mit művelek, de én nem törődtem velük. Boldog voltam,
hogy elterelhetem a figyelmem, és hogy kerítő nőt játszhatok. Visszatért a
kedvem és gyorsan odaszaladtam az egyik járókelőhöz, hogy igazítson útba.
Nem sokkal később már dudorászva
tartottam Annabell lakása felé. Szerencsére itt szinte mindenki tudta, hogy
merre lakik a vérfarkasnő, így könnyen sikerült rátalálnom. Szerettem volna a
saját szememmel is körülnézni hátha találok valami árulkodó nyomot arra, hogy
merre indulhatott el. Még arra is kész lettem volna, hogy feltörjem ezért a
lakást, de szerencsémre nem volt bezárva az ajtó, úgyhogy bementem.
-
Hűha – nyögtem
félhangosan, miközben átkutattam a házat figyelve arra, hogy mindent
visszategyek a helyére, bár igazából nem volt mit.
Annabell nem vitte túlzásba a
lakberendezést. Csakis fontos bútorok és nélkülözhetetlen használati tárgyak
voltak a lakásban. Spártai körülmények uralkodtak, ami kicsit meglepett. Bár
ugyan számítani lehetett rá a nő viselkedéséből, de hogy ennyire megvonjon
magától mindent…
Az igencsak szerényesen
berendezett lakásban nem találtam semmi nyomot. A telefonját és a laptopját
láthatóan elvitte, valószínűleg a fegyvereit is, mivel azokból sem találtam
egyet sem, és ahogy a nőt ismertem biztos volt neki egy pár. Mindent összevetve
úgy ment el, mint aki nem akar visszatérni ide, ami nagyon nem volt jó jel.
Nem jó, nagyon nem.
-
A francba! –
szitkozódtam hangosan.
A nappali közepén álltam, háttal
az ajtónak, ám hirtelen megéreztem a levegő apró vibrálását és azonnal, harcra
készen a bejárat irányába fordultam, ám nagy megdöbbenésemre nem az ellenséggel
találtam szembe magam, hanem Sebastiannel.
-
Te meg mit
keresel itt? – tette fel a kérdést a férfi, amit pontosan én is ebben a
pillanatban akartam megtenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése