Hát itt van az utolsó fejezet. Azt hiszem a cuki faktor kicsit felszökött és talán a vége kicsit csöpögős lett, de ez van. Remélem azért tetszeni fog és bocsánat a késésért. Tényleg sajnálom. Az hogy lesz e prológus/ez az epilógus akar lenni,csak mindig keverem...nézzétek el/ kiderül, amint egybe elolvasom az egészet, de úgy számoljatok, hogy nem lesz. Ha pedig mégis ti fogtok róla először értesülni. Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást!
Harmincadik fejezet
- Hogyan? Már hogyan születhettem volna én vérfarkasnak, hisz a szüleim emberek.
- Nem, nem emberek.
Megráztam a fejem. Nem hittem, amit az istennő mond, hisz lehetetlen, amit állított. Együtt nőttem fel velük, láttam, hogy emberek.
- Gyermekem, te egyike vagy az első vérfarkasoknak. – a teremben mindenkinek elakadt a szava, de Erina folytatta. – Te Algernon testvére vagy, Elysia. Egy ideig vele és a többi testvéreddel együtt nevelkedtél.
Algernon tátott szájjal bámult az istennőre, majd mikor észrevette, hogy őt figyelem rám nézett. Mindketten össze voltunk zavarodva. Aztán Dastanra néztem. Ő is legalább annyira meg volt lepődve, mint én.
- Máig együtt lehettetek volna, ha nem jön közbe valami.
- Mi jött közbe? – Algernon rá nem jellemző módon most nagyon is komoly volt.
- Elysia gyönyörű volt már kiskorában is. Minden fiú az ő kedvében akart járni és lesték minden kívánságát, de Amofisz is felfigyelt rá. Sőt szemet vetett Elysiára és megakarta kaparintani magának. Ezt pedig nem engedhettem meg.
- Amofisz a Napisten?
- Igen.
Jesszusom. Megszédültem a sok információtól. Valóban így lenne, ahogy Erina mondja? Annyi minden rossz történt velem és mindez egy isten hibája?
Belekapaszkodtam Dastan kezébe, nehogy elessek. Egyszerűen képtelen voltam felfogni ennyi új dolgot. Nem voltam rá képes.
- Elysia, minden rendben?
Dastan átkarolta a derekam, hogy megtartson. Aggódott miattam, láttam az arcán.
- Nem, semmi sincs rendben. – válaszoltam – Nem tudom elhinni ezeket a dolgokat. Hogy lehet, hogy nem változtam át sosem, ha vérfarkas voltam egész idő alatt?
Farkasszemet néztem Erinával.
- Mert elnyomtam a képességidet. Csak így tudtalak megvédeni. Amikor rájöttem, hogy Amofisz téged akar gyorsan kellett cselekednem. Elvittelek magammal és majd háromszáz évig mesterséges alvásban tartottalak. Ez idő alatt nem öregedtél. Aztán, mikor úgy ítéltem meg, hogy biztonságos lesz számodra minden, akkor egy emberi családhoz küldtelek és elnyomtam benned a vérfarkas képességeid.
Majd háromszáz évig? Mesterséges alvásban? Még belegondolni is borzasztó. Erina gyönyörű kinézete teljes ellentétben álltak a szavaival. Vagy csak én éreztem kegyetlennek? Igen, valószínűleg igen, mivel én érintett vagyok.
- Akkor most mégis hogy-hogy a felszínre törtek?
- Hát, ha megtalálod a párod és ő megharap, vagyis a magáénak nyilvánít, akkor előtörnek a képességeid. Ez volt a terv, hogy megtaláld a neked szánt férfit, aki megvéd téged mindentől. Én csak ennyit tehettem érted. Nem akartam, hogy olyan férfi mellett keljen élned életed végéig, akit nem szeretsz. És ha megtalálod a férfit, akkor már Amofisz sem tehet semmit. Még egy istennek is be kell tartani néhány szabályt.
- Akkor emiatt történt velem minden? Ezért tértek vissza a képességeim?
- Igen.
Erina ott állt velem szemben. Gyönyörű volt és olyan könnyen közölte velem ezeket a dolgokat, amitől kirázott a hideg. Annyi minden történt velem. Ez már túl sok.
- De szerencsére megtaláltad a neked rendelt társat. És örülök, hogy Dastan az. – a beállt csöndben Erina oldani akarta a hangulatot, de nem sikerült.
Erre nem reagáltam. Nem lett volna értelme. Dühös voltam és nem bírtam tovább.
- Arra nem gondolt, hogy mit kellett kiállnom az emberek között, akik közé nem is tartoztam igazán? Hogy mit tett velem az apám? – Dastan karja szorosabban ölelt körbe. Remegtem. – Ha akkora hatalma van, miért nem védett meg engem?
- Nem tehettem. Ha belefolytam volna az életedbe Amofisz rájött volna, hogy te vagy az és minden erőfeszítés a semmibe vész. Tudta, hogy mindent elkövetek majd azért, hogy megvédjelek és észrevette volna. Azonnal rájött volna, hogy te vagy az és amint ez megtörténik ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk. A szívem szakadt meg érted, de nem tehettem semmit. Nap, mint nap figyeltelek és azt kívántam, hogy minél hamarabb találd meg a férfit, akit a sors is neked szánt és véget érjenek a szenvedéseid. Hidd el nekem is legalább annyira fájt, hogy nem tehettem érted semmit. Majd beleőrültem.
Erina őszintének tűnt és bár sok fájdalom ért, de mégis ő neki köszönhettem, hogy jobb lehetőséget kaptam az élettől. Az istennő meseszép arcán a fájdalom jelei látszódtak. Tényleg szenvedett, csak azért, hogy megvédjen engem. Kezdtem elfogadni a dolgot, bár még nehéz volt megemésztenem ezt az egész helyzetet.
- Meg tudsz nekem bocsátani? – Erina kétségbeesettnek tűnt. Nem akartam ilyennek látni. Megrázó volt egy istennőt, így látni.
- Persze, hogy igen, hisz önnek köszönhetem, hogy megtaláltam Dastan, akit szeretek. És persze egy testvért, akit mindig is akartam. – már mosolyogtam.
- Köszönöm.
- Mi lenne, ha megünnepelnénk, hogy minden rendbe jött? – Dalma nagyon lelkesnek tűnt. Újabb kísérlet volt ez a feszültség oldására. Most hálás voltam érte.
- Miért is ne?
- Én most távozom. – Erina szólalt meg hirtelen. – Sok szerencsét kívánok nektek.
- Köszönjük és hálásak vagyunk.
Erina bólintott és gyönyörű alakja eltűnt olyan gyorsan, amilyen gyorsan feltűnt. Nem akartam így elválni tőle, de úgy tűnt őt is felkavarták az események, így elfogadtam. Pár pillanatig még néztük a helyet, ahol állt, aztán mind elindultunk a hall felé. Rögtönzött bulit csaptunk és még Oresztész is kedves volt, bár csak visszafogottan.
A történtek ellenére, a körülmények dacára minden a lehető legjobban alakult. Olyan boldog vagyok, most, hogy minden megoldódott, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Kaptam egy testvért, aki a lehető legjobb fej és megtaláltam a férfit, aki feltétel nélkül szeret. Egyszerűen ez a nap már nem lehetne jobb. Ezt gondoltam, de még mekkorát tévedtem.
Elysia a testvérem. Ezt még most is alig tudtam felfogni. Egész végig azt hittem, hogy halott és most megtaláltam. Ráadásul a legjobb barátom párja. Hú, érdekesen alakultak a dolgok. Legalább már értem a fura érzéseim Elysiával kapcsolatban.
- Algernon.
Bárhol felismerném ezt a hangot. Elysia.
- Igen?
- Beszélhetnénk?
- Persze.
Épp a hallban voltunk az istennővel való találkozás után. Még egyikünk sem tért magához. Nem gyakran látni isteneket a köreinkben.
- Miről szeretnél beszélni?
- Rólunk, erről az egészről. – kívülről Elysia nagyon összeszedettnek tűnt, mint akit nem is kavartak fel a történtek, de én éreztem, hogy ez csak a látszat.
- Mit szeretnél tudni? – kérdeztem.
Elysia szemben állt velem és most bizonytalannak tűnt. Habozott.
- Erina azt mondta, hogy vannak más testvéreink is. Ők hol vannak most?
- Meghaltak. – nem voltam képes többet mondani. A gombóc a torkomban nem engedte.
- Én sajnálom. Nem akartam…
Valóban nem haragudtam rá, de a fájó emlékek a szívembe martak. Persze ezt nem mutattam ki.
- Semmi baj. – próbáltam megnyugtatni, hisz nem akartam, hogy azt higgye ez az ő hibája.
Elysia váratlanul megölelt. Annyira meglepett, hogy szóhoz sem jutottam, de visszaöleltem.
- Ne hazudj nekem, rendben? Nekem mindent elmondatsz.
Mosolyogva visszaöleltem. Miután elváltunk egymástól láttam, hogy Dastan minket néz. Úgy tűnt most, hogy kiderült, hogy testvérek vagyunk már jobban tolerálja azt, ha Elysia közelében vagyok. Ami jó. Szerettem volna több időt tölteni a testvéremmel, most hogy megtaláltam. Szerettem volna bepótolni az időt, amit nem lehettünk együtt. Igen, nyálasan hangzik, de mégis így érzek.
- Majd még később beszélünk rendben?
- Persze.
Elysia Dastanhoz sietett. A barátom átkarolta Elysia derekát és kivezette a teremből. A tekintetéből ítélve nem volt kérdés, hogy hova tartanak.
- Aranyosak együtt, nem igaz?
Natalie lépett mellém pezsgőspohárral a kezében.
- Valóban.
Azt hiszem, nekem sem ártana egy kis pia.
Felvezettem Elysiát a szobámba. Vagyis a szobánkba. Lüktetett bennem a vágy, hogy a magamévá tegyem és szerethessem, ahogy megérdemli. Benyitottam a szobába és magammal húztam Elysiát is. Azonnal megértett szavak nélkül is. A zöld szemében ott lobogott a vágy tüze, amit én is éreztem. Szinte belülről perzselte a testem a vágy. Ha nem elégítem ki, darabokra szaggat.
- Vetkőzz!
Elysia azonnal engedelmeskedett én pedig gyönyörködtem a látványban. Elysia volt a legtökéletesebb nő, akit valaha láttam. Mellbimbója máris kemény volt és szirénként csábított a tekintetével. Minden vér az alsótestembe áramlott és ennek következtében a férfiasságom keményen meredezett.
- Csodálatos vagy! – szinte áhítattal mondtam ki ezeket a szavakat.
- Te se tétlenkedj.
- Igenis.
Miközben ledobtam magamról a pólóm és a nadrágom Elysia feltérdelt az ágyra. Olyan izgató volt, hogy alig bírtam magammal.
- Gyere ide.
Nem kellett kétszer mondania. Felmásztam az ágyra és birtokba vettem Elysia ajkait. Éreztem a csodás ízét és megtöltötte az orrom az írisz illata, ami elvette az eszem. Ledöntöttem Elysiát és egy lökéssel belehatoltam a nedves ölébe. Nem voltam képes a finomkodásra. Majdnem elvesztettem őt és már nem tudtam tovább várni, de úgy tűnt Elysiát ez nem zavarta.
Ezé a nőé volt mindenem. Bármire képes lettem volna érte. Mielőtt mindketten feljutottunk a csúcsra, Elysia ösztöneitől vezérelve megharapott. Ezzel a kötelékünk már teljessé vált. Már örökké elválaszthatatlanokká váltunk. Elysia megjelölt, a magáénak nyilvánított, jogot formálva ezzel rám. Olyan melegség öntötte el a lelkem, mint még soha. Most voltam teljes és egész. Elysiával. Együtt.
Emlékezetessé akartam tenni ezt az éjszakát. Most kezdődik a közös életünk. A közös jövőnk.
Miután az egész éjszakát egymás testének megismerésével töltöttük ismét a karomban tarthattam Elysiát. Ennél boldogabb már nem is lehettem volna.
- Szeretlek. Mindennél jobban.
Elysia már félálomban volt, de a szavaim hatására teljesen éber lett. Szembe fordult velem és az arcomat kezdte el simogatni mosolyogva.
- Én is szeretlek. Ezentúl minden rendben lesz, ugye?
- Igen. Senki nem választhat el minket. A kötelékünk már teljes és most már te is vérfarkas vagy. Vigyázni fogok rád, bármi is történjen.
- Én bízom benned. Biztosan így lesz.
Elysia szemébe néztem. Bizalmat és szerelmet tudtam kiolvasni a tekintetéből, amit talán nem is érdemeltem meg, de hálás voltam érte.
- Te vagy a legnagyobb kincs nekem és nem akarlak elveszíteni, de biztos vagy benne, hogy én vagyok a megfelelő…
Elysia a mutató ujját a számra tette.
- Igen. És különben is már nincs visszaút, nem igaz? – meg sem várta a válaszom – Akkor meg ne tegyél fel ilyen buta kérdéseket.
- Rendben.
Szenvedélyesen megcsókoltam. Igen, ez valóban a kezdet. Egy csodás élet kezdete.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁh... imádom... az egészet...
VálaszTörlésnagyon jó lett az utolsó feji is... mint ah a többi is...:)
Jó h Algernon és Elysia végre egymásra találtak...
Amúgy azért remélem lesz Prológuus...
Puszi Flora
Hát majd meglátom, csak még azt nem tom h pl mit írhatnék bele......bár van sejtésem szóval lehet h lesz...majd kiderül....örülök, h tetszett :P....végre kiderült a nagy titok.... :P
VálaszTörlés