Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő éj - Epilógus

Hát végre sikerült ezt is befejeznem. Olyan boldog vagyok, hogy elkészültem az én kis regényemmel, ugyanakkor sajnálom is, mivel annyira hozzám nőtt Elysia és Dastan is. Szívesen húztam-csavartam volna a történetet, de úgy érzem az már nem lett volna az igazi. Köszi, hogy elolvastátok és remélem élveztétek a történetem. Jó olvasást. :)

Epilógus

-         Dastan, ne csináld! Hagyd abba!

Menekülőre fogtam, mivel Dastan ismét megakart csikizni. Követett, de volt egy kis előnyöm.

-         Hiába futsz, úgy is elkaplak!

Épp a hallból rohantam kifelé nevetve, mikor összeütköztem valakivel, aki befelé tartott. Kibillentem az egyensúlyomból, de az illető, akibe szó szerint belerohantam, elkapott, nehogy elessek.

-         Jobban is odafigyelhetnél kislány. Még a végén kárt teszel valakiben.

Ez a könnyed hangvétel és a viccelődő stílus összetéveszthetetlen.

-         Algernon!

A testvérem láttán még jobb kedvem lett. Gyors ölelést váltottunk.

-         Látom felesleges megkérdeznem, hogy-hogy vagy. Jól nézel ki.

-         Amint láthatod. – pukedliztem, majd folytattam – De te sem panaszkodhatsz.

Dastan is odaért hozzánk és automatikusan magához húzott. Annyira természetes volt már ez és az ehhez hasonló mozdulatok mindkettőnknek, hogy már nem tudtunk meglenni ezek nélkül az apró érintések nélkül. De hát ilyen, ha szerelmes az ember, nem igaz?

Dastan gyors csókot nyomott az arcomra, majd kezet fogott Algernonnal.

-         Örülünk, hogy jöttél, bár még ráérhettél volna.

Algernon arcán mindentudó vigyor jelent meg.

-         Csak nem megzavartam valami fontosat?

-         Hát…

Mindhárman felnevettünk.

-         Mond csak Dastan elrabolhatom a szeretett húgomat egy kis családi nosztalgiára?

-         Részemről nincs semmi akadálya.

-         Elysia van kedved velem tartani erre a délutánra?

-         Hát persze.

Így történt, hogy ezen a délutánon Algernon elvitt egy kellemes sétára a főtérre. Egy hónap telt el azóta, amióta megtudtam, hogy vérfarkas vagyok. Már mindenki hozzászokott a jelenlétemhez és ha mondhatom így, a pozíciómhoz Dastan által. Bár számomra kicsit még mindig furcsa, hogy már nem vagyok többé ember és erősebb lettem, de már nagyjából én is megszoktam. Sokkal jobban éreztem így magam a bőrömben, sokkal inkább önmagam voltam, mint mikor még az emberek között éltem. Megtaláltam a családomat, most már ez lett az otthonom.

Algernon mellett sétáltam. Már megtettük a pár percnyi sétát a faluig. Szerencsére ma meleg idő volt, így mindenki laza öltözetet viselt. Rajtam egy nyári ruha volt, amit két pánt tartott. Algernonon fehér térdig érő nadrág és egy ing volt, aminek három gombja ki volt kapcsolva, így látni engedte a mellkasa egy részét. Sok hölgy meg is fordult utána és flörtölt is vele. Algernon nem hazudtolva meg önmagát bókolt is mindenkinek, aki megtetszett neki. Bár most visszafogta magát, mivel nem „szoknyavadászaton” volt.

Amíg sétáltunk rengetegen odaköszöntek nekünk. Mindenki nagyon kedvesen viselkedett velem. Már mindannyian értesültek a faluban a történetemről és örültek, hogy megkerült a legendásan szép, elveszett lány. Nem tudtam hogyan viszonyuljak a hirtelen jött csodálathoz. Feszélyezve éreztem magam, de azért boldog voltam, hogy befogadtak.

-         Szeretnél valamit tudni, Elysia? Szívesen válaszolok a kérdéseidre, bármiről legyen is szó. – Algernon hangja kizökkentett a gondolataimból. Újból ráfigyeltem, majd elgondolkoztam azon, amit mondott.

-         Azt hiszem, így hirtelen nem tudok semmilyen kérdéssel előállni, szóval te is feltehetsz néhányat, ha szeretnél.

Odasétáltunk a tér közepén lévő szökőkúthoz. Algernon a vizet kezdte el nézni, én leültem a kút peremére. Az élet nyüzsgött körülöttünk, mi mégis szint mozdulatlanok, feszültek voltunk. Féltem attól, hogy Algernon milyen kérdést akar feltenni nekem. Nem akartam felidézni a múltat, de mégis valamilyen oknál fogva szerettem volna megosztani a testvéremmel. És persze reméltem, hogy ő is megosztja velem az emlékeit és a múltját.

-         Milyen volt a sorsot mielőtt ide kerültél?

Ettől féltem, de én mondtam Algernonnak, hogy kérdezzen bármit. Felsóhajtottam. Hát legyen.

-         Nem jó. – kezdtem bele – Apám sokszor volt részeg. Anyát és engem is számtalanszor bántott ilyenkor. Bármi képes volt felzaklatni és mindig rajtunk töltötte ki a dühét. Nem mertünk ellenkezni. Így teltek a napjaink. Mindig rettegtünk, hogy mikor fog ismét megverni minket. Apám nagyon szigorú volt. Szinte alig hagyhattam el a házat. Évekig tűrtem a dolgot, hisz mi mást tehettem volna? Amikor végleg elfajultak a dolgok és megakart erőszakolni, elszöktem. – Algernon felszisszent és gyilkos tűz lobogott a szemében. Pont ugyanúgy reagált, ahogy Dastan. – Azután bujkálni kényszerültem és végül idekeveredtem.

-         Megölöm azt a nyomorultat! Meg kell fizetnie!

Már Dastant is sikerült lenyugtatnom és meggyőznöm, hogy elálljon szándékától, így reméltem Algernont sem lesz lehetetlen. Felálltam és gyengéden megfogtam a férfi karját.

-         Nem, Algernon. Lehet, hogy nem a vérszerinti apám és rosszul bánt velem, de mégis csak ő nevelt fel. Ezek a dolgok tettek azzá, aki vagyok. Nem fogom őt elárulni! Dastannak sem engedtem meg ezt és neked sem fogom!

Algernon az arcomat tanulmányozta.

-         Ő elárult téged. Nem értem, hogy miért véded még mindig.

-         Mert soha többé nem árthat nekem és nem akarom, hogy bárki is miattam halljon meg, vagy miattam okozzanak bárkinek fájdalmat.

Farkasszemet néztem Algernonnal, de végül a férfi felsóhajtott és engedett.

-         Rendben van, győztél. Nem lehet neked nemet mondani.

Elmosolyodtam.

-         Köszönöm. – egy puszit nyomtam a testvérem arcára.

Algernon még mindig feszült volt egy kicsit, de most rajtam volt a sor. Tudni akartam valamit, de annak nem örültem, hogy ez fájdalmat okoz majd neki.

-         Mesélj a testvéreinkről, kérlek.

Algernon egy pillanatig habozott, de aztán elkezdte a mondanivalóját és mindketten helyet foglaltunk a kút peremén. Így kényelmesebb volt mindkettőnknek.

-         Mircea és Aishe nagyon jók voltak. Aishe legalább olyan gyönyörű lány volt, mint te. Jól kijöttetek volna egymással. Mircea félénk volt és jobban szeretett a húgával játszani, mint velem. Én túl energikus voltam és szerettem mindig bajba keveredni. Sajnos Aishe hamar meghalt betegségben, Mirceaval pedig a kívülállók végeztek.

Elkomorodtam. Már bántam, hogy szóba hoztam a dolgot. Mindkettőnket elszomorított, de nem ugyanazok az okok miatt. Algernont a régi emlékek és a szerettei elvesztése okozott fájdalmat, nekem pedig a szeretet hiánya, a hiányuk, hogy sosem ismerhetem már meg őket. Meggyászoltam a testvéreimet, akikre nem emlékszem. Akikkel fel kellett volna nőnöm, boldogságban.

De hálát adtam azért, hogy legalább itt volt nekem Algernon. Remélem ő is legalább ennyire örült annak, hogy újra együtt lehetünk.

Hogy eltereljem mindkettőnk figyelmét gyorsan témát váltottam. Még nem értettem mindent ezzel a vérfarkas dologgal kapcsolatban. Eddig nem volt időm sem alkalmam rákérdezni, de most itt volt a lehetőség.

-         Algernon, hogy lehet az, hogy a mostani teliholdkor nem változtunk át? Dastan mondott ezzel kapcsolatban valamit, de már nem emlékszem pontosan.

-         Nem minden teliholdkor változunk át.

-         Ez meg, hogy lehetséges? Te is ismered a babonákat.

Algernon mosolyogva nézett rám.

-         Igen valóban, de ezek nem mindig tükrözik a valóságot.

Bólintottam. Igaza van.

-         A legendánk szerint teliholdkor fogant meg a királyunk, ezért van az, hogy az asszonyaink akkor termékenyek, mikor a Hold teljes fényében mutatkozik. A király születése utáni harmadik teliholdkor fogantunk mi, az első vérfarkasok. Erina nem akarta, hogy minden hónapban át kelljen változnunk, – ami a gyengénk és erősségünk is egyben – ezért csak minden harmadik teliholdkor vesszük fel farkasbőrünk. Tudom, furcsának hangzik, de számunkra ez természetes, hisz így nőttünk fel és őrizzük a hagyományainkat. Közel állunk az istenekhez, de ez nem jelenti azt, hogy minden cselekedetüket értünk. Szerencsére azonban bármikor át tudunk változni.

-         És miért kell egyáltalán átváltoznunk teliholdkor?

-         Az egyensúly miatt. Minden fajnak kell, hogy legyen gyengepontja.

-         Oh. – csak ennyit tudtam kinyögni. Az agyam próbálta feldolgozni a hallottakat. – Értem.

A délután többi részében már egymásról kérdezgettünk, mint például – Mi a kedvenc színed? Milyen ételeket szeretsz? – Csupa olyan dolgot, amit tudni szerettünk volna a másikról. Mindketten jó hangulatban voltunk és sokat nevettünk. Algernon viccelődő hangulata visszatért és csak úgy szórta a poénokat, aminek a következménye az lett, hogy megfájdult a hasam a sok nevetéstől.

-         Milyen volt Dastan mielőtt megismerkedtünk?

Hirtelen kérdés volt. Csak átfutott az agyamon a kérdés, nem állt szándékomban hangosan is megkérdezni, de kicsúszott a számon. Algernon meglepődött a témaváltáson, de túltette magát rajta és rám vigyorgott.

-         Bennfentes információk kellenének mi?

Elpirultam.

-         Csak szeretnék többet tudni róla, ennyi az egész.

-         Hát, hát… – Algernon úgy tett, mint aki nagyon töpreng, majd folytatta. – Leginkább rám hasonlított. Nőcsábász, felelőtlen és humoros, de sajnálatomra mára már unalmas papucs „férjé” vált.

-         Nőcsábász? – elöntött a féltékenység és a harag. Képes lettem volna nekiesni bármelyik perszónának, aki Dastanhoz ért.

Kiülhetett az arcomra, hogy mit gondolok, mert Algernon még hozzáfűzte:

-         Ne aggódj, amióta meglátott téged ré sem nézett senki másra. Ami természetes. És különben is mivel a párja vagy jogod van kikaparni bármelyik liba szemét, aki rá pályázik.

Felnevettem. Abszurd volt, amit éreztem, mégis természetes. De az, hogy Algernon így nyíltan kimondta viccesen hatott. Ez a férfi képes volt bármiből viccet csinálni, ami olykor igen jól jött.

-         De – folytatta – neki is joga van megölni bárkit, aki hozzád ér.

-         Igen, tudom. De nincs az a bolond, aki megpróbálná. – erre Algernon nem mondott semmit.

De vannak, akik megtennék. – jöttem rá hirtelen. Megborzongtam. Nem, nem fogok most erre gondolni.

-         Most már vissza kellene mennünk. Hamarosan sötétedik.

-         Már ennyi idő telt el? – lepődtem meg.

Sokat sétáltunk és be is ültünk egy étteremben, de nem gondoltam, hogy ilyen sokáig beszélgettünk. Hamar eltelt az idő, nem volt mit tenni Algernon visszakísért a kastélyba. Amikor beléptünk Dastan már várt ránk. Odasietett hozzám, megölelt és gyors csókot lehelt az ajkamra.

-         Már kezdtem aggódni.

-         Nem volt miért. – válaszoltam. – Csak elbeszélgettük az időt, ez minden.

Dastan keze a derekamra siklott.

-         És jól szórakoztatok?

-         Hát persze. Hogy lehetne Algernon mellett unatkozni? Mindig egy új oldalát mutatja az embernek, mikor azt hinnénk, hogy kiismertük.

-         Örülök, hogy tudok még meglepetéseket okozni.

Pár pillanatnyi csend következett. Nem tudtuk mit kéne mondanunk. Végül Algernon törte meg a csendet.

-         Azt hiszem, most már megyek.

Algernon megölelt, majd távozott. Megvártuk, amíg kilépett az ajtón, aztán megszólaltam:

-         Van valami ötleted, hogy mit csináljunk most?

Dastan pajkosan rám mosolygott. Szemében vágy csillogott. Megdobbant a szívem Dastan szenvedélyétől és jóképű vonásaitól. Büntetni kellene azt, hogy valaki ilyen jóképű legyen.

-         Lenne néhány elképzelésem.

Visszamosolyogtam rá. Hagytam, hogy felkapjon a karjába és felvigyen a szobánkba. Beleremegtem a gondolatba, hogy Dastan nem fog hagyni aludni az éjjel. De nem bántam, sőt. Éreznem kellett őt magamban, erre volt most szükségem. Úgy éreztem elemészt a vágy tüze és még el sem jutottunk az ágyig. Nem volt benne kétségem, hogy Dastan csillapítani fogja a sóvárgásom és én is az övét.

Életünk hátra lévő részében boldogok leszünk ebben biztos voltam. Szerencsére az álmok valóra válnak, de ki gondolta volna, hogy számomra a boldogság és a jövő, amire vágytam, egy vérfarkas képében ölt testet.

Elysia ruhája: