Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 30.fejezet

Itt az újabb feji :) Jó olvasást! :D

30. fejezet

Az ablak előtt álltam és csak néztem ki rajta. Bár a tájat néztem, mégsem láttam. Érzékeim csakis egyetlen nőre éleződtek ki. Hallottam, hogy Safira miről beszélget vele, de nem fogtam fel teljesen. Csak álltam mozdulatlanul, minden idegszálam pattanásig feszült, testem pedig tele volt feszültséggel. Hiába győztük le Vladot, valahogy mégsem tudtam megnyugodni. És nem tudtam az okát.

–           Kész is.

Elég sok ideig mélyedhettem a gondolataimba, ha Safira már végzett is. Még nem fordultam meg, csak vártam. Hallgattam a két lány beszélgetését.

–           Köszönöm.

–           Nincs mit.

Itt mindketten elhallgattak, amit nem tudtam mire vélni. Hirtelen megéreztem egyikük tekintetét rajtam, de még ekkor sem tettem semmit.

–           Azt hiszem, hogy megyek.

–           Nem szükséges.

–           De igen, beszélnem kell a vezetőnkkel.

–           Rendben.

Meghallottam az ajtó csapódását, majd ruha suhogását.

–           Most már megfordulhatsz.

Így tettem. Végignéztem a lányon, akinek még mindig nem tudtam a nevét. Eddig nem foglalkoztam vele, de most kíváncsi voltam. Annak ellenére, hogy az elején nem bíztam benne és gyanakodva tekintettem rá, felkeltette a kíváncsiságomat. Ahogy harcolt, ahogy megállta a helyét Vlad ellen, egyszerűen lenyűgözött, de nem csak ez.

–           Mi a neved?

–           Annabell.

Most először néztem végig tüzetesebben rajta. Annabell egy igazi vérfarkas nő volt. Alakja karcsú és ruganyos volt, arca kerek és gyönyörű. Szépsége túlszárnyalta az emberekét, és nemcsak a szépsége, de az ereje is. Különleges, ezüstszínű haja leért a derekáig, minden egyes mozdulatánál hullámzani kezdett és az oldalát verdeste.

Szerencsémre már felöltözött. Ennek ellenére nagy benyomást tett rám.

Hangja is olyan hatással volt rám, amit nem tudtam megmagyarázni. A lelkem legmélyét rázta meg, olyan volt mintha felébresztette volna egy részemet a mély álomból. Olyan részemet melynek tudatában sem voltam. A hangja egyszerűen felzaklatott. És ez nagyon zavart. Főleg, hogy ekkora hatással volt rám.

Nem bírtam levenni róla a tekintetem. Egyszerűen felkeltette a kíváncsiságomat. Lenyűgözött. A bátorsága, a rátermettsége, ereje és kitartása. Nem gondoltam volna, hogy megállja a helyét Vlad ellen, mégis ügyesebben harcolt a férfi ellen, mint én magam. Férfi büszkeségemet sértette ez, ugyanakkor állati énem meg akarta ismerni a nőt. Tudni akartam, hogy lett ilyen erős.

Ugyanakkor volt egy olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy még nagy bajt hozhat rám. Hogy ha továbbra is kapcsolatban maradok vele, az életem visszavonhatatlanul megváltozik. Mindig hallgattam az ösztöneimre, amik azt sikították, hogy tartsam magam távol tőle. Hogy bírjam rá a lányt a mielőbbi távozásra. Ugyanakkor nem akartam, hogy elmenjen. Felkeltette az érdeklődésemet.

–           Köszönöm a segítségedet.

Annabell hangja meglepett. El is felejtettem, hogy végig az arcát néztem, hogy őt bámultam, amíg elmerültem a gondolataimban. Ahhoz képest, hogy nem bíztam benne teljesen, igen könnyen elkalandoztam, miközben egyedül voltunk egy kunyhóban.

–           Nem kell semmit megköszönnöd. Úgy terveztem, hogy egyedül végzek Vladdal, de sajnos nem így alakultak a dolgok. Inkább nekem kéne ezért bocsánatot kérnem.

–           Tudok magamra vigyázni. Az, hogy megsérültem, csakis az én hibám volt. Nem a tiéd.

Ezután mindketten elhallgattunk. Fogalmam sem volt mit mondjak, vagy kellene mondanom, esetleg tennem. Hagyjam itt, vagy inkább vigyázzak, hogy ne tegyen semmit? Jelent egyáltalán bármi veszélyt ránk nézve?

Ott álltunk egymással szemben és egyikünk sem mozdult. Annabell végig a szemembe nézett és nem is pislogott. Nem volt kihívás a tekintetében csak zavarodottság és kíváncsiság. Azt nem tudhattam az én szememben mit látott.

Mr. Hidegvérű ebben a pillanatban nem tűnt annak. Legalábbis csak a szeme árulkodott erről. Teste olyan volt akár egy kőszikla, de a tekintete. Nem tudtam azokban a kék szemekben felvillanó kifejezéseket mire vélni. A szeme annyira hasonlított Dastanére és mégsem. Teljesen más tükröződött bennük, mint a barátoméban. A személyiségük is teljesen mást volt. Még sosem találkoztam vérfarkassal, aki ilyen higgadt lett volna. Annyira idegesítő volt. Megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy leromboljam ezt az önuralmat. Hogy lássam milyen is igazából ez a férfi.

Megráztam a fejem és elfordultam Iaintól. Nem volt szükségem még egy problémára. Csak haza akartam jutni és kipihenni magam a saját ágyamban. Csak… vissza akartam kapni a régi életem, ahol nem volt ennyi problémánk. Ahol én, Dastan és Algernon csak hárman voltunk. Ahol nem volt sem Maya, sem pedig Elysia. Hiányzott a régi életem és amióta ők beléptek az életünkbe, semmi sem volt ugyanaz. Én magam sem. Elegem volt. Menekülni akartam.

Hol késlekedsz már Algernon?

Égetett a vágy, hogy kiszabaduljak ebből a kicsi légtérből, melyben most lennem kellett Iainnal. Futni, futni akartam, de vigyáznom kellett Maya húgára. Elméletileg nem fenyegetett veszély, mégis figyelnem kellett. Ez legalább azzal kecsegtetett, hogy leköti a gondolataimat, miközben itt vagyok.

A levegő a kunyhóban egyre feszültebb lett. Lehet, hogy csak én éreztem így, de zavart, hogy együtt kell lennem ezzel a vérfarkassal. Felborzolta a hátamon a szőrt. Éreztem magamon a tekintetét, mely mintha a vesémig hatolt volna. Túl átható volt. Túl sok.

–           Megtennéd, hogy nem bámulsz? – kérdeztem.

Már nem bírtam tovább a csendet. Hiába minden még mindig éreztem, hogy bámul. Vicsorogva szembefordultam a férfival, de az semmi jelét nem adta, hogy egyáltalán feltűnt neki a haragom. Teljesen mozdulatlanul, kőszobor módjára állt velem szemben. Rettentő dühös lettem, ennek láttán.

–           Mit bámulsz?

Most sokkal indulatosabb volt a hangom. Alig tudtam visszafogni dühöm. Frusztrációm egyre csak nőtt.

–           Semmit. Sajnálom – azzal a férfi egy szó nélkül magamra hagyott.

–           Ebbe meg mi az isten ütött? – kérdeztem magamtól hangosan.

A kérdésemre nem kaptam választ, de nem tudtam kiverni a fejemből a képet, ahogy Iain engem nézett. Azt kívántam, bárcsak kikaparhatnám a szemét. Elegem volt a férfiból. Az összesből, ha már itt tartottunk.

A Nagyszebeni-havasok nem volt valami barátságos az évnek ebben az időszakában. Fagyos szél kapott a ruhánkba, próbálva ledönteni minket a lábunkról. Átváltozhattunk volna farkassá, de a hátizsákunkat nehezebb lett volna úgy cipelni. Bár komolyan fontolóra vettem a lehetőséget. De mégis elvetettem, mivel amikor visszaváltozom teljesen meztelen lettem volna és nem akartam Algernon előtt visszaváltozni. Őszintén szólva senki előtt, főleg most, hogy már senki sem kényszerített erre. Úgyhogy emberi alakunkban vágtunk neki az útnak.

Algernon előttem haladt és próbálta kitalálni merre is menjünk. Legalábbis nekem úgy tűnt, hogy nem tudja pontosan. Amikor rákérdeztem, csak homályos, kitérő választ adott. Nem firtattam a dolgot, de nem örültem, hogy nem avat be. Azt hittem megbízik bennem.

De mindegy is volt. Csak időben érjünk oda. Safirához. Ezért imádkoztam, ugyanakkor szívemet minden egyes megtett lépéssel egyre jobban összeszorította a jeges félelem, ami végigdübörgött az ereimen. Féltem, hogy fog reagálni rám a húgom. Egyáltalán tudni fogja, hogy ki vagyok én?

Rettegtem. Egy ismeretlen jövő felé lépdeltem, és mint mindenki, én is féltem a változástól. Csak remélni mertem a legjobbakat. Algernon jelenléte enyhített, kicsit segített, miatta tudtam egyben tartani magam és erősnek látszani. De belül remegtem. Most derült ki számomra, hogy nem is voltam olyan erős, mint amilyennek én hittem magam. És ez nem tetszett. Nem akartam gyenge lenni. Hinni akartam az erőmben, különben nem lesz semmi, amiben hihetnék. És mindenkinek hinnie kellett valamiben. E nélkül nem lehet élni. Csak cél nélkül bolyonganánk, de nekem határozott célom volt.

Belső vívódásom közben észre sem vettem, hogy Algernon megállt, ezért nekiütköztem.

–           Alger…

A férfi rám nézett azokkal a csodálatos borostyán szemekkel és megfogta a kezem. Elállt a lélegzetem, ő pedig megszorította a kezem biztatásként. A kétségeim ellenére melegség öntötte el a szívem és kicsit megnyugodtam. Viszonoztam a szorítást és tovább indultunk.

Pár percig sétáltunk, az itt-ott hóval borított, fenyőkkel tarkított nehéz terepen, amikor is hirtelen a szél iránya megváltozott és felénk fújta a szagokkal teli, hegyi levegőt. Nagyot szippantottam belőle és próbáltam elkülöníteni a szagokat. Megéreztem. Számomra ismeretlen vérfarkasok illatát.

Felkaptam a fejem és megpróbáltam megtudni hol lehet a szag forrása. Algernon is ugyanígy tett, majd amikor rájöttünk az irányra, sietős léptekkel elindultunk. Még mindig fogtuk egymás kezét, ami nehezebbé tette egy kicsit az előre jutást, de nem akaródzott elengednem a férfi kezét.

Egyre közeledtünk a szag forrásához és ezzel párhuzamosan egyre inkább nőtt bennem az izgatottság és félelem fura keveréke. Szaporábban vettem a levegőt, részben a terep, részben az idegességem miatt.

Bárcsak történne már valami!

Nem bírtam tovább ezt a feszültséget. Kiabálni támadt kedvem, de azt nem tehettem.  Ekkor végszóra megszólalt Algernon telefonja. A férfi előhúzta a zsebéből a készüléket, majd a füléhez tartotta.

–           Igen? – szólt bele.

Csak foszlányokat hallottam a beszélgetésből, de Algernon arcáról le tudtam olvasni, hogy valami nagyon nincs rendben. Hirtelen elsápadt és úgy megszorította a telefont, hogy az majdnem összetört.  

–           És jól van?

Pár pillanatnyi szünet után Algernon komor arccal újra megszólalt.

–           Értem.

Letette a telefont. Nagyon aggódtam miatta. El sem tudtam képzelni mi történhetett, ami így felzaklatta.

–           Mi történt? – kérdeztem.

–           Elysia, a húgom, előbb szül, mint vártuk. Az állapota…

Megértettem. Értettem, hogy Algernonnak szüksége van támaszra, ezért odabújtam hozzá és megöleltem. A fejemet a mellkasára hajtottam és hagytam, hogy a fejét a vállamra hajtsa.

–           Nem lesz semmi baj – próbáltam megnyugtatni a férfit. Támaszt nyújtani neki.

Új, ismeretlen érzés volt ez, aminek nem tudtam ellenállni. Talán nem is akartam. Hisz olyan jó érzés volt, mikor Algernon a karjában tartott, mikor éreztem a szívének ütemét. Mikor karja birtoklóan és védelmezően a derekamra fonódott.

Algernon a nyakamhoz fúrta a fejét és csókokkal borította el. A meglepetéstől összerezzentem. A férfi ajka egyre feljebb és feljebb vándorolt, majd végül már a fülemet harapdálta. Megértettem, hogy Algernonnak most szüksége volt az érintésre, de féltem, hogy nem fogom tudni leállítani. Hisz olyan jó érzés volt. Le kellett hunynom a szemem. Nevén sem mertem nevezni az érzést, ami elöntött.

–           Algernon – suttogtam.

Ajka utat keresett az enyémhez és én nem tagadtam meg tőle a csók kiváltságát. Szinte elolvadtam Algernon ölelésében. Csókja egyszerre volt vad és kérlelhetetlen, mégis gyengéd. Nyelve megállíthatatlanul benyomult a számba és kereste az enyémet.

Felnyögtem az intenzív élménytől. Algernon felmordult és még közelebb húzott magához. Testünk összeért, éreztem a férfi letagadhatatlan vágyát. Az agyam kikapcsolt és egy ösztönlénnyé változtam, aki mindennél jobban akarta ezt a férfit. Aki azt akarta, hogy Algernon megmutassa neki, hogy lehet más is a szex, nem csak olyan, amit Meddoxxal átéltem. Akartam, ó, de még mennyire, hogy igen.

Ám nagy sajnálatomra Algernon minden előzmény nélkül megszakította a csókunkat és maga mögé rántott. Kába voltam, még mindig a csók hatása alatt voltam. Fel sem fogtam, hogy már nem voltunk egyedül.

Csak akkor tudatosult bennem ez a tény, mikor Algernon előhúzta pisztolyát és felhúzta a kakast. Egész teste megfeszült, akár egy íj húrja. Pattanásig. Az az érzésem támadt, mikor ránéztem, hogy mindjárt pattan. Ugyanakkor rettentő higgadt is volt egyben.

–           Ki van ott? – kérdezte.

Feszülten vártam a választ. Már ha kapunk egyáltalán.