Üvöltő Szenvedély - 17.fejezet

Végre itt a feji. Tényleg bocsi a csúszások miatt, de olyan sok az órám ,hogy nehezen tudok bármire is időt szakítani. Azért majd igyekszem legalább havi rendszerességgel egy fejit feltölteni. :)
 Jó olvasást. :D

17. fejezet

   Végül az este is eljött. Egész nap csak hajtottam, alig álltam meg. Rettenetesen ideges voltam a telihold miatt, amikor egyszerre voltunk erőnk teljében gyengeségeinkkel együtt is. Most egyedül voltam, ami nem volt a legszerencsésebb helyzet, de alkalmazkodnom kellett. Egy olyan településre akartam tölteni az estét, ahol, ha nem is öleli körbe a várost, de azért elég nagy erdős terület található a közelben. Ha mégsem sikerülne, akkor kinn kellene töltenem az éjszakát, bár valószínűleg így is úgy is. Nehéz lenne egy farkas jelenlétét megmagyarázni a város kellős közepén.

   Úgy döntöttem inkább nem kockáztatok és leparkoltam az autót egy kisebb erdő szélén, viszonylag elrejtve az emberek szeme elől és a fák közé siettem. Ha csak valaki külön nem keresi, akkor nem fogja felfedezni, de úgy hallottam itt nagyobb volt a Vadászok jelenléte, így erre is számítanom kellett. Bár lehet még örültem is volna annak, ha egy csoport megtalál és megpróbál elfogni.

Reménykedve és kissé aggódva, de végül bevettem az erdőt. Először körbejártam és felmértem a terepet, hogy semmi ne érjen meglepetésként, majd a terület közepe felé vertem tanyát és vártam, míg a nap lemegy és át nem alakulok.

   Az idő, ami csak egy vagy két óra volt, egy egész örökké valóságnak tűnt, míg végül az utolsó napsugarak is eltűntek és átvette az ég felett uralmát a Hold. Ekkor kezdődött meg az átalakulásom, ami nem tartott sokáig, de annál fájdalmasabb volt. A csontjaim összementek és megnyúltak, az arcom átalakult egy vadállat pofájává és lassan az egész testem átváltozott. Kinőtt a szőröm, érzékim még jobban kiélesedtek. Eggyé váltam a természettel és csak hallgattam annak hangjait.

   Élveztem a pillanatnyi nyugalmat, mivel az ösztönöm azt súgta, hogy történni fog valami. A zsigereimben éreztem és már alig vártam, hogy eljöjjön az a pillanat. Nem szerettem tűkön ülni, de már nem kellett sokáig várnom.

   Az elején nem történt túl sok dolog. Csak hallgattam a körülöttem mozgolódó állatokat, akik ösztönösen elkerültek, de azért kíváncsiak is voltak. Az őzek se túl messze haladtak el mellettem, miközben én egy fa alatt pihentem. A szívem csak úgy zakatolt, minden zajra füleltem és figyeltem. Várakoztam.

   És akkor meghallottam. Emberi lépteket és fojtott suttogás hangját. És persze a puskák összetéveszthetetlen hangjával, mikor megtöltik. Eljött az én időm, úgyhogy harcra készen felálltam. Kezdődjék a játék.

   Ez az éjszaka is eljött. Most a legaktívabbak a vérfarkasok és mi pont erre vártunk és készültünk, úgyhogy most nekivágunk. Most nem a városra fogunk koncentrálni, hanem azok környezetére, mivel tudtuk, hogy a szörnyetegek farkas alakban nem mászkálhattak az emberek között, így mi követni fogjuk őket.

   Már tűkön ültem. Dörzsöltem a tenyerem és fentem a késeim, hogy belevághassam az egyikükbe, aki embereket öl minden lelkiismeret furdalás nélkül. Amit véghez viszünk egy szent küldetés volt az emberek védelme érdekében, akik még csak nem is voltak tisztában a veszéllyel, így magunkra vállaltuk ennek terhét.

   Most ennek csúcsosodása volt a mai este és az összes telihold, ami még ránk várt. De már a zsigereimben éreztem, hogy a mai napon valami más lesz.

   Ugyan egyedül voltam a szobámban, de a házban már nyüzsögtek a tettre kész Vadászok méghozzá farkas vérre szomjazva. Én is pontosan így éreztem és már indultam is volna, amikor egy hang megszólalt a fejemben.

   – Drake Hunt!

   Megfagyott bennem még a vér is. Mozdulatlanná dermedtem és vártam, hogy mi fog történni. Eddig csak megérzéseim voltak, amiket saját magamnak tulajdonítottam, de ez más volt. Még sosem hallottam ilyen vérfagyasztó hangokat a fejemben és nem tudtam mire vélni. Az, hogy kezdek megbolondulni teljesen kizárt volt.

   – Ki az? – kérdeztem félhangosan. Nem akartam az embereim figyelmét felkelteni.

   – Az nem fontos. – A levegő hirtelen túl nehéz lett és feszültséggel teljes. Továbbra is egyhelyben álltam és vártam, hogy az ismeretlen folytassa. – Az ellenség nagyon közel van. A környező erdőkben bujkál. Menj és keresd meg, de ne öld meg!

   Kérlelhetetlen és ellentmondást nem tűrő parancs ellenére felállt a hátamon a szőr az izgalomtól. Mindegy is volt kitől származott az információ, ha vérfarkasokhoz vezetett minket. Bárki is volt a hang tulajdonosa ugyanúgy utálta azokat a szörnyetegeket, mint mi, így hallgattam rá.

Lerohantam a lépcsőn kettesével véve azokat, közben pedig utasításokat üvöltöttem. Elkezdődik a vadászat.

   Már vagy egy órája bolyongtunk minden bokrot átnézve és már csak egy terület maradt, amit még nem vizsgáltunk át. Már azon gondolkodtam, hogy a hang a fejemben átvert, vagy csak képzelődtem, de még át akartam nézni az erdő maradék részét mielőtt elhamarkodott következtetésre jutnék. Bár kicsi volt az esélye, hogy bármit is találjunk ott.

   Nyomultunk előre és akkor az a különös érzés fogott el, hogy nem vagyunk egyedül. Ez csakis akkor szokott előfordulni, mikor az ellenség közelében voltam. Hatodik érzéknek neveztem, ami eddig még sosem hagyott cserben. Több puska is volt nálunk megtöltve, de most a kisebb kaliberű kézifegyvereket is megtöltöttük.

   – Főnök, egy autó! – suttogta valaki.

   És tényleg. Egy piros Sedan parkolt a fák között elbújtatva úgy, hogy az útról ne lehessen látni.

   Remek – gondoltam magamban.

   Ezek után csak kézjelekkel kommunikáltunk, én pedig előre mutattam, jelezve, hogy haladjunk előre. Mindenki fülelt és nagyon figyelt. Az egész csapatom, mind a húszan itt voltunk, hogy elkapjuk a vérfarkast, aki itt húzta meg magát. De nagyon óvatosnak kellett lennünk, hisz hihetetlenül veszélyes egy bestia lehet.

   Minden csöndes volt, nem lehetett látni semmit. A vadállatok mind elmenekültek előlünk, így csak néhány bagoly hangját és denevéreket lehetett hallani. Semmi mást. Aztán egy fojtott sikoly és az egész csapat igazolást nyert, hogy rajtuk kívül van itt még valaki.

   Éjjellátó készülékeink a Hold fényében tökéletesen működtek, így mindenki megindult a mozgolódás irányában megtartva az alakzatot.

   – Ott van! – kiáltotta valaki és mindenki arra fordult amerre a férfi mutatta.

   És valóban. Egy árnyat láttak elsuhanni a bokrok között, végre üldözőbe vehettük a farkast. Ám láthatóan az nem adta könnyen magát. Bár az embereim lőttek rá, de a legtöbb golyót sikerült elkerülnie, a többi pedig csak súrolta, ami nem volt halálos és nem is lassította le túlzottan. Ám ez nem maradhatott így örökké. Megsebesült, ezért csak idő kérdése volt a győzelem, emiatt nyugalomra intettem magam.

      Az izgalmam a tetőfokára hágott, ahogy a többieké is. Az adrenalin szintem az egekbe szökött és alig hallottam valamit a saját szívverésemtől. Le kellett hát nyugodnom, így mély lélegzeteket vettem és a feladatra kezdtem összpontosítani.

   Mivel hangtompítót használtunk, így nem keltették fel senki figyelmét, miközben mégis hatékonyan tudtak működni a többi ember veszélyeztetése nélkül is.

Ám az állat nem adta könnyen magát. A sötétséget próbálta kihasználni, de mi is felkészültek voltunk és ismertük ellenségeink erősségeit, így ez a trükk nem jött be. Viszont olyan gyorsan mozgott, hogy nehezen tudtuk szemmel követni, így le tudott teríteni párat közülünk. Azonnal elharapta a torkukat, kíméletlenül megölte őket, ezért mi sem fogunk kegyelmet tanúsítani, bár nem volt szándékomban megölni őt. Nagyon hasznunkra lehetett élve, már ha sikerül elfognunk. Ha nem, akkor megöljük, mindegy milyen hangot hallottam ma fejemben. Semmi féle vízió, vagy képzelgés miatt nem hagyhattunk futni egy ilyen veszélyes ellenfelet.

   Embereim nehezen követték a bestiát, de én képes voltam bizonyos fokig látni a mozdulatait. Pontosan ezért céloztam és lőttem, de csak súrolta az állatot az egyik lábán, ami láthatóan lelassította a sok vérveszteség következtében. Végül csapatmunkával sikerült bekerítenünk és miután elterelték a figyelmét egy másik lövéssel, képes voltam leütni a puskatussal a farkast, így annak halála nélkül tudtuk elfogni.

   A hang a fejemben elégedettséggel mormolt, egyben nekünk is örömteli élmény volt, még csak most kezdődött a móka része. Felülmúltuk elvárásaimat a csapatommal együtt. Ez volt az eddigi legnehezebb vadászatunk, mivel az állat nem adta könnyen magát.

   Vártunk. Tudtuk, hogy ha elveszítik az eszméletüket, akkor visszaváltoznak és már nagyon kíváncsi voltam, hogy férfit, vagy nőt fogtunk-e el. Abból, amit láttam le mertem volna fogadni, hogy férfit.

Ezért ott álltunk a test fölött, ami lassan átalakult egy meztelen női alakká, ami megdöbbentő volt, ám annál nagyobb izgatottsággal töltött el. Nem tudtam elképzelni, hogy képes így küzdeni egy nő, de most ez izgatott a legkevésbé.

   Nem volt időnk jobban megnézni, ezért nagyon meglepődtünk, hogy a szörnyeteg egy nő volt. Ennek csak örültünk, mivel nem várt szerencse és áldás hullott az ölünkbe.

Elvigyorodtam.

   – Ez a szerencse napom.

   A nőstényt elvittük a házamba és az alaksorba zártuk, ami egy hangszigetelt, vérfarkas-biztos szobát jelentett tele kínzó eszközökkel, amiket előszeretettel használtam is, ha volt kin. Most éppen ez a helyzet állt fel.

   A nőt az embereim lekötözték egy székhez, majd lelocsolták vízzel, hogy felébresszék. Sikerrel is jártak, a bestia köhögve és hunyorogva a szemébe világító lámpától tért magához. Először meglepettség látszott az arcán, majd érzelmeit elrejtve maszkot öltött. Ám ez sem segíthetett rajta, mivel biztos voltam benne, hogy képes leszek megtörni.

   Amikor rám emelte a tekintetét és biztos voltam benne, hogy figyel, megszólaltam:

   – Üdvözöllek a pokolban.

Üvöltő Szenvedély - 17.fejezet /Részlet/

"Élveztem a pillanatnyi nyugalmat, mivel az ösztönöm, hogy történni fog valami. A zsigereimben éreztem és már alig vártam, hogy eljöjjön az a pillanat. Nem szerettem tűkön ülni, de már nem kellett sokáig.

Az elején nem történt túl sok dolog. Csak hallgattam a körülöttem mozgolódó állatokat, akik ösztönösen elkerültek, de azért kíváncsiak is voltak. Az őzek se túl messze haladtak el mellettem, miközben én egy fa alatt pihentem. A szívem csak úgy zakatolt, minden zajra füleltem és figyeltem. Várakoztam.

És akkor meghallottam. Emberi lépteket és fojtott suttogás hangját. És persze a puskák összetéveszthetetlen hangjával, mikor megtöltik. Eljött az én időm, úgyhogy harcra készen felálltam. Kezdődjék a játék."

Üvöltő Szenvedély - 16.fejezet

 Bocsi a sok késésért, de megérkezett a fejezet :)

16. fejezet

– Te meg mit keresel itt? – követelte a választ Sebastian.

Én is ugyanezt a kérdést akartam feltenni neki, meg persze azt, hogy kerül ő Annabell lakására. Ráadásul pont most!

Ő volt az utolsó ember, akivel szívesen találkoztam volna és mivel elállta az utat, ezért még elmenekülni se menekülhettem előle. Nem lett volna túl elegáns, de ha ezzel elkerülhettem volna, hogy beszélnem kelljen vele, akkor még erre is hajlandó lettem volna.

A férfi nem is tudom… Olyan furcsa volt. Az előbbi nyugodt viselkedése eltűnt, valahogy most képes voltam érezni a benne tomboló feszültséget. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek örülnöm kellene-e vagy inkább legyek rá dühös. Úgy döntöttem mindkettőnknek, - de főleg rám nézve jobb - ha inkább haragszom rá, úgyhogy egy álarcot ragasztottam magamra. Talán ez segít elviselnem Sebastiant, és talán segít majd ellenállni a férfi sármjának is.

– Ahhoz neked semmi közöd!

Nem akartam sokáig egyedül maradni a férfival, úgyhogy menekülőre fogtam és elindultam az ajtó felé. Sebastian azonban egy tapodtat sem mozdult, de ez nem igazán zavart. Úgy gondoltam, hogy majd félrelököm, ha kell, de nekem ki kell jutnom innen. Egyszerűen azok után már nem voltam képes vele együtt lenni, miután olyan érzéketlen volt, azok után, amilyen szenvedélyesen egymásnak estünk.

Reméltem, hogy nem azért jött ide, mert követett, hanem csak valami rossz vicc, vagy véletlen folytán keveredett pont ugyanoda, mint én. Nagyon, nagyon imádkoztam ezért, de persze mint mindenben, ebben sem volt szerencsém.

Ahelyett, hogy odébb állt volna, amikor mellé értem egy hirtelen mozdulattal elkapta a karom és a falhoz vágott. Annyira meglepődtem, hogy nem volt időm reagálni és minden levegő kiszaladt a tüdőmből.

Teljesen megdöbbentem. A pillanat tört része alatt a falhoz szorított. Ismerős szituáció volt, de most nem hagytam magam. Pár perccel ezelőtt a vágy kerített hatalmába és azért hagytam a férfit irányítani, de most eszem ágában sem volt behódolni neki.

Sebastian láthatóan elbízta magát, azt hitte megint megadom magam, ahogy nemrég is tettem, de nagyot tévedett. Nem állt szándékomban engedni a férfinak, így kicsavartam azt a kezét, amivel megragadott, majd tökön rúgtam Sebastiant. Nem volt elegáns, sem nőies, és legfőképpen nem sportszerű, de itt nem voltak játékszabályok. Szerelemben és háborúban mindent szabad, nem igaz?

A férfi összegörnyedt és ez lehetőséget adott nekem arra, hogy elmeneküljek. Nem is haboztam, átbújtam Sebastian karja alatt és az ajtó felé indultam. Már a zsebemben éreztem a győzelmet, de persze a férfi sem hagyta annyiban a dolgot. A fájdalommal nem törődve ismét utánam nyúlt és hátulról megragadott, majd magával ragadott a földre.

Ráestem a férfira, de egy pillanattal később már a padlón találtam magam felettem pedig Sebastian. Arca most minden érzelmét elárulta, ami teljesen megdöbbentett. Rettenetesen dühös volt és fájdalom is tükröződött a szemében.

Hirtelen megszólalni sem tudtam. Eddig mindig tökéletesen elrejtette, hogy mit gondol főleg az érzelmeit, de most szinte a bőröm alatt éreztem a dühét. Sebastian mindig nyugodt volt és most hogy felszínre tört a dühe én valahogy megnyugodtam. Minden ellenállásom elszállt, annak ellenére, hogy képes lettem volna szembeszállni vele. Az nem biztos, hogy nyertem is volna, de hogy nem adnám magam olcsón, az is biztos.

De, ahogy belenéztem a fekete szemébe, szinte magába szippantott. Örvénylett és én nem tudtam levenni róla a tekintetem.

– Mit képzelsz? – vicsorgott Sebastian.

Teljesen elveszítette az önkontrolját és nem állt szándékomban még jobban feldühíteni, bár fogalmam sem volt mit tehetnék.

– És te? – kérdeztem, szinte suttogva. Annak ellenére, hogy most nem szálltam szembe vele, nem voltam hajlandó engedni, hogy uralkodjon felettem. Senkinek – Követsz, majd erőszakoskodsz? Te nevezed magad férfinak?

Ez mintha észhez térítette volna a férfit. Hirtelen eltűnt az a mérhetetlen düh a szeméből és a vonásaiból, majd a helyét a hitetlenkedés vette át. Úgy nézett rám, mintha nem is ember lennék, hanem a Marsról jöttem volna. Kicsit feljebb is emelkedett, már nem nehezedett rám annyira, mint az előbb. Aztán minden figyelmeztetés nélkül felült és a kezébe temette az arcát.

Na, ha lehet most még jobban meglepődtem, már ha egyszerűen ez lehetséges. Elvesztette az önuralmát és most, hogy visszanyerte, szégyelli magát? Ugyan sejtettem, hogy, amit visel egy álarc csupán, de hát hogy lehettem volna biztos ebben? Hisz mindig olyan hűvös volt velem.

Megpróbáltam megnyugtatni a férfit. Felültem és a vállára akartam tenni a kezem, miközben megszólítottam:

– Sebas…

Azonban a férfi elütötte a kezem. Ezután elkapta a csuklóm és megszorította. Ugyan fájt, de nem szóltam semmit, csak farkasszemet néztem vele. Vártam, hogy mit fog lépni ezek után. Nagyon reméltem, hogy senki sem fog megzavarni minket, mivel akkor Sebastian sebezhetősége egy pillanat alatt elillanna, s én nem kerülhetek közelebb hozzá.

Meg akartam ismerni, hogy találjak valami indokot, amiért megutálhatom, vagy megszerethetem. Ha most valaki megjelenne, biztosra veszem, hogy Sebastian megint felveszi a jól megszokott álarcát és akkor annyi.

– Mit művelsz velem? – kérdezte a férfi kizökkentve a gondolatmenetemből.

Újra rá figyeltem és ismét a szemébe néztem, bár tudtam, hogy könnyen elveszhetek benne. A szorításon még mindig nem engedett a férfi, de nem zavart.

– Teljesen áttörsz a védelmemen. – Miközben beszélt Sebastian közelebb húzott magához. A fejünk szinte már összeért. Éreztem a leheletét az arcomon - Szinte a bőröm alá mászol. Boszorkány.

Eltátottam a szám. Hogy én mászok be a bőre alá? Nem inkább fordítva történt? Én vagyok az, aki nem tud szabadulni a férfi gondolatától sem, erre pont ugyan ezzel vádol meg ő maga?

– Neked teljesen elment az eszed? – kérdeztem felháborodva és próbáltam kiszabadítani a karom, de Sebastian szorosan tartott.

– Igen. Tőled.

Elállt a lélegzetem. Ezt a pillanatot kihasználva csókolt meg a férfi. Amikor ajka az enyémhez ért már tudtam, hogy elvesztem. Visszacsókoltam és élveztem, amit Sebastian csak nyújtani tudott, de nem követtem el ugyanazt a hibát, mint nem sokkal ezelőtt, úgyhogy megszakítottam a csókot. Kiszabadítottam a kezem és felálltam. Sebastian csak ült és nézett rám, nem mozdult meg. Nem állított meg.

– Dönts már el, hogy mit akarsz! Nem játszadozhatsz így az emberekkel. Egyszer megcsókolsz, máskor meg levegőnek nézel. Elegem van!

Nem vártam meg a válaszát, hanem kirohantam a nyitott ajtón és otthagytam Annabell lakásának a padlóján.

Fú, már nagyon elegem volt. Andrei állandóan Selmát fűzte, Nilay nem szólt semmit, Selma pedig állandóan rajtam köszörülte a nyelvét és ezzel az idegeimre mennek. Gyalog ereszkedtünk le a hegyről és úgy terveztük, hogy vagy bérelünk, vagy ellopunk egy autót, amivel elérhetik a vérfarkasok faluját.

Már leszállt az est, ami csak a malmukra hajtotta a vizet, de így csak elkötni egy járművet, szóval loptunk egyet. Minden rendben ment, de az autóban minden folytatódott tovább, ahogy eddig. Én vezettem és csak a fejemet ráztam a három társam viselkedésén. Kezdett fogyni a türelmem.

Több órányi autóút várt ránk, ráadásul holnap este telihold lesz, ami még feszültebbé tett minket, én pedig csak Annabellre tudtam gondolni. Vajon jól van? Merre indulhatott? Mégis miért ment el?

Annyi megválaszolatlan kérdés kavargott a fejemben és egyikre sem kaphattam választ, amíg nem találkozom a nővel. Sok személyes kérdésem is lett volna. Azt is ki szeretettem volna deríteni, hogy miért izzította fel annyira a véremet Annabell, hogy hogyan volt képes a jégpáncélom mögé férkőzni. Miért van folyton a gondolataim között?

Nem értettem, és az egyetlen kézenfekvő választ nem akartam elfogadni. Az még túl korai lett volna, így hát meg kell találnom őt és beszélni vele. Megízlelni. A csókja még mindig perzselte a testem, belülről égetett a vágy, hogy újra megkóstolhassam.

Akartam őt és ezt még magam előtt sem tagadhattam le. Azt reméltem, ha találkozunk, akkor kitalálhatom, hogy tulajdonképpen miért is érzem ezt. Persze Annabell gyönyörű volt, de ez önmagában nem volt magyarázat.

Elbambultam és teljesen a gondolataimba merültem. Szinte nem is figyeltem az utat, de csak akkor eszméltem rá erre, mikor már majdnem késő volt. Selma kiáltása rántott vissza a jelenbe.

– Iain, vigyázz!

Ösztönösen elrántottam a kormányt, mielőtt frontálisan ütköztünk volna egy szembejövő autóval. Végül sikerült elkerülni a balesetet és az úton maradnunk, úgyhogy fellélegezhettünk, de kicsit mindannyian megijedtünk.

– Bocs, nem figyeltem.

– Minden rendben, Iain? Te nem szoktál elkalandozni.

A kérdés ráébresztett mennyire is kivetkőztem magamból Annabell iránti vágyam miatt. Mindenképpen és minél előbb kell a nyomára bukkannunk, mielőtt még valami őrültségre vetemednék. Már én is féltem magamtól és már nem bíztam hírhedt higgadtságomban.

Talán jobb is, ha nem egyedül vagyok, így van, ki észhez térítsen.

Üvöltő Szenvedély - 16.fejezet /Részlet/

"  – Ahhoz neked semmi közöd!

   Nem akartam sokáig egyedül maradni a férfival, úgyhogy menekülőre fogtam és elindultam az ajtó felé. Sebastian azonban egy tapodtat sem mozdult, de ez nem igazán zavart. Úgy gondoltam, hogy majd félrelököm, ha kell, de nekem ki kell jutnom innen. Egyszerűen azok után már nem voltam képes vele együtt lenni, miután olyan érzéketlen volt, azok után, amilyen szenvedélyesen egymásnak estünk.

   Reméltem, hogy nem azért jött ide, mert követett, hanem csak valami rossz vicc, vagy véletlen folytán keveredett pont ugyanoda, mint én. Nagyon, nagyon imádkoztam ezért, de persze mint mindenben, ebben sem volt szerencsém.

   Ahelyett, hogy odébb állt volt Sebastian mikor mellé értem egy hirtelen mozdulattal elkapta a karom és a falhoz vágott. Annyira meglepődtem, hogy nem volt időm reagálni és minden levegő kiszaladt a tüdőmből.

    Teljesen megdöbbentem."