Üvöltő Szenvedély - 10.fejezet

Na, megérkezett a fejezet. Remélem tetszeni fog :) Jó olvasást

10. fejezet

– Na, halljam a magyarázatodat Andrei!

Igyekeztem az ifjú vérfarkas figyelmét magamra vonni, mert láthatóan régi barátom, Selma jelenléte teljesen elbűvölte a fiút. Nem volt egyszerű kizökkentenem Andrei az álmodozásából, bár már a nő és Nilay elmentek a csomagjainkért.

Felsóhajtottam. Itt mindenki teljesen megőrült! Balthazar titkolózik és rémuszokban beszél, Andrei nem hallgat rám, Selma pedig még úgy sem. Egyedül Nilay jelenléte nem idegesített mostanában. A férfi csendes volt és nem kérdezősködött feleslegesen. Nem avatkozott bele mások életébe. Bárcsak a többiek is követnék a példáját. De ez csak hiú ábránd volt.

– Andrei! – emeltem fel a hangomat, ami végre felkeltette az említett figyelmét.

A fiú végre felém fordult, mozdulata hatására pedig hollófekete haja az arcába lógott, de ez nem zavarta. Belenéztem különleges szürkés-fekete szemébe, ami annyira egyedivé tette az arcát, pláne mikor féloldalasan mosolygott. Akkor egy kis gödröcske jelent meg az arcán, ami igazán sármossá tette a fiatal vérfarkast. Ezt ő is tudta és igyekezett vonzerejét bevetni az ellenkező nem képviselőivel szemben. Persze volt még mit tanulnia.

– Igen? – tette fel a kérdést ártatlanul Andrei.

– Ugye tudod, hogy a kihágásod miatt szorulni fogsz?

A fiú összeráncolta a homlokát és rosszallás suhant át az arcán.

– De én csak…

Én azonban nem tűrtem ellentmondást és nem hagytam, hogy befejezze a mondandóját. Igazából mindegy milyen kifogással állt volna elő. Tetszik a fiú lelkesedése, de igyekeztem felelősségtudatot is nevelni belé, ezért úgy éreztem ez kis büntetés majd megfontoltabbá teszi. Bár nem fűztem hozzá túl sok reményt.

– Elhagytad a posztodat és ez megbocsáthatatlan. Mindegy milyen indokod volt is rá, úgyhogy harminc kört fogsz megtenni a tábor körül. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Andrei gyilkos pillantást vetett rám, majd belátta, hogy nem vitatkozhat velem, így megadóan elfogadta a büntetést. Épp ekkor érkezett meg Selma és Nilay a hátizsákokkal, én pedig elvettem tőlük az enyémet és a vállamra akasztottam.

– Induljunk.

Már négyen folytattuk utunkat a tábor felé, és amikor elértük Andrei azonnal elkezdte letölteni a büntetését. Két barátja Ladislau és Lascăr kicsit hátrébb húzódva tőlem figyelték a fiút és halkan kuncogtak rajta. Én csak a fejemet ráztam, de reméltem, hogy ők is tanulnak majd barátjuk kárán.

Andrei rövid ujjú pólóban, nadrágban és bakancsban futott, kabátot nem engedélyeztem neki, hogy még jobban megdolgozzam a fiút. Én számoltak a köröket, miközben egy fának támaszkodva figyeltem a védencem.

Úgy a tízedik - tizenkettedik kör környékén Selma is csatlakozott hozzám, kissé hátrébb húzódva pedig Nilay is a köröző fiút nézte. Arcáról semmit nem lehetett leolvasni, csak szemében csillant meg valami, de egy pillanattal később már nem tudtam fellelni azokban a különleges zöld szemekbe.

Amikor Andrei eltűnt a szemük elől Selma hozzám fordult csillogó szemekkel.

– Ha ez a fiú megnő tökéletes példánya lesz fajunknak.

A szemem forgattam és nem fűztem megjegyzést a nő szavaira, bár abban egyetértettünk, hogy Andrei még sokra viheti, ha végre kis komolyságot lesz képes elsajátítani. Tisztában voltam, hogy ez a képesség élet és halál között dönthet, így hát megpróbáltam őt is felvértezni vele, de mivel még fiatal volt, így túl vakmerő és csapongó természetét nehéz volt elnyomni.

Teltek a percek én pedig magamban számoltam és néztem, ahogy a fiú újra és újra elhalad mellettem. Egyre jobban zihált és izzadt, de zokszó nélkül rótta a köröket. Aztán bejelentettem, hogy az utolsó kör következik, mire Andrei belehúzott, és mikor végzett odakocogott hozzám.

Zihált, de arcán széles mosoly húzódott beigazolva, hogy a büntetés nem érte el a célját. Pajkos csillogás tükröződött a fiú szeméből, mikor pillantása Selmára vetődött. Még lélegzetelállítóbb mosolyt varázsolt az arcára és a büntetést felhasználta saját sármjához, mivel az én utasításomra félmeztelenül futott.

Ám hiába minden, Selma lenéző pillantást vetett Andreire, majd felém fordult.

– Szórakoztató kis műsort hoztál össze, Iain – mondta nekem csábító hangon. – Köszönöm.

Persze tudtam, hogy mindez nem nekem szól, hanem Andreinek, Selma neki tette ezt a játékot, de a szemem forgattam, mert engem is belevont. A nő mindig is közvetlen volt az emberekkel, de néha túlságosan is túlzásba vitte.

Andrei először értetlen volt, aztán már bosszús nekem pedig nem állt szándékomban megvárni, míg robban.

– Öltözz fel, utána pedig segíts kipakolni. – adtam ki az utasítást, majd megfordultam és elindultam, hogy jelentsek Balthazarnak.

– Nem!

Erre az egy szóra megtorpantam, de nem fordultam meg. Ezt a fiút akartam utódommá kijelölni, de ahhoz még nagyon sokat kellett fejlődnie. Sokkal többet vártam tőle, mint a többiektől, de az egyértelmű parancsomat megszegni…

– Hogy mondod?

– Azt mondtam, nem!

A pillanat tört része alatt megfordultam és felpofoztam a tanítványomat. Andrei a döbbenettől tág szemmel nézett vissza rám, miközben én dühös pillantásommal nyársaltam fel.

– Már másodszorra szeged meg a nyílt parancsomat. Mégis mit képzelsz?

Hangom a mennydörgés erejével ért fel. Mostanában nem voltam önmagam és legendás önuralmam nyilvános elvesztése mindenkit megdöbbentett. Nilay és Selma, sőt még Andrei két barátja sem távozott még s mind megdöbbentek a viselkedésemen, de én már csak egyedül akartam lenni. Azonban nem volt rá lehetőségem, így akaratlanul kirobbant belőlem.

– Iain… - kezdte volna el Andrei, de a feszült légkör elhallgattatta. Egy pillanatig csak az arcomat fürkészte, majd meghajolt előttem, amin pedig én lepődtem meg. – Igenis.

Ez a gesztus csak egy pillanatig tartott, de annál jelentőség teljesebb volt. Andrei azonnal magára kapta a pólóját és a kabátját, amit az egyik fa ágára akasztott, majd azonnal elsietett, hogy végrehajtsa az utasításaim. Én nem mozdultam.

– Iain, minden rendben? – lépett mögém Selma.

Már magam sem voltam biztos a válaszban.

– Az istenit, induljunk már! – emeltem fel a hangom türelmetlenségemben.

Még mindig a faluban voltunk, annak ellenére, hogy már minden készen állt az indulásra, azonban volt egy kis problémánk. Fogalmunk sem volt, hogy Annabell merre ment, így nem tudtuk merre induljunk el, márpedig ez nem elhanyagolható tényező, de már nagyon elegem volt. Szerettem volna tenni valamit, főleg azért, hogy végre eltereljem a figyelmem Sebastianról.

Nem tudtam elfeledkezni a csókunkról, a heves érzésekről, amiket a férfi keltett bennem, és mivel nem volt mit tennem, ezért csak agyaltam. Ez pedig az idegeimre ment, mert mindig Sebastianhoz jutottam.

Az sem derítette fel a hangulatomat, hogy megtudtam Ő is velünk jön. Legszívesebben sikítottam volna ennek hallatán. Az volt a célom, hogy minél távolabb legyek tőle, erre össze leszünk zárva. Csak azt remélem a férfi el lesz foglalva Marek piszkálásával és nem fogok eszébe jutni.

Sebastian túlzottan felkavarta az érzéseimet és a testem is furcsán reagált a közelségére, ami elég árulkodó, egyben rettenetesen idegesítő is volt. De a legfelkavaróbb mégis csak a sötét szemei voltak. Teljesen rabul ejtettek és még ébren is kísértettek. Amikor belenéztem olyan érzésem támadt, mintha egy kavargó örvénybe tekintettem volna, ami beszippant, és teljesen magával ragad.

Az volt a legrosszabb, hogy szerettem volna elmerülni ezekben a szemekben, megtudni a mögötte rejtőző titkokat, de tulajdonosa láthatóan nem kedvelt engem és nem kért belőlem, ami sértette női büszkeségem. Miért nem akar? Mi a baj velem?

– Safira, - a testvérem hangja kizökkentett gondolataimból. Összerezzentem – fogalmunk sincs merre indult. Ez nagyban megnehezíti a keresést.

– És nem utalt arra, hogy merre indul? – kérdeztem kétségbeesetten.

Tenni akartam valamit, mert bár csak alig ismertem Annabellt, egyszer ha kettesben beszélgettünk, persze amikor még a Rejtőzködőknél voltunk, de ez alatt a rövid idő alatt is megkedveltem. Nem lennék képes megmagyarázni miért, egyszerűen csak ez volt az első benyomásom róla.

– Sajnos nem. – válaszolt a kérdésemre Algernon.

Mindannyian itt várakoztunk. Dastan és Algernon fel-alá járkáltak idegességükben, míg Natalie párjából merített erőt, Sebastian pedig az ajtóban, a lehető legtávolabb állt mögöttem. Szinte magamon éreztem a tekintetét, de próbáltam nem tudomást venni róla.

– És a telefonja? – kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. – Nem veszi fel?

– Kikapcsolta. – felelt ismét Algernon ugyanazon az aggódó hangon.

Csalódottan fújtam ki a levegőt. Az agyam lázasan kutatott válasz után, de hiába. Mivel nem ismertem a vérfarkasnőt, így semmi használhatót nem tudtam mondani, amivel segíthettem volna.

– Azt mondtad te nemrégen beszéltél vele. A Gyilkos-tónál. Mondott valamit, ami segíthetne? – szegezte nekem a kérdést a nővérem párja.

Minden szem rám szegeződött én pedig próbáltam felidézni a beszélgetésünket Annabellel. Közben igyekezetem kizárni Sebastian zavaró tekintetét, amit még mindig éreztem.

– Nem mondott semmi konkrétumot, de szomorúnak tűnt. – idéztem fel magamban a képet. Aztán beugrott valami. – Ezen kívül nem tűnt különösebben furcsának a viselkedése, bár ezt nehéz megmondanom, hisz alig találkoztam vele, viszont amikor megemlítettem Iain nevét rettenetesen zaklatott lett.

– Iain… - kezdte el Dastan, de megelőztem mielőtt befejezhette volna.

– Iain a Rejtőzködők vezetőjének jobb keze. Te már találkoztál vele – néztem Algernonra.

Az említett összeráncolta a homlokát.

– Igen, emlékszem rá. Mintha szikrák pattogtak volna közte és Bell között. Lehetséges, hogy…?

– Biztosan. Éreztem a köztük lévő feszültséget, amit veled kapcsolatban is érzékeltem az első alkalommal. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ők egy pár, csak még nem tudnak róla. – válaszolt Maya.

Mellettem ült, de közben a párját nézte, aki szinte árkot taposott a szőnyegbe. Hangja magabiztos volt, ugyanakkor hipnotikus és láthatóan Algernonra is nyugtató hatással volt.

– Talán ez kavarta fel őt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Natalie.

– Minden bizonnyal. – mormoltam.

Eszembe jutott valami és azonnal előkaptam a telefonomat. Tárcsáztam és a fülemhez emeltem a telefont. Mindenki kérdőn nézett rám, de mivel úgy is hallani fogják a beszélgetést, ezért nem magyaráztam el nekik.

A telefon kicsöngött egyszer, kétszer, háromszor, majd a vonal túlsó végén egy ismerős hang szólalt meg.

– Ki az?

– Ianin, Safirra vagyok.

Nemcsak a teremben, de a férfi is megdöbbent azon, hogy tudom a számát, és hogy még fel is hívtam. Hát igen, szeretek meglepetést okozni.

– Safira? Mégis honnan…?

– Nincs időm elmagyarázni, csak annyit mondok, hogy Balthazar adta meg a számodat vészhelyzet esetére én pedig úgy ítéltem meg, hogy az van, szóval… tudnod kell valamit. Nem találjuk Annabellt.

Üvöltő Szenvedély - 10.fejezet /Részlet/

"– Igen? – tette fel a kérdést ártatlanul Andrei.

– Ugye tudod, hogy a kihágásod miatt szorulni fogsz?

A fiú összeráncolta a homlokát és rosszallás suhant át az arcán.

– De én csak…

Én azonban nem tűrtem ellentmondást és nem hagytam, hogy befejezze a mondandóját. Igazából mindegy milyen kifogással állt volna elő. Tetszik a fiú lelkesedése, de igyekeztem felelősségtudatot is nevelni belé, ezért úgy éreztem ez kis büntetés majd megfontoltabbá teszi. Bár nem fűztem hozzá túl sok reményt.

– Elhagytad a posztodat és ez megbocsáthatatlan. Mindegy milyen indokod volt is rá, úgyhogy harminc kört fogsz megtenni a tábor körül. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Andrei gyilkos pillantást vetett rám...."

Az első díj

Először is köszönöm Yeoznobnak, aki gondolt rám :)

1. Ha megkapod a díjat, készíts róla bejegyzést és tedd ki a fent látható képet. 2. Válaszolj őszintén a kérdésekre. 3. Összesen 5 személynek küldheted tovább. 4. Ezt egytől-egyik át kell másolnod a lapodra – kivétel a válaszokat. 5.A díjat vissza nem küldheted. (Akitől kaptad, annak nem adhatod, de te többször is megkaphatod)
Kérdések:

1.Mi a kereszt neved?

 Kinga

2. Melyik dalon tudsz igazán sírni?

 Hogy melyik dalon? Hát, igazából az a hangulatomtól függ, de a lassú, érzelmes dalokon néha szoktam.

3. Félsz a sötétben?

 Nem, kiskoromban féltem, de már nagyon rég óta nem. Talán, ha horrort nézek...talán...:P

4. Szerelmes vagy valakibe?

 Jelenleg nem.

5. Mi volt az eddigi legcikibb dolog, ami életedben történt veled?

 Sajnálom, de erre nem válaszolhatok...xD

6. Gondolatban öltél már meg valakit?

 Hát, igen, mivel a történetemben volt olyan, hogy öltek, ezért természetesen végig kellett gondolnom. Igen, sokszor meg tudtam volna fojtani valakit, de az csak mérgemben gondolom. Sosem tudnék bántani senkit.

7. Szerinted a péntek 13-a szerencsét, vagy szerencsétlenséget jelent?

 Nem vagyok babonás, így nem hiszek az ilyenekben, de valószínűleg ez a babona 1307. október 13-án péntekre a Templomos lovagok felszámolására vezethető vissza. (hogy valami okosságot is mondjak :P )

8. Van olyan dolog, amit még a szüleidnek sem árultál el?

Hát, persze. Szerintem nincs is olyan gyerek, aki mindent elmondana a szüleinek. MIndenkinek vannak titkai.

9. Hallgatsz olyan zenét, amit a barátaid előtt szégyellsz?

 Nem, mivel nem feltétlenül kell ugyanazt a zenét szeretnünk és ezen nincs mit szégyellni. Mindenki azt hallgatja, amit szeret.

10. Kiskorodban sírtál, mikor szurit kaptál?

 Nem emlékszem, de biztosan.

11. Mit tennél, ha hirtelen híres lennél?

Ööö, jó kérdés. Menekülnék a paparazzik elől.

12. Szoktál álmodozni?

Állandóan. Úgy alszom, kelek és fekszem :D

13. Járnál Chace Crawforddal?

Nem ismerem, úgyhogy erről nem tudok nyilatkozni. Amúgy meg nem is tudja, hogy létezem...xD

14. Hány gyereket szeretnél?

Ezen még nem gondolkodtam.

15. Adni vagy kapni jobb?

Mindkettő nagyon jó érzés.

16.Titkom.:

A titok az titok, szóval nem árulhatom el, de igen. Vannak.

17. Bakancslista.:

- Eljutni Párizsba

- A könyvemet a könyvespolcokon látni

- Beutazni a világot

......Túúl hosszú lenne a lista úgyhogy nem mondok többet :)

Akiknek tovább küldeném.: ( mert megérdemelnék, hogy elismert írok legyenek)

1. Kim H. Angel

2. Alysia

3. Libricica

4. Moon Angel

Üvöltő Szenvedély - 9.fejezet

Na meg is érkezett a fejezet. Hamarosan vizsgaidőszak vége, talán akkor már több fejezetet tudok feltenni :) Addig is jó olvasást :D

9. fejezet

Egy démon jött utánunk a sikátorban. Éjszakai vadászatra indultunk és reméltük, hogy összefutunk az ellenséggel és kivégezhetjük, de fordítva sült el a dolog. Ő lepett meg minket és csak akkor eszméltünk fel, amikor már késő volt. Tudtuk, hogy nehéz harcra vállalkoztunk, és hogy az ellenségnek emberfeletti ereje van, de hittünk az igazunkban és pontosan emiatt a győzelemben is. Amikor a hátunk mögül meghallottam egy tompa puffanást, megfagyott ereimben a vér.

Azonnal megfordultam, de már ekkor is elkéstem. Egyik bajtársam már a földön feküdt, a másiknak pedig épp abban a pillanatban döfte át a szívét a nőstény szörnyeteg. Szeme egy másodpercre megvillant, de nem állt meg. Abban a pillanatban vetkőztem le a hirtelen támadt dermedtséget a végtagjaimból, amikor a nő elhajította a tőrét megölve az utolsó társamat is, de én nem adom magam olyan könnyen. Már elő is rántottam a pisztolyom, céloztam és tüzeltem.

Egy pillanatnyi diadalt érezhettem csupán, azt hittem eltaláltam, de egy szemvillanásnyi idő leforgása alatt előttem termett az ellenségem.

Igyekeztem megőrizni hidegvérem, annak ellenére, hogy szívem olyan hevesen dobogott, hogy csak annak a hangját hallottam. Megpróbáltam előhúzni a késem, hogy szíven, vagy hasba szúrjam, de elkapta a torkom és felemelt.

Felnyögtem, ahogy hirtelen elzáródott a levegő útja. A nő nem kímélt, szorosan tartott. Belém nyilallt a fájdalom, de nem adhattam fel. Az életemet tettem rá, hogy megölöm a hozzá hasonló szörnyetegeket. 

Pillantásommal – amennyire helyzetem engedte – végigmértem a nőt, de annak semmi jelét nem láttam, hogy a lövésem eltalálta volna. Ha meg tudtam volna szólalni, biztosan káromkodtam volna egyet, azonban nem volt rá lehetőségem.

Az oxigénhiány megtette a hatását és kezdett elzsibbadni a testem, elhomályosodni a látásom, úgyhogy egy utolsó csapást próbáltam az ellenségre mérni, mielőtt túl késő. A tőröm nagy nehezen előhúztam, de a nő azonnal észrevette a gyenge próbálkozásom, ezért a szemközti falhoz vágott. A maradék levegő is kiszökött a tüdőmből. A földre roskadtam.

Mivel már semmi nem zárta el a levegő útját, megpróbáltam belélegezni az életadó oxigént, de nem volt egyszerű. Hörgő hang és fájdalom kíséretében sikerült csak némi levegőt erőltetnem a tüdőmbe. Mielőtt feleszmélhettem volna az idegen oldalba rúgott én pedig elterültem a földön.

A hátamra gördültem és már csak a pengét láttam, ami a testem felé közeledett. Amikor belém hasított ismét felnyögtem. A hideg fém könnyedén hatolt át a szöveteimen a szívemig. Amikor a nő kihúzta, felnéztem arra a személyre, akit meg akartam ölni, de végül fordítva sült el.

Szeme világított a sötétben, én pedig utolsó erőmmel kimondtam azt, ami miatt most vérben úszva feküdtem:

– Démon.

Démon.

Ez volt ennek a Vadásznak az utolsó szava, de nem hatott meg. Ő is legalább akkora szörnyeteg volt, mint én magam. Sosem öltem, hacsak nem volt rá okom, hacsak nem veszélyeztettek, de ezek az emberek válogatás nélkül gyilkolták a társaimat, amikor én sosem bántottam a nálam gyengébbeket. Mégis megöltek volna habozás nélkül, ezért pontosan én is így cselekedtem velük, azért hogy megvédhessem az enyéimet, akik nem tudnak harcolni.

Felsóhajtottam. Nem szívesen öltem, de amilyen állapotban most voltam… De gondoskodnom kellett a testekről. Nem szabadott felhívnom magamra a figyelmet, bár nem lesz egyszerű. Mivel négyen voltak feltűnésmentesen nem tudtam volna elvinni a testüket, de fel voltam készülve. Egy kupacba hordtam őket, majd egy kis üvegcsét kaptam elő a kabátzsebemből s lelocsoltam a testeket, utána rájuk dobtam az öngyújtómat. A lángok azonnal felcsaptak én pedig idejét láttam, hogy eltűnjek a szintről, úgyhogy visszasiettem a motelba, ahol megszálltam.

Ahogy beértem a szobámra ledobtam magamról a ruháim és azonnal a zuhanyzóba siettem. A víz nem segített, felszisszentem, ahogy a sebemre zubogott a víz és vörösre festette a lefolyót a vérem.

Megvizsgáltam a sebet. Csak súrolt, de pokolian fájt az adrenalin elmúltával, ugyanakkor szerencse volt, hogy csak a bal karom sérült meg. Persze csak a reflexeimnek köszönhettem, hogy nem lett belőle komolyabb sérülés, de azért eltart majd két-három napig, hogy teljesen rendbe jöjjön a kezem. Azonban annak örültem, hogy a jobb karom sértetlen maradt, hisz azzal tudtam a legjobban támadni, így meg tudtam védeni magam, különben is volt már sokkal rosszabb is.

Magamban szitkozódtam, majd gyorsan megmosakodtam és felöltöztem. Lefertőtlenítettem és bekötöztem a sebemet, hogy ne fertőződjön el, utána lefeküdtem az ágyra. A jobb kezemmel eltakartam a szemem és megengedtem magamnak egy kis pihenést.

A karom még mindig sajgott, de nem vettem róla tudomást. Jobban aggasztottak a magánéleti problémáim. Igaz, hogy eljöttem a faluból, azonban ez nem volt megoldás, hisz elfutottam a problémák elől, de azok még ide is követtek. Itt is kísértett a szerelem, amit Dastan iránt éreztem, hiába igyekeztem elnyomni magamban. Az érzés túl erős volt és minél jobban próbáltam elnyomni, annál jobban azon járt az agyam. Nem voltam képes kiverni a fejemből. Ha lehunytam a szemem magam előtt láttam Dastant és Elysiát… és a piciket.

Tőrként hasított belém a fájdalom. Gyorsan kinyitottam a szemem, hátha úgy eltűnnének a szemem elől a zavaró képet, de sajnos azok éjjel-nappal követtek, mintha csak az árnyékaim lennének.

– Francba!

Felpattantam, mert nem tudtam aludni, pedig a testemre rám fért volna. Pihennem kellett volna, mert amikor nemsokára telihold lesz, akkor nem fogok tudni aludni. Ez volt az egyedüllét hátránya. Óvatosságból éjszakáznunk kellett, mivel a Vadászok is ekkor voltak a legaktívabbak. Minket kerestek, a magamfajtákat, de egy dologban biztos voltam, ha engem találnak meg az erdőben, nem élik túl.

– Selma, fejezd már be!

Épp visszafelé tartottunk a bevásárlásból és folyton a lány nyavalygását kellett hallgatnom. Teljesen kikészültem tőle. Semmi különöset nem tapasztaltunk a városban, csak a szokásos beszerző körút volt, amit már annyiszor megtettem, de annyiban eltért a többitől, hogy most itt volt velem Selma és Nilay.

Nilay végig csendben volt, ahogy azt már megszokhattam tőle, de Selmának be nem állt a szája. Még a szokottnál is elviselhetetlenebb volt. Csak fecsegett, fecsegett és fecsegett, de olyan lehetetlen dolgokról, hogy azt hittem menten leütöm. El sem tudtam képzelni mitől lett ennyi mondanivalója, de különösebben nem is érdekelt.

El voltam a magam kis világában és igyekeztem minden mást kizárni a környezetemből. Legalábbis az embereket. A természet hangjaira éleztem ki az érzékszerveimet, hogy felfedezzem, ha valaki a közelünkbe akart volna lopózni.

Nem is volt ostoba dolog, mert pár perccel később már mozgolódást érzékeltem. Nilay is felfigyelt rá, még Selma is azonnal elhallgatott, amikor meghallotta az apró neszt a bokrok közül. Hiába, látszott a lányon, hogy profi harcos, még a csacsogása közben is figyelt a környezetére.

Az erődben jártunk már, de még messze a falutól, így ellenségre számítottam nem barátra. A táskát, amiben a Balthazar által kért élelmiszerek voltak óvatosan letettem a földre. Nilay és Selma követte a példám és elővettük a fegyvereinket harcra számítva.

Előre mentem, de Selmáék sem maradtak le, szorosan mögöttem, éberen figyelve mindenre követtek. A szél sajnos nem felénk fújt, így szag alapján nem tudtam beazonosítani a támadót, tehát csak egy lehetőség maradt. Támadni.

Intettem Nilaynak és máris értették, hogy mit szeretnék. Hát persze, hogy azonnal ki tudták találni a gondolataim, hisz évekig együtt harcoltunk, addig, míg én úgy nem döntöttem, hogy elég volt a vérengzésből.

De ha kell, hát megteszem kegyelem és habozás nélkül. Nem hagyhattam, hogy a törékeny békét, amit Balthazar és én felépítettünk kárba vesszen pár Vadász miatt. Bár nem tudhattam biztosan, hogy azok, de el nem tudtam képzelni, hogy ki más mászkálhatna ilyenkor a hegyekben, azt pedig nem tartottam valószínűnek, hogy hegymászók, vagy túrázók járnának erre. Úgyhogy csak egy lehetőség maradt.

Lassan és lopakodva közelítettünk az ellenséghez. Már olyan közel voltunk, hogy hallottuk minden lélegzetvételét. Mielőtt megölöm, biztosra kell mennem, ezért amikor elég közel értem kiléptem a fa árnyékából és eldobtam egy tőrt. A férfi háttal állt nekem épp egy fa előtt. A késem a feje mellett fúródott a fába. A férfi azonnal hátrafordult, amint észlelte a veszélyt, az én arcomról pedig lefagyott a mosoly.

– Andrei? – kérdeztem megdöbbenve. De semmi kétség nem volt, ő állt velem szemben jó pár méterre. Azonnal felment bennem a pumpa. – Mi a francot keresel itt?

Ezúttal dühösen kérdeztem és a fiú azonnal észlelte hangulatváltozásom. Selmáék már rég letették a fegyvert, ők is felismerték a vérfarkasfiút. Ők megnyugodtak, én viszont egyre idegesebb lettem.

– Hát, ööö, az úgy volt hogy én…

Andrei mentegetőzése – már ha lehetett annak nevezni – szánalmas volt. Megindultam felé a fiú pedig hátrált két lépést, de a fának ütközött. Miután ráeszmélt, hogy mit tett önkéntelenül reagálva agresszív kitörésemre, akkor kihúzta magát és állta a tekintetem.

– Belevaló kiscsávó lesz belőle – kuncogott Selma a fiú reakciójára.

Andrei odakapta a fejét a nő irányába és láthatóan leesett az álla annak kihívó öltözéke láttán. Füttyentett egyet s láthatóan azonnal beleszeretett a nőbe. Selma csak forgatta a szemét és Nilayyal együtt elindultak vissza a csomagokért, amiket ott hagytunk én pedig jól kupán vágtam a fiút, amikor odaértem hozzá.

– Nem a te súlycsoportod fiacskám. Most pedig elmeséled nekem szépen, hogy miért is vagy itt ilyen messze a tábortól.

Üvöltő Szenvedély - 9.fejezet /Részlet/

BUÉK mindenkinek!!!! Itt is az újévi első fejezet, jó olvasást :)

"Mivel már semmi nem zárta el a levegő útját, megpróbáltam belélegezni az életadó oxigént, de nem volt egyszerű. Hörgő hang és fájdalom kíséretében sikerült csak némi levegőt erőltetnem a tüdőmbe. Mielőtt feleszmélhettem volna az idegen oldalba rúgott én pedig elterültem a földön.

A hátamra gördültem és már csak a pengét láttam, ami a testem felé közeledett. Amikor belém hasított ismét felnyögtem. A hideg fém könnyedén hatolt át a szöveteimen a szívemig. Amikor a nő kihúzta, felnéztem arra a személyre, akit meg akartam ölni, de végül fordítva sült el.

Szeme világított a sötétben, én pedig utolsó erőmmel kimondtam azt, ami miatt most vérben úszva feküdtem:

– Démon."

Kellemes ünnepeket!

Boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! :)

Üvöltő szenvedély - 8.fejezet

Végre itt a fejezet....jó olvasást :)

8. fejezet

   – Hol a pokolban van ez a nő?

   Én és legjobb barátom Algernon együtt álltunk Annabell háza előtt, de hiába kopogtunk, választ nem kaptunk. Nem is hallottunk semmi mozgolódást, ez pedig felettébb szokatlan volt. Egész nap nem láttuk őt, és így késő délután már elég furcsa volt, hogy egyáltalán nem mutatkozott. Bell sosem szeretett egyedül lenni, úgyhogy aggódni kezdtem. Rossz előérzetem támadt és szerettem volna utána járni a dolognak.

   Újra kopogtam, most már erőteljesebben. Összenéztünk régi barátommal – az ő arcán is aggodalom tükröződött -, majd egy mozdulattal berúgtam az ajtót. Gyorsan körbenéztünk és hamar kiderült, hogy a hely teljesen üres volt. Minden a helyén, de valami mégsem stimmelt. Ekkor hallottam meg Algernon hangját:

   – Dastan, ezt látnod kell!

   Kisiettem Annabell hálószobájából a konyha felé, ahol a barátom egy levelet tartott a kezében. Ahogy átfutotta az utolsó sorokat, majd rám nézett… Megborzongtam. Sejtésem igazolást nyert, tudtam, pedig még el sem olvastam az üzenetet.

   Azonnal odamentem és szabályosan kitéptem Algernon kezéből a levelet, majd gyorsan, ugyanakkor alaposan átolvastam a sorokat. Mikor végeztem dühömben összegyűrtem és felordítottam. Egy keserves, fájdalommal teli üvöltés volt ez, egy barát elvesztésének kínja visszahangzott mindenhonnan. Legszívesebben törni, zúzni kezdtem volna, és fel is borítottam a mellém legközelebb eső tárgyat, az asztalt.

   – Dastan…

   – Meg kell találnunk. – jelentettem ki.

   Nem hagyjuk magára. Annabell közénk tartozik és ezért a távozásért még felelni fog. Mint legjobb barátja és, mint apám trónjának várományosa nem engedhettem meg ezt az engedetlenséget és árulásnak is éreztem. Az egyik legjobb barátom ahelyett, hogy a segítségemet kérte volna, egyszerűen elmenekült. Igen, megsértett, fájt és szerettem volna, ha visszatér. Sajnos nem értettem meg, hogy miért ment el, és azt sem állhattam meg, hogy utána menjek. Azonnal indulnunk kell.

   De aztán bevillant szeretett párom arca és a gyermekeinké. Nem, nem mehettem el. Még ha akartam volna sem. Itt biztonságban voltak, de az ösztöneimnek nem állhattam ellent. Képtelen lettem volna itt hagyni őket, még ha páncélteremben is lettek volna, ahova csak én léphetek be. Egyszerűen nem tudtam volna két lépéssel sem elhagyni a falut. Az, hogy csak pár órára hagytam magukra őket is kész kínszenvedés volt, vétek az ösztöneim ellen.

   Elcsigázott arcomat Algernon is látta.

   – Ne aggódj, Dastan. Én és Maya elmegyünk érte és visszahozzuk.

   Megkönnyebbülés öntött el. Reméltem, hogy sikerül megtalálniuk és visszatérésre bírniuk Annabellt.

   Már egy óra telt azóta, hogy felfedeztük Bell távozását. Algernon lázasan készülődött az indulásra, Maya – Algernon párja – pedig kishúgát, Safirát győzködte, ugyanis a lány megmakacsolta magát és úgy döntött a párral tart. Makacssága nem ismert határokat s amellett, hogy Algernon aggódott, jót mulatott a két testvéren, szerinte le sem tagadhatták egymást. Azzal viccelődött, hogy most Maya is megtapasztalhatja ő mit él át nap, mint nap. De nem csak Safira, Natalie is úgy döntött, hogy velük megy erősítésnek s magával rángatta párját Mareket és legjobb barátját, Sebastiant is. Természetesen a két hím nem nagyon örült a dolognak, de hát egy nő szavával szembeszállni a lehetetlennel volt határos, így hamar beadták a derekukat.

   Összeszorult a szívem. Szívesen tartottam volna velük, de a páromat nem tudtam volna itt hagyni, sem veszélynek kitenni. A legrosszabb érzés volt a világon, hogy kétfelé húzott a szívem. De nem tudtam mit tenni.

   Apám nem örült túlzottan a hírnek, hogy az egyik legjobb harcosa, s fia barátja egy szó nélkül lelépett, de engedélyezett mindent, ami csak a visszahozásához szükséges volt. Hálás voltam neki ezért.

   Aggódtam. Fel-alá járkáltam kezemben a telefonnal és folyamatosan tárcsáztam, de mindhiába.

   – Dastan nyugodj meg! Nem lesz semmi baja.

   A párom hangjára felkaptam a fejem és átsiettem a hálószobába. Elysia az ágyban feküdt, még mindig gyenge volt kissé a szüléstől. Ahogy aggodalmas arccal nézett végig rajtam elfogott a bűntudat. Azonnal megzaboláztam az érzéseim s próbáltam lehiggadni.

   – Tudom, hogy igazad van, de attól még aggódom érte.

   – Ez természetes, de nem kell árkot ásnod a szőnyegbe. Annabell nagyon jó harcos és tud magára vigyázni. Biztos jó okkal ment el és akart egyedül maradni, de ez biztos nem marad így sokáig. Adj neki egy kis időt.

   Amíg Elysia beszélt odasétáltam hozzá és leültem az ágyra, majd óvatosan végigsimítottam az arcán.

   – Tudom, hogy igazad van, de féltem… és én különben sem hagyok hátra senkit. Amúgy is zaklatott állapotban hagyta itt a falut, ilyenkor mindig sebezhetőbbek vagyunk.

   – Jaj, Dastan…

   Elysia megrázta a fejét, hosszú haja pedig szétterült a vállán a mozdulattól, egyúttal megcsapott az illata is, amitől azonnal beindultam. Hiába, minden helyzetben képes voltam vágyat érezni a párom iránt, de ez természetes volt.

   Elysia azonnal megérezte mire gondolok.

   – Még nem lehet Dastan, de nemsokára…

   Egy ígéret… Régóta nem voltam együtt Elysiával a babák miatt, de túl régen volt már. Persze imádtam a bébiket, de hiányzott az asszonyom. Végre a karomban akartam tartani ismét.

Elysia végigsimított az arcomon én pedig beletemetkeztem a kezébe. A bőre olyan puha és lágy volt. Sosem untam meg az érintését. Túl sokat vártam rá és túlságosan is hozzászoktam már.

   Hármunk közül csak Annabell nem találta meg még a párját, de reméltem, hogy ez hamarosan megváltozik.

   Csak néztem az elsuhanó tájat. Egy autót béreltem és azzal szeltem az utakat. Reméltem, hogy Dastanék még nem találták meg a levelemet, de ebben nem lehettem biztos. Még ha fel is fedezték távozásom, nagy előnyöm volt velük szemben és azt sem tudták, hogy merre indultam. A telefonom ugyan magammal hoztam, amivel majd ismét kapcsolatba léphetek velük, de kikapcsolva tartottam, hogy ne tudjanak az alapján beazonosítani a tartózkodási helyem, és azt, hogy ne kelljen a folytonos csörgést hallgatnom. Nem lettem volna képes szóban elmondani az indokaim. Nem is értették volna meg.

   Én csak mentem tovább, magam sem tudtam pontosan merre. Csak minél távolabb. Volt célom, de nem tudtam figyelni igazán. Ürességet éreztem. Nem érdekelt semmi, még az sem, ha az óceán közepén kötök ki. Olyan mindegy volt.

   A fák képe összemosódott, csak sötét foltok látszódtak, mivel a Nap már lebukott a láthatáron. Csak az autók fényszórója világított a félhomályban. Természetesen nekem semmi bajom nem volt a sötéttel, ugyanolyan tökéletesen láttam éjjel, mint nappal, ha nem jobban. A sötétség a társam volt. Körbeölelt és megvédett.

   Elfogott egy érzés. Ösztön. Vadászni. Még nem volt telihold, de már csak pár éjszaka választott el minket tőle. Ilyenkor az érzékeink és ösztöneink még inkább feléledtek. De én nem állatvérre éheztem, hanem az emberek vérére. A Vadászokéra, akik oly sok társamat ölték már meg. Ezért jöttem el a faluból. Egy célt szolgált innentől kezdve az életem. A gyilkolás. Bosszú.

   Úgy döntöttem előbb megállok, mint terveztem. Amint megláttam a következő várost, felgyorsítottam. Az adrenalin szintem megugrott jelezve a vadászat kezdetét. Azonnal kerestem egy kisebb hotelt, majd az autót simán leparkoltam pár sarokkal odébb. Nem állt szándékomban még egyszer használni, így nem is érdekelt hova parkolok vele.

   Miután kifizettem a szobát, letettem a csomagjaimat, talpig feketébe öltöztem, és elindultam az éjszakába. Még igen sokan voltak az utcán, de az öltözékem eltakarta a testem minden egyes négyzetméterét, - kivéve a fejemet – így a fegyvereimet is könnyebb volt elrejteni.

   A járókelőket vizslattam a sötétből. Gyanús alakokat kerestem, eltérőt a megszokottól. Akik nem úgy viselkedtek, ahogy kellett volna, ahogy egy normális ember ilyenkor viselkedik. Fajtámbélit kerestem, vagy Vadászokat, akik körülöttünk legyeskedtek.

   Órákon át nem történt semmi számomra érdekes, de úgy hajnali kettő környékén kiszúrtam négy alakot, akiknek a kabátja alatt feltűnő dudorok voltak és a kezüket is a zsebük mellett tartották. A környéket vizslatták akár csak én.

   Mélyet szippantottam a levegőből. Emberek. Vadászok.

   Most áldottam csak igazán a szerencsém, hogy még nem találtam párt és a nyakamon lévő tetoválás nem árul el, mivel nekem még nem volt ilyenem. Nem mintha ez sokat számított volna, mivel nem lesz idejük a nyakamat vizslatniuk.

   Csendben követni kezdtem őket a sötétség rejtekében maradva. Sikerült észrevétlen maradnom. Szerencsémre már nem lézengtek sokan az utcán és amúgy is vérbeli ragadozó voltam. Amikor a négy Vadász egy olyan utcába tévedt, ahol nem volt kivilágítás, akcióba léptem.

   Hátulról cserkésztem be a vadat, az első nyakát hangtalanul vágtam el. Társai csak arra eszméltek fel, ahogy a teste már a földre hullik, de akkor már késő volt. Már a másodiknál jártam. Egy gyors és határozott mozdulattal belemártottam a kést a mellkasába. Pontosan találtam el a szívét. A féri hörgő hangot hallatott, utolsó erejével megszorította a kezem, amit még reflexből kapott el a döfés pillanatában, majd lepillantott a mellkasára, amiből még mindig kiállt a kés, majd rám és meghalt.

Nem bajlódtam a kés visszaszerzésével a férfi testéből, inkább elővettem egy újabb tőrömet és a harmadik felé hajítottam. Újabb hörgő, csattanó hang, majd egy pisztolylövés fülsüketítő zaja visszhangzott az utcában.