Üvöltő Szenvedély - 7.fejezet

7. fejezet

   – Az az átkozott nőszemély! – szitkozódtam félhangosan.

   Vérző orromra szorítottam a kezem, miközben nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, vagy káromkodjak inkább. Safira egy különleges nő volt, már most meg tudtam állapítani. Egy pillanat alatt szexi vadmacskából egy amazonná változott, ráadásul gondolkodás nélkül nekem támadott, amikor úgy adódott. Felnevettem, ám amikor fájdalom nyilallt az orromba ismét káromkodni kezdtem.

   De a csókjáért megérte. Olyan finom volt a zamata, amit eddig még egyetlen nőnél sem éreztem. Olyan édes volt, mint a méz, mintha csak nektárt nyalogattam volna. De még szűz volt, ami megdöbbentett, hisz olyan érzékiséggel válaszolt a csókomra. Igazából még azt sem értettem teljesen miért csókoltam meg egyáltalán, de ez már mindegy is volt. Megtörtént, márpedig ennek nem szabadott volna, és többet nem is fog. Én már régen nem olyan férfi voltam, aki szüzeket rontott volna meg, sőt egyáltalán nem voltam olyan férfi, de ezzel a lánnyal különösen nem akartam megtenni.

   Volt benne valami-valami, ami nagyon zavart. Egyszerre kavart fel és izgatott fel, ez a kettősség pedig szokatlan volt. Egy nő sem volt képes ilyen érzéseket kelteni bennem ezelőtt. Nem tudtam, hogy kezeljem. Egy célom volt csak, hogy minél messzebb elkerüljem őt. Az volt a biztos mindkettőnk számára.

   Még mindig szitkozódva, gondolataimba merülve siettem be a kastélyba egy váltás ruháért. Mindig tartottak lenn ruhát a hasonló esetek végett. Bár a hideg nem volt ránk olyan nagy hatással, mint az emberekre, azért már én is éreztem, hogy most már fel kellene vennem valamit. Metsző hideg volt, ahogy a szél feltámadt jeges fuvallatot hozva magával. Felgyorsítottam a lépteim és gyorsan beléptem a kastély kétszárnyú ajtaján.

   Bent kellemes meleg fogadott, de örömöm nem tarthatott sokáig, ezzel tisztában voltam. Biztosra vettem, hogy Natalie leszedi a fejem, és igazam is lett. Miután felöltöztem összefutottam a legjobb barátommal, aki a fülemnél fogva rángatott fel ideiglenes szobájába. Mareknak már nyoma sem volt, de lemertem volna fogadni, hogy az ő szenvedései tovább tartanak majd, mind az enyém. Ettől csak jobb kedvre derültem.

   – Most aztán kihoztatok a béketűrésemből! Hogy tehetted ezt Sebastian? Megbeszéltük, hogy megfértek egymás mellett! – kezdett el üvöltözni Natalie minden köszönés nélkül.

   Egy kicsit ugyan szégyelltem magam azért, amit tettem, de, csak mert ígértet tettem a legjobb barátnőmnek, hogy nem fogok Marekkel összeveszni, de hát nem tehettem róla, idegesített a képe.

   Az udvaron futottunk össze és mivel nem volt nézőközönség, ami megakadályozott volna minket, így hát az első pár szóváltás után egymásnak estünk. Szó mi szó, én provokáltam az egészet. Frusztrált voltam Safira miatt. Amikor csak megláttam, mintha áramot vezettek volna a testembe. Minden izmom megfeszült, agyam harcra kész volt, idegeim pattanásig feszültek, de még a nadrágomban is olyan változás következett be, amit nagyon nem szerettem volna. Igen, be kellett vallanom, izgatott ez a nő, de nem kaphattam meg és nem is akartam. Ő tabu volt. amúgy sem buktam az ilyen lányokra. Ő nem volt a zsánerem.

   – Sajnálom, Natalie – válaszoltam a lánynak, miután elhessegettem Safira képét a fejemből. Ajkának finom zamatát, szemének csodálatos csillogását. Elég!

   – Remélem is. – szólt közbe Natalie. Ő nem érzékelte belső viaskodásom, csak fel-alá sétált a szobájában. Nagyon ideges volt. – Ez a legkevesebb, de ennyivel nem úszod meg.

   – Tudom.

   Natalie egy pillanatra megállt, majd a szemembe nézett. Egyszerre sugárzott szomorúságot és dühöt a tekintete. Egy kis szúrást éreztem a szívem környékén. Megbántottam a legjobb barátomat, ami olyan érzés volt, mintha magamat bántottam volna. Éreztem a fájdalmát én is. Nem akartam, hogy így érezzen. Nem. Bármit megtettem volna, hogy ne így legyen, de én voltam az okozója ennek, így hát nem sok mindent tehettem. Csak ennyit mondtam:

   – Natalie – suttogtam – Ne haragudj.

   Natalie egy pillanattal később a nyakamba ugrott. Viszonoztam az ölelését és szorosan magamhoz húztam. Beszívtam ismerős illatát, de ez teljesen más volt, mint amit Safirával éreztem. Ebben az ölelésben semmi szexuális töltés nem volt. Natalie mintha csak a húgom lett volna, sosem közeledtem volna hozzá úgy. Ez pedig fordítva is igaz volt. ugyan nem örültem neki, hogy Mareket választotta, de el kellett fogadnom a fickót.

– Nem ígérhetem, hogy sikerül, de megpróbálom elfogadni őt. Csak ennyit ígérhetek neked.

   Kezemet a hátán pihentettem. Vártam a válaszát.

   – Ennél többet nem is kérhetnék – suttogta bele a fülembe Natalie.

   Nagy kő esett le a szívemről. Nem szerettem Natalieval haragba lenni. Én személyesen sosem tudtam rá huzamosabb ideig haragudni, mert rá nem lehet. Különben is, szinte csak ő volt nekem. Mindig ott volt, amikor szükségem volt rá, és most kevesebbet van velem. Marekkel szembeni ellenszenvemnek ez volt az alapja. Persze volt más ok is, de tisztában voltam vele, hogy ez az igazi oka. Ezt hangosan sosem ismertem volna el. Persze ezt Natalie is pontosan tudta.

   – Akkor ennyi? Nem kapok semmi büntetést? – kérdeztem reménykedve, miközben Natalie elhúzódott.

   – De hogy is nem kapsz! – háborodott fel a lány.

   Sejtettem, hogy nem úszom meg ennyivel, de egy próbát csak megért.

   – Neked az lesz a büntetésed, hogy… – vágott tűnődő arcot Natalie. Pár másodperccel később már fel is ragyogott az arca. – Hogy nem nézheted Marek szenvedését.

– Ne!

   Ez tényleg kegyetlenség volt. Szívesen néztem volna, ahogy Mareket kínozza a kanosság és nem érhet Nataliehoz, mert biztos voltam benne, hogy ez lenne neki a legnagyobb büntetés és a fejemet tenném rá, hogy végülis Natalie ezt szabta ki rá. Ahogy rám nézve a legnagyobb büntetést: Nem nézhetem, ahogy a férfi szenved. Natalie ezt valóban jól kifundálta.

   – Kitaláltad nem igaz? Ugye milyen zseni vagyok? – kacérkodott velem a lány.

   Körbe-körbe forgott, miközben nevetett rajtunk. Jó volt látni, hogy már nincs rossz kedve.

   – Kegyetlen vagy.

   – Tudom – lett még szélesebb a mosolya.

   – Iain, megint el kell menned a városba.

   Felsóhajtottam. Én voltam a felelős az élelem ellátásért, ha megszorultunk. Időről-időre elmentem bevásárolni a városba, hogy feltöltsem a készleteinket. Ez kiváltság volt és egyben nagyon fontos feladat is. Hogy elszigeteljük magunkat mind az emberektől, mind más vérfarkasoktól, ezért mindig csak egy kijelölt ember mehetett el. Minél kevesebben érintkeztek az emberekkel annál jobb, és biztonságosabb volt a többiek számára.

   Igazából örülnöm kellett volna, hogy végre egyedül maradhatok. De ha egyedül maradok, megint rá fogok gondolni. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, ami rettenetesen idegesítő volt. Azt sem értettem miért van rám ilyen hatással. A válasz kézenfekvő volt, de reméltem, hogy nem igaz, és csak felkeltette az érdeklődésemet. Hogy hamar elmúlik. Remélhetőleg minél előbb.

   – Selma és Nilay is veled mennek.

   – Hogy mi? – kaptam fel a fejem Balthazar kijelentésére. Épp a kunyhójában ültem a két említett társaságában.

   – Jól hallottad – felelt nyugodt hangon a férfi. Őt nem lehetett kihozni a sodrából. Mindig nyugodt volt, amit csodáltam benne. Nekem ez egyre nehezebben ment.

   Phú. Fújtattam. Ennyit arról, hogy egyedül leszek.

   – Ugyan már Iain, jó lesz, meglátod. – jött oda hozzám Selma, hogy megnyugtasson.

Talán a levegőben is érezni lehetett frusztráltságom és tehetetlenségemből fakadó dühömet. Elegem volt. Le akartam vezetni valahogy, úgyhogy reméltem, hogy összefutunk pár Vadásszal. Legalább levezethetném a felesleges energiáimat és dühömet.

   – Iain! – szólt nekem Balthazar.

   Felálltam és odasétáltam a vezéremhez. Az arcán lévő sebhely, amióta ismertem már rajta volt, de még nekem sem árulta el, hogy szerezte. Rejtély volt ez az ember, ahogy most is. Olyan furcsán nézett rám. Mintha tudna valamit, amit én nem.

   – Itt a lista, hogy mi kell. Vigyázzatok és siessetek vissza. – nyújtott át nekem egy papírt a férfi.

   – Miért nem mehetek egyedül? – kérdeztem kissé ingerülten, bár próbáltam ezt leplezni.

   A Rejtőzködők vezetője sejtelmesen elmosolyodott és csak ennyit felelt:

   – Majd meglátod.

   Erőt kellett vennem magamon. Félelem járt át, hisz arra készültem, amire sosem számítottam. Amit úgy hittem, hogy sosem fogok megtenni. Elmegyek. Elhagyom a falut, ami az otthonom volt, a menedékem. De sajnos ez a hely már nem békességet hozott a szívemnek, hanem csak gyötrelmet. Nagyobb szenvedést, mint, ami az okoz, hogy elhagyom a szeretteimet. Ideje tovább állnom. Éreztem. A szívem ezt súgta. Lehet, hogy ez menekülés volt, de már nem érdekelt. A menekülés sosem jöhetett szóba, de most valahogy mégis vonzónak tűnt. Az, hogy végre elvonatkoztathassak, hogy végre kis nyugalomban élhessek… Megért számomra bármit.

   Megacéloztam magam. Ha átléptem a határt utána könnyebb lesz. Természetes volt, hogy féltem az ismeretlentől, de tudtam, hogy készen állok. Éreztem a belsőmben. Változásra vágytam, de ehhez hátra kellett hagynom mindent és mindenkit. Éreztem, hogy ez lesz a megoldás a problémámra. Ennek kellett lennie, hisz semmi más nem segített.

Életemet egy új célnak szenteltem, és tudtam, éreztem, hogy valami nagy változás fog bekövetkezni az életemben. És pontosan erre volt szükségem. Készen álltam minderre. Akartam.

   Nagy levegőt vettem. A bejárati ajtó előtt álltam egy hátizsákkal a hátamon. Csak a legfontosabb dolgokat vittem magammal, hisz minden mást be tudtam szerezni. Lassan megfordultam és visszanéztem a lakásba. Minden olyan csendes volt és megszokott. A berendezés, a székek, a kanapé, az asztal, minden a helyén volt, de már én nem voltam ott. Ez a hely nélkülem üres marad. És volt ott még valami. Egy levél. Dastannak, Algernonnak és a többieknek. Ott hevert az asztalon. Ez volt az én búcsúm. Személyes nem tehettem. Nem tudtam volna, és nem engedtek volna el. Így volt a legjobb és legkönnyebb mindenkinek.

   – Viszlát.

   Még egy utolsó pillantást vetettem az otthonomra, majd elhagytam azt. Ez mostantól már nem az otthonom. Kiléptem és már nem fordultam vissza többet, de még suttogva elismételtem azokat a sorokat, amit nekik hagytam. Nekem is legalább olyan fájdalmas volt. Szavaim elhaltak az éjszaka hangjai mellett.

   Kedves barátaim.

   A falu volt az otthonom, a mindenem és ti vele együtt beleégtetek a szívembe. Kitörölhetetlenül nyomot hagytatok a lelkemen. A testvéreim vagytok és ez sosem fog változni, de én megváltoztam. Nem vagyok többé ugyanaz, mint eddig. Sebeket őrzők, amiket nem ti ejtettetek, de emlékeztettek rá, így nem tudok tovább maradni. Kérlek, ne hibáztassátok magatokat, mert ezért csakis én vagyok a felelős.

   Az, hogy elmegyek, mind szolgálja azt, mind a ti javatokat is. Ez csakis az én döntésem volt, ti nem tudtatok volna befolyással bírni rám, így kérlek titeket őrizzetek meg emlékezetetekben úgy, ahogy régen voltam. Most új útra térek, amit egyedül kell megjárnom.

   Mindig szeretettel és örömmel fogok visszagondolni a közösen eltöltött időre, de most szükségem van egy kis időre. Kérlek, bocsássatok meg, főleg te Dastan és Algernon. Ti vagytok a fivéreim, és tudom, hogy ezért joggal utálhattak meg, de kérlek, ne keressetek. Nem tudom, hogy visszatérek-e még, és ha igen mikor, de most egy jó ideig eltűnök mindenki szeme elől. Kérlek, fogadjátok el a döntésemet.

   Szeretlek titeket és sok boldogságot kívánok nektek

Annabell

Üvöltő Szenvedély - 7.fejezet /Részlet/

Hát, soká tartott, de itt van egy kis részlet a kövi fejiből. Jó szórakozást :)

"Frusztrált voltam Safira miatt. Amikor csak megláttam, mintha áramot vezettek volna a testembe. Minden izmom megfeszült, agyam harcra kész volt, idegeim pattanásig feszültek, de még a nadrágomban is olyan változás következett be, amit nagyon nem szerettem volna. Igen, be kellett vallanom, izgatott ez a nő, de nem kaphattam meg és nem is akartam. Ő tabu volt. amúgy sem buktam az ilyen lányokra. Ő nem volt a zsánerem.

– Sajnálom, Natalie – válaszoltam a lánynak, miután elhessegettem Safira képét a fejemből. Ajkának finom zamatát, szemének csodálatos csillogását. Elég!

– Remélem is. – szólt közbe Natalie. Ő nem érzékelte belső viaskodásom, csak fel-alá sétált a szobájában. Nagyon ideges volt. – Ez a legkevesebb, de ennyivel nem úszod meg.

– Tudom."

Új oldal a novelláimnak!

Sziasztok!

Mivel egyre több novellát készítek el, így úgy döntöttem csinálok nekik egy külön oldalt, tehát, ha valami rövidebbet szeretnétek olvasni, akkor ide látogassatok el. Jó olvasást :)

http://bella-novellak.blogspot.hu/

Üvöltő Szenvedély - 6.fejezet

Meg is jött az új fejezet. Bocsi a késésért, de jó olvasást :D

6. fejezet

– Furcsa eltűnések és halálesetek országszerte! Ki a felelős ezekért a bűntettekért? Egy terrorcsoport, szervezett bűnözés, vagy egyetlen személy tette volna?

Ehhez hasonló híradások ömlöttek a tévéből. Nagyon felkapott lett a téma az utóbbi napokban, ami nem is volt csoda. Vérfarkasok tevékenykedtek az országban, így hát ez természetes volt, de ezek a dögök gyakorlatlanok voltak. Nyomokat és holtesteket hagytak maguk után, nem csak itt, de szerte a világban, ezért nekünk kellett kiirtanunk őket, hogy az emberek biztonságban legyenek. De azok a rühes farkasok sosem fogytak el, így a harc tovább folyt.

– Ki kell irtani mindet! Addig nem nyugszom, míg az összes ki nem leheli a lelkét! – csaptam az asztalra dühömben.

Vad és fékezhetetlen vágyat éreztem, hogy azoknak a rühes farkasoknak a vérét ontsam. Annyira vágytam rá, hogy már a testem is remegni kezdett tőle. Szükségletemmé vált az adrenalin, a farkasok halálának látványa. Ahogy kihunyt a szemükből a fény, az volt életem értelme. A célom, csakis ez adott értelmet egész létezésemnek.  

Farkasok. Ők voltak a legalantasabb lények a világon, akiknek nem szabadott volna megszületniük sem. Gyűlöltem őket tiszta szívemből, legszívesebben az összeset saját kezűleg intéztem volna el. Sajnos mivel olyan sokan voltak, ez nem volt lehetséges, de azért én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy minél többet kutassak fel közülük.

Vérfarkasok.

Ökölbe szorítottam a kezem. A leggyűlöltebb ellenségeim vére tapadt a kezemhez, ami nem okozott álmatlan éjszakákat. Sőt, büszkeség töltött el, hogy az emberek szolgálatában végezhettem azokkal az álatokkal. Emberbőrbe bújt vadállatok. Szörnyetegek.

De szerencsém volt, mivel kiélhettem a pusztítási vágyam általuk. Az országban bőven volt még farkas, aki arra várt, hogy végezzek vele.

A szobámban ültem az ágyon. Nem tudtam mihez kezdjek magammal. Nővérem párjával, Algernonnal volt elfoglalva, és más se nagyon ért rá velem foglalkozni, én pedig meguntam az egyedül mászkálást. Szerettem volna csinálni valamit, de semmi ötletem nem volt.

Tanakodtam, de nem jutottam semmire.

– Ááá! – sikítva dobtam a falnak egy párnát.

Szegény berendezési tárgyak, - főleg a párnák – senyvedték meg az órákat, amiket a szobámban töltöttem. Teljesen kifordultam magamból amióta idejöttem és ennek egyetlen oka volt. Sebastian. A férfira gondolva támadt egy ötletem. Mivel úgy sincs mit csináljak talán meg kéne keresnem Nataliet, hogy kikérdezzem róla.

– Igen, ezt fogom tenni – pattantam fel.

Ahogy Natalie – úgy emlékszem, hogy így hívják – és párja szobája felé haladtam eszembe jutott az a kép, amikor Sebastian a falhoz szegezett. Az az érzés, mikor a férfi olyan közel volt hozzám teljesen megrészegített, de az arroganciája elrontott mindent. Pedig az a jelenet kettőnk között megmozdított bennem valamit. Valami ősit, ösztönöset, amit nem tudtam megmagyarázni. Talán ez lenne a kötődés? Amikor valaki megtalálja a párját?

Nem tudtam, de valami olyasmi történt velem, amit nem tudtam megmagyarázni. A szívem mindig hevesebben vert, akárhányszor csak Sebastianra gondoltam, még akkor is, ha elsőre nem volt szimpatikus. Mégis, folyton eszembe jut és találkozni akarok vele. Ez csak jelenthet valamit. Vagy nem? Ki kell kérnem valaki véleményét, mert tanácstalan vagyok.

Mire észbe kaptam már ott álltam Natalie szobájának ajtaja előtt felemelt kézzel. Elhatározásom azonban megingott. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, hisz még nem is ismerem őket.

Talán nem kéne – mondtam magamban.

Leengedtem a kezem és megfordultam, amikor…

– Safira!

A keresett személlyel találtam magam szemben. Annyira meglepődtem, hogy még megszólalni sem tudtam. Lebuktam. Azt reméltem, hogy csöndben meggondolhatom magam, de lebuktam.

Natalie gyönyörű nő volt. Hosszú, barna haját szabadon hagyta, arca és szeme sugárzott az örömtől. Karcsú testét egy pulóver és egy farmer fedte és még ez az egyszerű öltözet sem fedhette el a szépségét. Kicsit irigykedtem is rá, de ezt hamar elhessegettem. Felesleges gondolat volt, így ilyeneken nem volt érdemes agyalni.

Rámosolyodtam a nőre és próbáltam úgy tenni, mintha nem most kapott volna rajta azon, hogy megpróbálok megfutamodni. Különben is, ha már így alakult ki kell használnom.

– Szia, Natalie!

Kicsit félénken köszöntem, mert még mindig zavarban voltam, főleg a kérésem miatt, amit majd közölni fogok. Reméltem, hogy Natalie nem nevet majd ki, de úgy éreztem, hogy nincs miért félnem. Nagyon kedvesnek tűnt és annak ellenére, hogy eddig nem volt lehetőségünk túl sok időt együtt tölteni meg voltam róla győződve, hogy rendes és kedves.

– Miben segíthetek?

A vérfarkasnő mosolygott, láthatóan nem vett tudomást arról, hogy az ajtaja előtt toporzékoltam, amiért hálás voltam neki. Olyan fura volt nekem ez az egész hely, a környezet, az emberek, úgyhogy örültem, hogy egy kedves ember is akadt köztük. Ez lényegesen megkönnyítette a helyzetemet.

– Én... – kezdtem el pironkodva. Lesütöttem a szemem és éreztem, hogy ég az arcom. – A segítségedet szeretném kérni.

Ezt is alig bírtam kinyögni, pedig még szó sem volt Sebastianról. Az arckifejezésemből és a viselkedésemből megsejthetett valamit Natalie, mivel így megkérdezte:

– Sebastianról van szó, ugye?

Ha ez lehetséges még jobban elpirultam, de ráemeltem a tekintetemet a másik nőre. Kár is volna tagadni, vonzalmat éreztem a másik vérfarkas iránt, olyat, amit még soha és ki akartam deríteni, hogy ez csak múló vonzalom, vagy valami egészen más. Mozgatták már meg a fantáziámat férfiak, de ennyire még nem ragadott magával a vágy. Legszívesebben megütöttem volna, aztán végigcsókoltam volna az egész testét.

Elég! Felejtsd már el azt a tuskot egy pillanatra! – korholtam le magam némán.

– Igen.

Natalie arca felderült a vallomásomtól. Sejtettem, hogy ők nagyon jó barátok, így logikus volt őt megkérni, hogy meséljen a férfiról és mivel párja volt nem kellett attól félnem, hogy esetleg több is van kettejük között. De az meglepett, hogy a nő ennyire örül annak, hogy Sebastian után érdeklődöm. Bár nem kellett volna annyira meglepni, de mégis ez történt.

– Gyere velem. Mindent elmondok, amit csak szeretnél.

Azzal Natalie megfordult és lassú tempóban elkezdett sétálni a folyosón. Gyorsan észbe kaptam és utána futottam, amikor beértem, lelassítottam az ő tempójára. Egy pár pillanatig csak némán sétáltunk. Nem tudtam mivel kezdjem, mindent tudni akartam Sebastianról. Titokzatosság és veszély aurája lengte körbe a férfit, ami vonzott és elámított. Szerettem volna tudni az okát. A miértjét. Legalább lefoglalom magam.

– Mit szeretnél tudni? – törte meg a csendet Natalie.

Nem kellett gondolkodnom, azonnal rávágtam a választ.

– Mindent.

Natalie felnevetett én pedig elpirultam. A lány belém karolt és még mindig mosolyogva mesélni kezdett.

– Sebastian és én kiskorunk óta barátunk vagyunk. Hmm, mit is mondjak róla – tűnődött el egy pillanatra a lány – Ő mindig is visszahúzódó és bizalmatlan típus volt. Nehezen nyílik meg, de ha egyszer valaki elnyeri a bizalmát, az egy odaadó barátra talál. Én mindig számíthattam rá, szinte már olyan mintha a bátyám lenne.

Elgondolkodtam ezen. Nekem is az volt az első benyomásom, hogy Sebastian megközelíthetetlen és bizalmatlan. De miért?

– Mindig ilyen volt, vagy történt valami?

Natalie mosolya és jókedve azonnal elhalványodott. Arca komor lett és már nem lelkesedett annyira.

– Az édesapját megölték a Vadászok, anyja belehalt a bánatba. Nem sokkal rá pedig a húga is elhunyt. Azóta még zárkózottabb lett. Ezután lettünk még jobb barátok és úgy vigyázott rám, mint a kistestvérére.

Megbotlottam, miközben Natalie kiejtette ezeket a szavakat. Mivel én is elvesztettem a szüleimet, így átéreztem a férfi fájdalmát. Ez a tudás még inkább arra késztetett, hogy megismerjem a férfit minden titkával együtt. Meg akartam érteni a motivációját, és még az is megfordult a fejemben, hogy talán én változtathatnék Sebastian érzésein, zárkózottságán.

De ez ostobaság! Ugyan már! Megváltoztatni a férfit? Hiszen még nem is ismerem! Micsoda egy bolond vagyok!

– Minden rendben?

– Igen – válaszoltam.

Úgy tűnt meggyőztem a lányt, mert nem faggatózott tovább. Időközben elértük a kastély kétszárnyas ajtaját. Kiléptünk rajta. Nem kérdeztem merre megyünk, mert nem számított. Jobb volt, mint egyedül ülni a szobámban és unatkozni.

– Te és a párod itt éltek a kastélyban?

Natalie felém fordult és halványan elmosolyodott. Visszatért a jókedve, aminek örültem. Úgy tűnt ez a lány mindig boldog volt. Szerencsés.

– Nem, csak pár napig maradunk itt.

– Értem.

Pár lépést tettünk csak meg, amikor hangokat, jobban mondva morgásokat hallottunk a kastély mögül. Összenéztünk Natalieval, majd egyszerre futásnak eredtünk a hang irányába. Őrült tempóban kerültük meg a kastélyt. Az épület szinte az erdőben helyezkedett el, csak pár méter választotta el az erdőtől. Ezen a kis füves területen láttuk meg a két küzdő farkast.

Mindketten megtorpantunk, ahogy láttuk a két állatot egymásnak feszülni. Az egyikük egy kissé sötétebb szürke farkas volt, míg a másik szürke volt, a pofája és a hasa pedig fekete. Tépték, marcangolták egymást, bele-belekaptak a másikba. Nem tudtam, hogy kik lehettek azok, de Natalie felsikoltott.

– Sebastian, Marek! Azonnal hagyjátok abba!

A nő felé kaptam a fejem. Sebastian? Marek? A legjobb barátja és párja küzdöttek éppen? Megdöbbentem.

Natalie hangja hallatán a két farkas abbahagyta a támadást, de még mindig egymásra morogtak és vicsorogtak. A szürke farkas ametiszt szemével Nataliera sandított, a másik pedig ezt kihasználva nekiugrott a nyakának. Újabb morgások és harapások következtek.

Natalie nem bírta tovább és a két farkas felé iramodott, én pedig utána. Meg akartam állítani. Nem gondolhatta komolyan, hogy közéjük ugrik. Nem sikerült megakadályoznom és ő a két farkas közé vetette magát, akik megérezve jelenlétét azonnal szétrebbentek.

– Azonnal fejezzétek be!

Natalie dühösen fújtatott. Arcát a düh maszkja torzította el és én jobban megijedtem ettől az arckifejezéstől, mint attól, hogy a nő a két férfi közé vetette magát. Úgy tűnt a két farkas is egyetértett velem, mert azonnal felvették emberi alakjukat. A szürke farkas helyébe Natalie párja, Marek, a másik helyett pedig Sebastian nézett farkasszemet. Természetesen mindketten meztelenek voltak, én pedig nem tudtam ellenállni a késztetésnek, de tetőtől talpig végigmértem Sebastiant, amitől teljesen elvörösödtem.

Amikor a fejemet ismét a férfi arcára emeltem a tekintetem találkozott a férfiéval. Ijedtemben néma sikolyra nyitottam a szám, majd hátat fordítottam nekik. Közben Natalie hangja csapta meg a fülem.

 – Ezért még számolunk! Megértettétek?

Választ nem hallottam, de biztos bólintottak, mivel Natalie elégedett hangot adott ki.

– Marek te velem jössz és Sebastian… remélem, miután felöltöztél ellátogatsz a szobámba.

Natalie és párja elviharzottak mellettem, vagyis igazából a férfi loholt a nő után és látszott, hogy nehéz dolga lesz, ha ki akarja békíteni. Elmosolyodtam volna, ha nem lettem volna annyira zavarban még mindig. Ekkor jöttem rá, hogy kettesben maradtam a meztelen Sebastiannal.

A szívem megállt egy pillanatra, majd heves ütemben kezdett el tovább dobogni. Gyorsabban vettem a levegőt, a vérem száguldott. Most már bántam, hogy a hajamat kontyba fogtam, és hogy egy jellegtelen farmer és pulóver fedte a testemet. Annak ellenre, hogy hideg volt a férfi nem sietett be a kastélyba. Persze a vérfarkasok bírták a hideget, de akkor is…

Elakadt a lélegzetem, amikor megéreztem Sebastian jelenlétét közvetlenül a hátam mögött. Éreztem testének forróságát még a több réteg ruhán keresztül is. Perzselő volt annak ellenére, hogy nem értünk össze. A férfi előre hajolt, lehelete csiklandozta a nyakam, majd a fülembe súgott:

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte halkan, de ugyanakkor vádlón a férfi. Él volt a hangjában, ami egyáltalán nem tetszett.

Megpördültem a tengelyem körül és kényszerítettem magam, hogy a férfi nyakánál lejjebb ne nézzek. Nem volt könnyű feladat, mivel Sebastian igazán lenyűgözően festett. Acél izmok, kocka test és az egyéb testrészeiről nem is beszélve.

– Natalieval beszélgettem, amikor meghallottuk a harcotok hangját. Nem tudhattam, hogy beléd botlok, úgyhogy nem értem a felháborodásod. Ne hogy azt hidd, hogy az életem körülötted forog.

Ez legalább annyira magamnak, mint a férfinek szólt. Sebastian először összeráncolta a homlokát, majd féloldalasan elmosolyodott, aminek következtében szinte elolvadtam. Egyenesen belenéztem abba az örvénylő, fekete szempárba. Valami azonnal megmozdult bennem, vágy kúszott fel a hasamon keresztül a torkomba. Nedves lettem és felhevült a vérem.

Olyan közel voltunk, mégsem elég közel. Akartam ezt a férfit, azt akartam, hogy megcsókoljon. Megnyaltam a számat és a férfi ajkára néztem, miközben kicsit jobbra döntöttem a fejem.

Sebastian nagyot szippantott a levegőből, orrcimpái kitágultak, majd amint felfogta a szag jelentését hátrébb húzódott, ami nem volt valami jó ötlet, ugyanis így nagyobb volt a kísértés arra, hogy tekintetem elkalandozzon.

– Tartsd magad távol tőlem te nő!

– Attól tartok ez nem lehetséges. Mindketten ebben a faluban élünk. Lehetetlen, hogy ne fussunk össze.

Sebastian dühös arcot vágott ezen pedig én is felhúztam magam.

– Már elnézést, hogy el kell viselned a jelenlétemet. Már meg ne haragudj, de mégis ki akarná a TE társaságodat?!

Dühösen és megbántottan fordultam el és indultam vissza a szobámba, mikor Sebastian elkapta a kezem és magához rántott. Erős, izmos testéhez nyomódott a testem, mellem az övéhez, ölem a férfiéhoz. Vastag hímtagja a hasamnak feszült.

Elakadó lélegzettel kapaszkodtam meg a férfi karjában. Egyszerre akartam tiltakozni és élvezni a hirtelen jött érintést, de a férfi belém fojtott minden szót. Ajkát az enyémre tapasztotta, kezével pedig belemarkolt a fenekembe és még szorosabban magához vont.

Felnyögtem és belemélyesztettem a körmöm a férfi kezébe. Kinyitottam a szám a férfi nyelve pedig azonnal a számba csusszant. Még sosem csókolt így meg senki, ezért egy pillanatra lefagytam, de aztán utánoztam a férfi játékát. Még a fogunk is összekoccant a nagy csókcsatában.

Miután nem akartam tovább a férfi karját karmolni, beletúrtam a hajába és még közelebb húztam magamhoz. A férfi egy morgással válaszolt, majd még hevesebben ostromolta a számat. A vágy teljesen elvette az eszem, agyam kikapcsolt és a testem vette át az irányítást. Az érzékeim csak a férfira összpontosítottak.

Bódultságomban, hogy átéljem a tiszta gyönyört a férfihez dörgölőztem. Teljesen elvesztem a karjaiban, és ő volt az, aki megtartott, mivel remegő lábaim nem lettek volna képesek megtartani a súlyomat.

Végül, nagy bánatomra, ajkaink elváltak egymástól. Mindketten zihálva vettük a levegőt és még mindig szorosan összegabalyodtunk.

– Még szűz zamatod van, aranyom – mondta a férfi, de a hangjából nem lehetett eldönteni, hogy ennek örül, vagy inkább haragszik rá emiatt.

Én magam sem tudtam, hogy megsértődjek, vagy inkább hagyjam figyelmen kívül ezt a mondatot.

– És ha az vagyok? – kérdeztem meg elszánt arccal.

Sebastian pár pillanatig még kábultan nézte az ajkam, majd mikor felfogta a szavaim, úgy engedett el, mintha lángra lobbantam volna, vagy leprás lennék. Na, ettől aztán felment bennem a pumpa és a szexuális frusztráltságom sem segített a helyzeten.

Arra azért nem számítottam, hogy a férfi arra várt, hogy megcáfoljam az állítását, főleg azért, mert igaz volt. De azzal, hogy emiatt így elmenekült tőlem, azzal mélyen megbántott. Méghozzá annyira, amit még beismerni sem mertem volna.

Sebastian a szemembe nézett, majd megpróbált elviharzani mellettem, de én elé ugrottam.

– Ne merészelj így itt hagyni! – kiáltottam.

– Nem tartozom neked semmivel – válaszolt ingerülten a férfi.

Annyira feldühített, hogy megpofoztam. Ez engem és a férfit is egyaránt megdöbbentett.

– Szemétláda!

Újabb próbálkozást tettem arra, hogy itt hagyjam a férfit, de ismét csak lekapta a kezem. Ezúttal ugyan nem vont magához, de meggátolta, hogy elmenjek.

– Azt hiszed, hogy miután megütöttél és sértegettél csak úgy elmehetsz?

– Pontosan.

Kitéptem a kezem a férfi szorításából és a könyökömet belenyomtam az orrába. Reccsenést hallottam. Nem vártam meg, míg a férfi dühödt óriáskánt vetődik utánam, inkább futásnak eredtem és a kastélyba menekültem.

Még halottam Sebastian szitkozódását, de nem törődtem vele.

Megérdemelte a szemét – mormoltam.

Zihálva futottam fel a lépcsőn és rohantam a szobámba, majd bezártam az ajtót és nekidőltem. Lábam összeroggyant és én a padlóra roskadtam. A szívemre tettem a kezem és próbáltam lenyugtatni magam. Kevés sikerrel.

Egy kis szösszenet

Volt egy kisebb mélyponti pillanatom és ez akkor született. Jó olvasást.

Kétségbeesés

Kétségbeesés. Hideg, sivár üresség. Perzselő, forró reménytelenség, ami belülről emészt fel. Felfal, elnyel. Hiába kapaszkodsz, mászol felfelé, a fény helyét a sötétség veszi át. Szíved legmélyébe fészkeli be magát és onnan rágja át magát mindenen. Beleeszi magát a bensődbe, nem szabadulhatsz tőle. Uralja az elméd, a szívedet, leigázza a testedet. Szíved olyan heves ütemben ver, hogy majd kiugrik a helyéről, de szabadulásod nincs. Nyomja a mellkasod, rád nehezedik és majd megfulladsz.

Menekülés nincs. Remegő kezed nem találhat kiutat, hisz a démon benned van. Te magad vagy. Te táplálod, a részeddé válik, elkísér mindenhova. A lelked legmélyéig hatol, míg nem már magad sem tudod, hogy ki vagy. Kifordulsz önmagadból, elveszíted lényed. A szíved megszűnik dobogni, miközben tovább ver. Olyan nehéz lesz a légzés, hogy szinte megfulladsz. A lelked sikít, üvölt, segítségért rimánkodik, de a remény elvész.

Mit tesz az ész, amikor a test felmondja a szolgálatot? Amikor a kezed remeg, és a lábad nem engedelmeskedik? Elfog a rettegés, megbénítja minden izmod és mozdulni sem bírsz. Mit tehetsz, ha a kétségbeesés démona tartja kezében a szíved?

Vér dübög a füledben, szíved vadul zakatol, a fogaskerekek forognak, de az érzések uralkodnak az elméd felett. Futnál, sírnál, ütnél, harcolnál. Bármit csak hogy eleresszen a karmai közül, de ő csak még jobban beléd vájja azokat.

Amikor azt hiszed, hogy elmenekültél előle, mert a tested újra a tiéd, érzéseidet újra uralod, rád fog törni ismét. Sosem ereszt, ha egyszer megkaparintott. Csak egy kis kizökkenés kell és újult erővel tér vissza a testedbe, elmédbe és a szívedbe. Gyökeret ereszt és beléd csimpaszkodik.

De ne félj. Engedd, hogy betöltsön, érezd, ízleld, majd tépd ki gyökerestül és higgy, hogy soha ne térhessen vissza. Ne torpanj meg, állj fel és menj tovább. Üvölts és tedd a dolgod. Marj bele, és ne hagyd, hogy uraljon. Forró szenvedéllyel és elszántsággal küzd, majd menj tovább. Arasd le a győzelmed gyümölcsét, de vigyázz. Az, hogy egyszer legyőzted nem jelent védettséget.

Üvöltő Szenvedély - 6.fejezet /Részlet/

Új szemszög :) Lehet gondolkodni mi szerepe lesz neki :D

"– Furcsa eltűnések és halálesetek országszerte! Ki a felelős ezekért a bűntettekért? Egy terrorcsoport, szervezett bűnözés, vagy egyetlen személy tette volna?

Ehhez hasonló híradások ömlöttek a tévéből. Nagyon felkapott lett a téma az utóbbi napokban, ami nem is volt csoda. Vérfarkasok tevékenykedtek az országban, így hát ez természetes volt, de ezek a dögök gyakorlatlanok voltak. Nyomokat és holtesteket hagytak maguk után, nem csak itt, de szerte a világban, ezért nekünk kellett kiirtanunk őket, hogy az emberek biztonságban legyenek. De azok a rühes farkasok sosem fogytak el, így a harc tovább folyt.

– Ki kell irtani mindet! Azok nem nyugszom, míg az összes ki nem leheli a lelkét! – csaptam az asztalra dühömben." 

Angyali érintés novella

Új novella a láthatáron! Holnap fel is kerül. Remélem ezzel kihúzzátok, míg kész lesz az új fejezet. :)

Dark

"Sonja egy fekete fríz csődörön lovagolt. Hosszú, szőke haja mögötte hullámzott, a szél már-már csípte a szemét. Egy ilyen csodás paripa hátán leírhatatlanul élvezte a vágtát. A ló hosszú, hullámos sörénye csiklandozta a kezét. Még soha életében nem ült meg szőrén egy lovat, de ilyen felhőtlen érzést még nem élt át. Szinte repült a levegőben. A fák elsuhantak mellettük, majd egy füves területre értek.

Sonja még gyorsabb tempóra ösztökélte Dark nevű lovát. Gyorsabban, gyorsabban, még gyorsabban! – csak ez zakatolt a fejében. Nem akarta, hogy ez az élmény szertefoszoljon, egyszerűen ki akarta használni minden pillanatát. Úszni a levegőben, mintha szárnyakat növesztette volna. Ezt akarta. Szárnyalni.

A ló is így gondolhatta, mert ha ez még lehetséges, még nagyobb iramot diktált, lábait és izmait megfeszítve a lehető legnagyobb sebességre kapcsolt. Patái dobogtak a talajon, fújtatott és nyerített, miközben vágtatott." 

Új oldal!

Sziasztok!
Anime rajongók figyelem! Új oldalt hoztam létre, ami a fanficekel foglalkozik. Bárki írását kiteszem és persze a sajátjaim is kikerülnek. Kettő már kint is van, úgyhogy akinek van kedve és ideje az látogasson el ide is. Előre is köszi :)
http://anime-fanfic.ucoz.hu/

Ui: Mivel nem voltam itthon a héten nem tudtam írni, így igyekszem bepótolni a lemaradást. Nem tudom mikor lesz fejezet.

Üvöltő Szenvedély - 5.fejezet

Megjött a fejezet. Bocsánat a késés miatt, de remélem tetszeni fog. Jó olvasást :)

5. fejezet

– Ezt nem teheted! – háborodott fel Algernon.

A régi barátja kikelt magából. Algernon borostyán szemét rám szegezte, és tekintetével mintha átlátott volna rajtam. Megborzongtam a furcsa érzéstől. Többször voltak nézeteltéréseik, de a férfi talán ennyire még sosem volt dühös.

 – Ez, ez… felfoghatatlan!

Algernon értetlenül nézett rám, de nem tudtam többet mondani neki. Az elmúlt fél órában csak jártattam a szám, de az utolsó elszólásommal hibát követtem el. Véletlenül megemlítettem, hogy jobb lenne, ha itt hagynám a falut és egyedül járnám az utam. Természetesen Algernon kiakadt ezen, és megpróbált lebeszélni. De már késő volt, és nem volt erőm vitatkozni vele, de ő úgy tűnt nem így látta.

– Annabell, magyarázd ezt meg nekem. Én… ez… te megőrültél!

Ha nem lett volna valóban komoly a helyzet, és ha Algernon nem bukik ki ennyire a mondanivalómon, még el is nevettem volna magam a barátomon. Ritkán látni, hogy ennyire nem találja a szavakat.

– Algernon, ez csak egy ostoba gondolat volt. Nem is gondoltam át, csak egy pillanatnyi őrület volt. Hogy tudnám itt hagyni, hisz itt nőttem fel. Mégis hova mehetnék?– próbáltam füllenteni.

Bár az érveimnek meggyőzően kellett volna hatniuk, Algernon arcán még némi kétkedést láttam. Nem tudtam megnyugtatni teljesen, ami nem volt jó hír. Ha ez Dastan fülébe jut, akkor esélyem sem lesz elmenni. Akkor biztosan minden lépésemet ki fogják elemezni, pedig már most is úgy éreztem, hogy megfojtanak.

– Nagyon remélem, hogy valóban így van. Nem akarom, hogy elmenj. Senki sem akarja.

Hát ezúttal Algernonnak csalódnia kellett. Egyre jobban arra hajlottam, hogy elhagyjam a falut, és egyedül vágjak neki egy új életnek. Egy életnek melyben nem kell elvárásoknak megfelelnem, és nem kell néznem a szerelmem boldog életét nélkülem. Nem fognak sajnálni, mert azt mindennél jobban utálom, és nem próbálnak meg segíteni.

Eddig csak egy gondolat volt, de egyre inkább tervvé kezdett fogalmazódni bennem, elhatározássá vált már. Biztos voltam benne, hogy Algernon megemlíteni neki majd ezt a beszélgetést, hisz látszott rajta, hogy aggódik miattam, így ha cselekedni akarok, gyorsan kell.

– Annabell – szólított meg a férfi. Felhagyott a fel-alá járkálással, a székem elé lépett, ahova leültem, majd letérdelt és a megragadta a kezem. – Kérlek, tudom, hogy milyen meggondolatlan tudsz lenni, de ne tegyél semmi ostobaságot. Én megértem, hogy érzel, de ez…

– Megérted, hogy érzek? – háborodtam fel, mert már elegem volt abból, hogy Algernon és mindenki más megmondta mit kéne tennem. – Nem Algernon, fogalmad sincs. Most már nem csak Dastan, de te is megtaláltad a párod. Nem hívhatlak el titeket, amikor csak akarlak, nem jöhettek el csak úgy, mert most már minden gondolatotokat és időtöket a párotok foglalja le.

Algernon tiltakozásra nyitotta a száját, de nem engedtem, hogy beleszóljon. Most rajtam volt a sor, hogy kioktassam őt.

– Én nagyon örülök neki, hogy mindketten boldogok vagytok, de így egyedül maradtam. Érted? Hiába állítod, hogy minden a régi lesz. Már semmi sem a régi. És soha nem is lesz, nem lesz már annyi időtök rám, és én nem leszek teher senki vállán sem.

Akaratlanul, de ezzel a mondatommal, és kitörésemmel csak erősítettem Algernon gyanúját, hogy nem csak egy futó gondolat, hanem már egy elhatározás, hogy elmegyek. A férfi ráncolta a szemöldökét, arcára aggodalom ült ki, ennek hatására pedig erősebben szorította a kezem. Talpig fekete ruhája illet mostani érzéseihez és arckifejezéséhez.

– Kérlek, gondold át még egyszer – könyörgött nekem a legjobb barátom.

Utáltam magam. Utáltam fájdalmat okozni, de egyszerűen nem bírtam már. Akárhányszor Algernon, Dastan, vagy akár Elysia közelébe kerültem legszívesebben az ellenkező irányba menekültem volna. Egyszerűen nem volt már erőm fenntartani a látszatot. Belefáradtam abba, hogy azt mondjam minden rendben.

Nem, semmi sem volt rendben.  Legalábbis, ami engem illetett. A többieknek meg volt mindenük, nem kellettem még én is visszatartó erőnek. Megvoltak nélkülem. Tudtam. Ha elmennék, hiányoznék nekik, de a sok teendő mellett hamar elfelejtenének engem és emiatt nem maradhattam.

– Még nem döntöttem el semmit, Algernon. Elismerem megfordult a fejemben, de egyelőre ez csak egy ötlet volt.

Algernon felsóhajtott. Nem voltam biztos benne, hogy meg tudtam-e győzni őt. Pár másodpercig csak egymás szemébe néztünk. Megpróbáltuk kipuhatolni a másik érzéseit, szándékait. Végül a férfi feladta.

– Figyelj Bell, ha bármi problémád van, nyugodtan szólj rendben? Rád mindig tudok majd időt szakítani. Becsületszavamra esküszöm.

Meghatóak voltak a barátom szavai. Tudtam, hogy komolyan gondolja, és mindent meg is tenne azért, hogy betartsa, amit ígért, de tisztában voltam vele, hogy nem kérhetek tőle ennyit. Csak most találta meg a párját, alig tölthettek el időt egymással, így még ha szükségem lenne rá sem kérném a segítségét. Nem akarnám megzavarni a párt, ahogy Dastanékat sem. De egyedül minden sokkal szürkébb, és unalmasabb volt. Főleg most, hogy a kívülállóknak vége. Már csak a Vadászok maradtak, akik veszélyt jelentettek ránk nézve.

Vadászok. Egy gondolat suhant át az agyamon, ami végleg eldöntötte a mérleg nyelvét a távozásom felé. Természetesen ezt már nem osztottam meg legjobb barátommal. Nem akartam, hogy aggódjon.

– Nekem most mennem kell, Bell, de ne feledd, hogy mit mondtam, rendben?

– Rendben – nyugtattam meg a férfit.

Algernon vonakodva, de elindult az ajtó felé, én pedig kikísértem őt, majd bezártam az ajtót. Hátammal nekidőltem a bejáratnak, lehunytam a szemem és még egyszer átgondoltam az őrültnek tűnő ötletem, de minél többet agyaltam rajta, annál biztosabban éreztem, hogy ez a helyes döntés, amit meghozhatok. Igen. Ezt fogom tenni.

A hálószobámba siettem és az ágy alól elővettem a laptopom, majd az ágyra ülve vártam, hogy bekapcsoljon. Az interneten kezdtem el keresgélni olyan helyek után, ahová érdemes lenne elmenni, és amire Dastanék nem gondolnának.

Első választásom Olaszországra esett, de úgy döntöttem nem megyek olyam messze. Reméltem, hogy senki sem gondolna arra, hogy valahova a közelbe megyek, így Magyarországot szemeltem ki úti célomnak. Mindig is kíváncsi voltam Budapestre, úgyhogy most eldöntöttem, hogy valóra váltom ezt a vágyam. De nem nyaralni megyek oda, hanem határozott céllal. Azt akarom, hogy értelme, célja legyen az életemnek, ez pedig innentől a Vadászok levadászása lesz.

A Google-ben utána néztem mindennek. Az úti tervtől elkezdve, szállást, és egyéb dolgokat. Képeket is nézegettem és egyre lelkesebben vetettem bele magam a készülődésbe. Amikor végeztem a biztonság kedvéért letöröltem az előzményeket, hátha valaki turkálna a gépemben, majd a fiókos szekrényemhez léptem és elkezdtem belepakolni a ruháimat egy bőröndbe. Nem volt túl sok, így nem tartott sokáig mindent bepakolni.

Úgy számoltam, hogy legkésőbb holnap tudja meg Dastan az őrült ötletem, szóval holnap kell lépnem. Nem állt szándékomban ilyen sietősen távozni, de lehet, hogy ez a legjobb megoldás mindenkinek.  

Amikor úgy ítéltem, hogy minden fontosat eltettem, befeküdtem az ágyba és megpróbáltam lecsillapítani dobogó szívem és kavargó gondolataim.

– Holnap elmegyek – suttogtam, majd felnevettem.

– Holnap elmegyek – ismételgettem.

A plafont bámulva leperegtek előttem a boldog emlékek, amiket együtt töltöttünk Algernonnal és Dastannal. Mindig elmosolyodtam akárhányszor csak eszembe jutottak ezek az emlékek. Mennyire szeretettem volna visszamenni az időben oda, ahol még minden felhőtlen volt, de ezt nem tehettem meg. Itt voltam, ez volt a valóság.

Lehervadó mosollyal fordultam az oldalamra, magamra húztam a takarót és megpróbáltam elaludni. Beletelt egy kis időbe, de végül sikerült.

A semmi közepén álltam. Csak feketeség vett körül, ami megijesztett. Megrémültem és körbe-körbe forogtam, hátha látok valamit, de semmi. Semmi nem volt ott rajtam kívül.

Álmodom talán? – kérdeztem meg magamtól, de olyan valóságos volt, pedig tudtam, hogy ez nem lehet igazi. Én az ágyamban fekszem.

– Biztos vagy benne? – kérdezte egy hang mögöttem.

Rémülten fordultam hátra, és magammal találtam szembe magam. Ugyan én voltam az, aki velem szemben állt, de valahogy mégsem én voltam. A másik énem szeme fásult volt, arckifejezése pedig közönyt mutatott.

– Mégis hogy? – kezdtem el. Nem értettem.

– Én a lelked tükrözöm. Én és te, egyek vagyunk. Ismerem minden gondolatod, érzésed és vágyaidat.

Egyek? Megdöbbentem. Ilyen lenne a lelki világom tükröződése? Tudtam, hogy nem vagyok jó formában és Elysia megjelenése sokat ártott nekem, de ez most megijesztett. Ez csak egyre jobban megerősítette az elhatározásom.

– Ki vagy te? – nézett a szemembe a másik énem – Mit akarsz az élettől? Hová tartasz?

– Ki vagyok? – nem értettem a kérdését. Hogy válaszolhatnék erre?

– Ki akarsz lenni?

A másik énem csak bombázott a kérdésekkel, de én nem értettem. Mire akarhat kilyukadni?

– Én te vagyok, a kérdéseket nem én teszem fel neked.

Nem ő teszi fel. Mondata visszhangzott a fejemben. És valóban, a lelkem mélyén mindig is ezekkel a gondolatokkal viaskodtam és próbáltam megtalálni rá a válaszokat, de most jött el ez a pillanat. Válaszút elé érkeztem.

– Annabell Cambbelle vagyok. Egy harcos vérfarkas, aki arra tette fel az életét, hogy megvédje a fajtáját, és pontosan ezt is akarom tenni.

A nő arca felragyogott. Szeme fásultsága eltűnt, bőre visszanyerte eredeti színét, visszatért belé az élet.

– Ez a helyes válasz.

A nő eltűnt.

Egy nagy levegővétellel ébredtem fel. Ülő helyzetbe tornáztam magam és a szívemre tettem a kezem. Éreztem, éreztem a változást, ami bekövetkezett bennem. A saját lelkemmel néztem szembe, ami megmutatta saját gyengeségem és a célt, amiért az lettem aki.

Mindig is lobbanékony, harcos típus voltam, így adott volt, hogy beálljak a vérfarkasokat védők közé, akik megküzdöttek az ellenséggel. De saját szívemet nem tudtam legyőzni, de bíztam a sikeremben, hogy képes leszek újrakezdeni mindent, vagy legalábbis teljességgel visszatalálni régi önmagamhoz. Vagy talán nem is kell megtalálnom a régi oldalam, hanem egy új énemet kell felépítenem. Az álmom csak bebetonozta a távozásom.

– Mennem kell.

Üvöltő Szenvedély - 5.fejezet /Részlet/

Tudom, hogy kicsit késve, de itt van a részlet. Hamarosan jön a fejezet is.

"– Annabell – szólított meg a férfi. Felhagyott a fel-alá járkálással, a székem elé lépett, ahova leültem, majd letérdelt és a megragadta a kezem. – Kérlek, tudom, hogy milyen meggondolatlan tudsz lenni, de ne tegyél semmi ostobaságot. Én megértem, hogy érzel, de ez…

– Megérted, hogy érzek? – háborodtam fel, mert már elegem volt abból, hogy Algernon és mindenki más megmondta mit kéne tennem. – Nem Algernon, fogalmad sincs. Most már nem csak Dastan, de te is megtaláltad a párod. Nem hívhatlak el titeket, amikor csak akarlak, nem jöhettek el csak úgy, mert most már minden gondolatotokat és időtöket a párotok foglalja le.

Algernon tiltakozásra nyitotta a száját, de nem engedtem, hogy beleszóljon. Most rajtam volt a sor, hogy kioktassam őt.

– Én nagyon örülök neki, hogy mindketten boldogok vagytok, de így egyedül maradtam. Érted? Hiába állítod, hogy minden a régi lesz. Már semmi sem a régi. És soha nem is lesz, nem lesz már annyi időtök rám, és én nem leszek teher senki vállán sem."