Üvöltő Szenvedély - 5.fejezet

Megjött a fejezet. Bocsánat a késés miatt, de remélem tetszeni fog. Jó olvasást :)

5. fejezet

– Ezt nem teheted! – háborodott fel Algernon.

A régi barátja kikelt magából. Algernon borostyán szemét rám szegezte, és tekintetével mintha átlátott volna rajtam. Megborzongtam a furcsa érzéstől. Többször voltak nézeteltéréseik, de a férfi talán ennyire még sosem volt dühös.

 – Ez, ez… felfoghatatlan!

Algernon értetlenül nézett rám, de nem tudtam többet mondani neki. Az elmúlt fél órában csak jártattam a szám, de az utolsó elszólásommal hibát követtem el. Véletlenül megemlítettem, hogy jobb lenne, ha itt hagynám a falut és egyedül járnám az utam. Természetesen Algernon kiakadt ezen, és megpróbált lebeszélni. De már késő volt, és nem volt erőm vitatkozni vele, de ő úgy tűnt nem így látta.

– Annabell, magyarázd ezt meg nekem. Én… ez… te megőrültél!

Ha nem lett volna valóban komoly a helyzet, és ha Algernon nem bukik ki ennyire a mondanivalómon, még el is nevettem volna magam a barátomon. Ritkán látni, hogy ennyire nem találja a szavakat.

– Algernon, ez csak egy ostoba gondolat volt. Nem is gondoltam át, csak egy pillanatnyi őrület volt. Hogy tudnám itt hagyni, hisz itt nőttem fel. Mégis hova mehetnék?– próbáltam füllenteni.

Bár az érveimnek meggyőzően kellett volna hatniuk, Algernon arcán még némi kétkedést láttam. Nem tudtam megnyugtatni teljesen, ami nem volt jó hír. Ha ez Dastan fülébe jut, akkor esélyem sem lesz elmenni. Akkor biztosan minden lépésemet ki fogják elemezni, pedig már most is úgy éreztem, hogy megfojtanak.

– Nagyon remélem, hogy valóban így van. Nem akarom, hogy elmenj. Senki sem akarja.

Hát ezúttal Algernonnak csalódnia kellett. Egyre jobban arra hajlottam, hogy elhagyjam a falut, és egyedül vágjak neki egy új életnek. Egy életnek melyben nem kell elvárásoknak megfelelnem, és nem kell néznem a szerelmem boldog életét nélkülem. Nem fognak sajnálni, mert azt mindennél jobban utálom, és nem próbálnak meg segíteni.

Eddig csak egy gondolat volt, de egyre inkább tervvé kezdett fogalmazódni bennem, elhatározássá vált már. Biztos voltam benne, hogy Algernon megemlíteni neki majd ezt a beszélgetést, hisz látszott rajta, hogy aggódik miattam, így ha cselekedni akarok, gyorsan kell.

– Annabell – szólított meg a férfi. Felhagyott a fel-alá járkálással, a székem elé lépett, ahova leültem, majd letérdelt és a megragadta a kezem. – Kérlek, tudom, hogy milyen meggondolatlan tudsz lenni, de ne tegyél semmi ostobaságot. Én megértem, hogy érzel, de ez…

– Megérted, hogy érzek? – háborodtam fel, mert már elegem volt abból, hogy Algernon és mindenki más megmondta mit kéne tennem. – Nem Algernon, fogalmad sincs. Most már nem csak Dastan, de te is megtaláltad a párod. Nem hívhatlak el titeket, amikor csak akarlak, nem jöhettek el csak úgy, mert most már minden gondolatotokat és időtöket a párotok foglalja le.

Algernon tiltakozásra nyitotta a száját, de nem engedtem, hogy beleszóljon. Most rajtam volt a sor, hogy kioktassam őt.

– Én nagyon örülök neki, hogy mindketten boldogok vagytok, de így egyedül maradtam. Érted? Hiába állítod, hogy minden a régi lesz. Már semmi sem a régi. És soha nem is lesz, nem lesz már annyi időtök rám, és én nem leszek teher senki vállán sem.

Akaratlanul, de ezzel a mondatommal, és kitörésemmel csak erősítettem Algernon gyanúját, hogy nem csak egy futó gondolat, hanem már egy elhatározás, hogy elmegyek. A férfi ráncolta a szemöldökét, arcára aggodalom ült ki, ennek hatására pedig erősebben szorította a kezem. Talpig fekete ruhája illet mostani érzéseihez és arckifejezéséhez.

– Kérlek, gondold át még egyszer – könyörgött nekem a legjobb barátom.

Utáltam magam. Utáltam fájdalmat okozni, de egyszerűen nem bírtam már. Akárhányszor Algernon, Dastan, vagy akár Elysia közelébe kerültem legszívesebben az ellenkező irányba menekültem volna. Egyszerűen nem volt már erőm fenntartani a látszatot. Belefáradtam abba, hogy azt mondjam minden rendben.

Nem, semmi sem volt rendben.  Legalábbis, ami engem illetett. A többieknek meg volt mindenük, nem kellettem még én is visszatartó erőnek. Megvoltak nélkülem. Tudtam. Ha elmennék, hiányoznék nekik, de a sok teendő mellett hamar elfelejtenének engem és emiatt nem maradhattam.

– Még nem döntöttem el semmit, Algernon. Elismerem megfordult a fejemben, de egyelőre ez csak egy ötlet volt.

Algernon felsóhajtott. Nem voltam biztos benne, hogy meg tudtam-e győzni őt. Pár másodpercig csak egymás szemébe néztünk. Megpróbáltuk kipuhatolni a másik érzéseit, szándékait. Végül a férfi feladta.

– Figyelj Bell, ha bármi problémád van, nyugodtan szólj rendben? Rád mindig tudok majd időt szakítani. Becsületszavamra esküszöm.

Meghatóak voltak a barátom szavai. Tudtam, hogy komolyan gondolja, és mindent meg is tenne azért, hogy betartsa, amit ígért, de tisztában voltam vele, hogy nem kérhetek tőle ennyit. Csak most találta meg a párját, alig tölthettek el időt egymással, így még ha szükségem lenne rá sem kérném a segítségét. Nem akarnám megzavarni a párt, ahogy Dastanékat sem. De egyedül minden sokkal szürkébb, és unalmasabb volt. Főleg most, hogy a kívülállóknak vége. Már csak a Vadászok maradtak, akik veszélyt jelentettek ránk nézve.

Vadászok. Egy gondolat suhant át az agyamon, ami végleg eldöntötte a mérleg nyelvét a távozásom felé. Természetesen ezt már nem osztottam meg legjobb barátommal. Nem akartam, hogy aggódjon.

– Nekem most mennem kell, Bell, de ne feledd, hogy mit mondtam, rendben?

– Rendben – nyugtattam meg a férfit.

Algernon vonakodva, de elindult az ajtó felé, én pedig kikísértem őt, majd bezártam az ajtót. Hátammal nekidőltem a bejáratnak, lehunytam a szemem és még egyszer átgondoltam az őrültnek tűnő ötletem, de minél többet agyaltam rajta, annál biztosabban éreztem, hogy ez a helyes döntés, amit meghozhatok. Igen. Ezt fogom tenni.

A hálószobámba siettem és az ágy alól elővettem a laptopom, majd az ágyra ülve vártam, hogy bekapcsoljon. Az interneten kezdtem el keresgélni olyan helyek után, ahová érdemes lenne elmenni, és amire Dastanék nem gondolnának.

Első választásom Olaszországra esett, de úgy döntöttem nem megyek olyam messze. Reméltem, hogy senki sem gondolna arra, hogy valahova a közelbe megyek, így Magyarországot szemeltem ki úti célomnak. Mindig is kíváncsi voltam Budapestre, úgyhogy most eldöntöttem, hogy valóra váltom ezt a vágyam. De nem nyaralni megyek oda, hanem határozott céllal. Azt akarom, hogy értelme, célja legyen az életemnek, ez pedig innentől a Vadászok levadászása lesz.

A Google-ben utána néztem mindennek. Az úti tervtől elkezdve, szállást, és egyéb dolgokat. Képeket is nézegettem és egyre lelkesebben vetettem bele magam a készülődésbe. Amikor végeztem a biztonság kedvéért letöröltem az előzményeket, hátha valaki turkálna a gépemben, majd a fiókos szekrényemhez léptem és elkezdtem belepakolni a ruháimat egy bőröndbe. Nem volt túl sok, így nem tartott sokáig mindent bepakolni.

Úgy számoltam, hogy legkésőbb holnap tudja meg Dastan az őrült ötletem, szóval holnap kell lépnem. Nem állt szándékomban ilyen sietősen távozni, de lehet, hogy ez a legjobb megoldás mindenkinek.  

Amikor úgy ítéltem, hogy minden fontosat eltettem, befeküdtem az ágyba és megpróbáltam lecsillapítani dobogó szívem és kavargó gondolataim.

– Holnap elmegyek – suttogtam, majd felnevettem.

– Holnap elmegyek – ismételgettem.

A plafont bámulva leperegtek előttem a boldog emlékek, amiket együtt töltöttünk Algernonnal és Dastannal. Mindig elmosolyodtam akárhányszor csak eszembe jutottak ezek az emlékek. Mennyire szeretettem volna visszamenni az időben oda, ahol még minden felhőtlen volt, de ezt nem tehettem meg. Itt voltam, ez volt a valóság.

Lehervadó mosollyal fordultam az oldalamra, magamra húztam a takarót és megpróbáltam elaludni. Beletelt egy kis időbe, de végül sikerült.

A semmi közepén álltam. Csak feketeség vett körül, ami megijesztett. Megrémültem és körbe-körbe forogtam, hátha látok valamit, de semmi. Semmi nem volt ott rajtam kívül.

Álmodom talán? – kérdeztem meg magamtól, de olyan valóságos volt, pedig tudtam, hogy ez nem lehet igazi. Én az ágyamban fekszem.

– Biztos vagy benne? – kérdezte egy hang mögöttem.

Rémülten fordultam hátra, és magammal találtam szembe magam. Ugyan én voltam az, aki velem szemben állt, de valahogy mégsem én voltam. A másik énem szeme fásult volt, arckifejezése pedig közönyt mutatott.

– Mégis hogy? – kezdtem el. Nem értettem.

– Én a lelked tükrözöm. Én és te, egyek vagyunk. Ismerem minden gondolatod, érzésed és vágyaidat.

Egyek? Megdöbbentem. Ilyen lenne a lelki világom tükröződése? Tudtam, hogy nem vagyok jó formában és Elysia megjelenése sokat ártott nekem, de ez most megijesztett. Ez csak egyre jobban megerősítette az elhatározásom.

– Ki vagy te? – nézett a szemembe a másik énem – Mit akarsz az élettől? Hová tartasz?

– Ki vagyok? – nem értettem a kérdését. Hogy válaszolhatnék erre?

– Ki akarsz lenni?

A másik énem csak bombázott a kérdésekkel, de én nem értettem. Mire akarhat kilyukadni?

– Én te vagyok, a kérdéseket nem én teszem fel neked.

Nem ő teszi fel. Mondata visszhangzott a fejemben. És valóban, a lelkem mélyén mindig is ezekkel a gondolatokkal viaskodtam és próbáltam megtalálni rá a válaszokat, de most jött el ez a pillanat. Válaszút elé érkeztem.

– Annabell Cambbelle vagyok. Egy harcos vérfarkas, aki arra tette fel az életét, hogy megvédje a fajtáját, és pontosan ezt is akarom tenni.

A nő arca felragyogott. Szeme fásultsága eltűnt, bőre visszanyerte eredeti színét, visszatért belé az élet.

– Ez a helyes válasz.

A nő eltűnt.

Egy nagy levegővétellel ébredtem fel. Ülő helyzetbe tornáztam magam és a szívemre tettem a kezem. Éreztem, éreztem a változást, ami bekövetkezett bennem. A saját lelkemmel néztem szembe, ami megmutatta saját gyengeségem és a célt, amiért az lettem aki.

Mindig is lobbanékony, harcos típus voltam, így adott volt, hogy beálljak a vérfarkasokat védők közé, akik megküzdöttek az ellenséggel. De saját szívemet nem tudtam legyőzni, de bíztam a sikeremben, hogy képes leszek újrakezdeni mindent, vagy legalábbis teljességgel visszatalálni régi önmagamhoz. Vagy talán nem is kell megtalálnom a régi oldalam, hanem egy új énemet kell felépítenem. Az álmom csak bebetonozta a távozásom.

– Mennem kell.