2012. július 1., vasárnap

Üvöltő Szenvedély - 2.fejezet

Na itt is van az új fejezet. Remélem tetszeni fog. :) Jó olvasást.


2. fejezet

           Iain!
Balthazar hangja olyan volt, mint egy ostorcsapás.
           Igen uram?
Elkalandoztak a gondolataim a sakkjátszmáról. Az elmúlt két nap során ez egyre többször fordult elő. Balthazar, a Rejtőzködők vezérének jobb kezeként ezt nem engedhettem meg magamnak. Feladataim voltak, méghozzá igen fontosak.  És még ha most nem kellett teljesítenem azt, rosszat sejtetett, ugyanis még sosem voltam hanyag.
           Tudod, hogy velem megoszthatod a problémáid. Nem engedhetem meg, hogy te, pont te, elkalandozz, és ne végezd el a munkád rendesen.
Felkaptam a vizet és felpattantam a székről, amin eddig ültem. Balthazar nem reagált a kitörésemre. Ugyanúgy ült velem szemben, mint eddig. Nyugodtan, magabiztosan, rendíthetetlenül. A férfi szinte sosem jött ki a sodrából, ezért is néztem fel rá, na meg persze a bölcsességéért. Én is elsajátítottam az önuralom eme magas fokát. Legalábbis eddig ezt hittem. De a mostani kitörésem nem erre utalt.
Újból helyet foglaltam, majd vettem egy mély levegőt. Erre a mozdulatomra Balthazar felvonta a szemöldökét. Tudtam, hogy megfigyeli minden rezdülésem, hogy kipuhatolja, mi bajom lehet. Túl jól ismert már. Szinte ő nevelt fel, így ez nem is volt csoda. Olyan kapcsolat volt közöttünk, mint egy apa és fia között, bár nem voltunk vérrokonságban. De ennek ellenére mindig is felnéztem rá. Mindig is az apámnak tekintettem.
Végül sikerült úrrá lennem haragomon és ismét normális hangnemben válaszoltam vezéremnek.
           El tudom látni a feladatomat, emiatt nem kell aggódnod.
           Efelől nincs kétségem, de…
           Ne aggódj, kérlek. Minden rendben van.
           Ha te mondod.
Visszafogtam fáradt sóhajom. Mindig ezt csinálta. Balthazar idegesítő szokása volt ez, hogy kihúzza az emberből azokat a dolgokat, amiket titkolt előle valaki. Igyekeztem ezt figyelmen kívül hagyni. Ekkor mindig be szoktam adni a derekam, ahogy mindenki más is. Nem lehetett ellenállni ennek az erős akaratú vérfarkasnak. A Rejtőzködők vezetőjének, aki még a király hatalmával is dacolt csakhogy kiharcolhassa igazát. Nem, neki nem lehetett nemet mondani. Én mégis erre készültem.
           Minden rendben.
Csak ismételtem magam, de most némi nyomatékot is adtam szavaimnak. Nem annyit, hogy megsérthessem Balthazart, mert az hatalmas nagy ostobaság lett volna, de épp annyit, hogy megértse, ez az én dolgom.
Balthazar megértette. Biccentett, majd újra a sakkpartira összpontosított. A huszárral lépett előre veszélyeztetve ezzel a királynőmet. Már megint vesztésre álltam. Sosem voltam képes legyőzni a férfit, pedig rendszeresen játszottunk efféle partikat.
Leütöttem a huszárját, de ez ostoba hiba volt.
           Sakk-matt. Csodálkozom, hogy bedőltél ennek Iain.
           Hát csőbe húztál.
Most először olyan fura érzés öntött el, ahogy itt ültem Balthazar kunyhójában. Most először nem nyugalmat éreztem, hanem kényelmetlenséget. Szabadulni akartam a társaságától, mert frusztrált vizslató tekintete. Egyedül akartam lenni.
Egyszemélyes felmentő sereg megérkezett. Lépések zaja hallatszott kintről. Sejtettem, hogy ki lehet az és miután az ajtó túloldalán megszólalt, már nem volt kétségeim kiléte felől.

           Iain. Őrségváltás van.
           Azonnal megyek – kiáltottam ki barátomnak, Andreinek.
Felálltam az asztaltól és Balthazarra néztem.
           Menj fiam – csak ennyit mondott.
Láttam rajta, hogy valami jár a fejében, de nem kérdeztem rá. Itt volt az alkalom, hogy kicsit kiszabaduljak és nem állt szándékomban elpazarolni.
           Igen. Megyek.
Gyors léptekkel elindultam. Valósággal feltéptem az ajtót és nem nézve hátra, nem nézve, hogy Andrei követ-e engem, elindultam, hogy elvégezzem a feladatom. Ez a megszokott boldogság helyett csak frusztrációt éreztem és azt, hogy ez az egész teher a hátamon.
Teher. Micsoda röhej. Eddig ez volt az életem és most már nyűg. Mégis mi a fene változott? Ostoba kérdés volt. Egy nő képe derengett fel a szemem előtt. Ezüstös haj, ametiszt szem.
A válaszokat már ismertem, csak elhinni nem akartam, hisz nem volt értelmük. Mindig is higgadt, megfontolt és rendíthetetlen voltam, semmi sem vonta el a figyelmem a kötelességemről. Soha. Mindig ura voltam a helyzetnek, és ennek így is kellett lennie.
Fiatal korom ellenére nemcsak Balthazar bizalmát nyertem el, de az összes Rejtőzködőét is. Hitték, hogy képes vagyok elvégezni a munkám, ami az ő életük védelme volt, bármi áron. Erre tettem fel az életem, mindig is ezt a posztot akartam betölteni a falkánkban. Nem vágytam másra. Most mégis egy pillanatra elbizonytalanodtam.
Sosem hittem, hogy rátalálok a társamra, sőt nem is akartam megtalálni őt. Úgy gondoltam egy nő csak hátráltatna engem, ezért nem is akartam senkit. Ez volt számomra a legjobb megoldás. Elég volt nekem látni a többiek boldogságát. Másra nem is volt szükségem.
Mindenem meg volt, amire vágytam. Volt családom, barátaim. Közülük is két ember volt különösen fontos számomra. Az egyik Balthazar, akit szinte az apámnak tekintettem, a másik pedig Andrei Slavici, aki pedig a tanítványom volt. Ő is hozzá szeretett volna járulni a közösségünk biztonságához, én pedig nem tagadtam meg a kérését.
Attól a pillanattól fogva, hogy tanítani kezdtem, a fiú szinte mindig mellettem volt. Nem bántam az állandó társaságot, és Andrei igazán jó gyerek volt. Látszott rajta, hogy nagy nőcsábász lesz, – sőt már az is volt – és jó humor is párosult kinézetéhez. De bármennyire is felelőtlennek tűnt kívülről, ha komolyra fordultak a dolgok lehetett rá számítani. Azt akarta csinálni, amit én is, és én segíteni szerettem volna célja elérésében. És bár sokat fejlődött, még rengeteg tanulnivalója volt.
Bár nem régóta ismerjük egymást közelebbről Andreivel, még ő is azonnal észrevette viselkedésem változását, hisz ilyesmi még nem fordult elő. És ezzel újra vissza is jutottunk Annabellhez.
Hiába minden erőfeszítés nem sikerült semmivel sem gondolataim fonalát elterelni Annabellről. Valahogy mindig újra bekúszott a fejembe, és nem hagyott nyugodni. Egyre jobban idegesített, hogy nem tudtam kiverni őt a fejemből, mintha beitta volna magát a bőröm alá. Még sosem fordult elő velem hasonló, így nem tudtam kezelni a helyzetet. De ennek okát sem értettem teljesen, hisz az új dogokkal is mindig meg bírtam gond nélkül birkózni, bár most mégis csak egy nőről volt szó. A másik nem képviselői sosem tartoztak az erősségeim közé. Sosem értettem őket. Örök rejtélyek voltak a számomra.
Futottam. Olyan természetes volt a futás, hogy fel sem tűnt. Agyam magától tudta merre kell mennem, így erre sem kellett figyelnem. Ez most nem vált a hasznomra. Így volt időm elmélkedni, amit most kifejezetten nem akartam.
Gyorsabb tempóra váltottam. Éreztem és hallottam, hogy Andrei mögöttem fut. Jó. Ő is érezte feszültségem, ezért nem szólt hozzám. Közeledtünk az őrhelyünk felé. Megéreztem két társunk szagát, akiket készültünk leváltani. Igaz, hogy nem rendelkeztünk nagy létszámú csapattal, akik harcoltak volna ha kell, de minden emberünk jól képzett volt, így nem volt szükségünk olyan sok emberre.
Lascăr Brătescu és Ladislau Voineşti is megérezte közeledtünk, ezért mikor odaértünk nagy mosollyal az arcukon fogadtak minket. Most nem a szokásos módon üdvözöltem őket. Máskor bohókás viselkedésük még az én arcomra is mosolyt csalt volna, de ez nem az a nap volt.
Andrei is megérkezett pár másodperccel utánam. Ő is visszafogottabb volt a szokásosnál. Mindenki érezte a feszültséget, aminek a forrása én voltam.
           Minden rendben, nagyfiú? – kérdezte tőlem Lascăr.
Mind a három fiú nagyjából egyidős volt és legjobb barátok is voltak. Mindannyian harcosak akartak lenni, és jó úton is haladtak efelé. Lascăr csak pár évvel volt idősebb a két fiúnál. Magas volt és most kezdte csak magára szedni az izmokat, de azért így sem volt nevezhető gyengének. Vállig érő barna hajához szürke szem párosult, férfias arcvonásai pedig csak most kezdtek megjelenni.
Hasonlóan nézett ki Ladislau is, csak neki rövidre nyírt szőke haja volt. Mélykék szemével, - ami olyan benyomást keltett, mintha egy óceánba nézett volna az ember – még nagy jövő várt rá két barátjával egyetemben a nők körében.
           Igen – rövid tömör választ adtam.
Hangomból hiányzott minden vidámság, ami ezeknek a srácoknak a közelében megvolt. Andrei arcát nem láthattam, mivel még mögöttem állt, de a két fiú arcát nagyon is jól. Felvonták a szemöldöküket, majd összenéztek, majd egy vállrándítással rám hagyták a dolgot. Nem hitték, hogy egy rossz napnál többről lenne szó.
           Oké, akkor mi le is lépünk. Jó mulatást.
Nem válaszoltam semmit. Lascăr és Ladislau odament Andreihez, a vállára tették a kezüket, majd minden további szó nélkül távoztak. Nem foglalkoztam velük. Most nem.
Elfoglaltam a helyem az őrhelyemen és a vidéket pásztáztam. Bármi jobb volt, mint azon a nőn agyalni. Nagy sajnálatomra minden tiszta volt. Csak az állatok apró nesze hallatszott, amiben nem volt semmi különös.
Hirtelen, messze a távolban egy farkas üvöltését hallottam. Felkaptam a fejem és füleltem, de ez nem egy vérfarkas, hanem egy igazi farkas hangja volt. A csapatát hívta vadászatra. Semmi különös nem volt ebben, de szívesen csatlakoztam volna hozzájuk. Csábító gondolat volt, de mindig a feladat, a kötelesség az első. Úgyhogy a helyemen maradtam.
De megéreztem Andrei közeledtét. Sajnos a fiú nem hagyta annyiban a dolgot. Odajött mellém és éreztem magamon a tekintetét, de továbbra is csak a tájat kémleltem. Pár perc csend után, végül Andrei rávette magát és feltette a kérdést, amit nem akartam hallani:
           Iain nézd, tudom, hogy valami nincs rendben, szóval ne is próbáld az ellenkezőjét állítani. Szóval, elmondod, hogy mi a bajod?
Felsóhajtottam és ránéztem Andreire. Hollófekete haja megint az egyik szemébe lógott és kócos volt, mint mindig. Ráemeltem a tekintetem a fiú másik szürkés-fekete szemére. Senki másnál nem láttam még ilyen különleges szemeket. Kívülről világosszürke volt, szinte már elvegyült a szeme fehérjével, de befelé haladva egyre sötétebb, a belső része pedig szinte összeolvadt a szembogarával. Különleges volt, amit imádtak a nők. És persze azt a gödröcskét az arcán, ami csak akkor látszott, ha Andrei féloldalasan mosolygott. Ezzel a mosollyal vett le a lábáról mindenkit. Ez a gödröcske most nem volt látható, mivel Andrei aggódóan ráncolta a szemöldökét.
           Sosem láttalak még ilyennek. Valami nagy baj lehet. Mit nem mondasz el nekem Iain?
           Mondtam már, hogy nincs semmi baj. Egyszerűen rossz kedvem van, oké?
Látszott a fiún, hogy nem hisz nekem, de ez mindegy is volt. Nem kellett erről tudnia. Senkinek sem.
           Rendben van.
Andrei összekulcsolta a kezét maga előtt és elfordult tőlem. Felsóhajtottam és idegesen a hajamba túrtam. Nem tudtam mitévő legyek. Nem akartam elmondani senkinek azt, ami Annabellel történt, hisz nem jelentett semmit és nem volt jelentősége. De látni, hogy Andreit ennyire zavarja a dolog, nem esett jól.
           Csak… - itt tartottam egy kis szünetet. Nem akartam hazudni Andreinek, de nem is mondhattam el a teljes igazságot. Féligazságot, ennyit tudtam most nyújtani – Láttam egy rémálmot.
           Rémálmot? Te?
A fiú felém fordult. Ezzel a kijelentéssel felkeltettem az érdeklődését.
           A szüleimről.
Andrei egy ó-t formált a szájával, de nem mondott semmit. Mindenki ismerte a múltamat, így nem is feszegette tovább a dolgot. Nekem pedig ez így felelt meg.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett. :)
    Egy kicsit megismerhetjük Iaint is.
    Szegény csak azt nem tudja,hogy ha Annabell vele lenne minden visszatérne a régi kerékvágásba...majd rájön. :D
    És persze várom a kövit :)

    VálaszTörlés
  2. :) Köszi, hogy írtál, és örülök, hogy tetszett :D

    VálaszTörlés