Üvöltő Szenvedély - 4.fejezet

Meg is jött az új feji. Jó olvasást :D

4. fejezet

Safirával folytatott beszélgetésemen rágódtam. Az ágyamon feküdtem a sötétben és a plafont bámultam. Már kint is leszállt az éj, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy mikor. Nem figyeltem az időt, egyszerűen csak ki akartam vonni magam egy időre mindenből, hogy gondolkodhassak. Azonban szinte megbénítottak a gondolatok áradata a fejemben. Folyton csak Safira kérdése zakatolt a fejemben.

„– Te kit akarsz elfelejteni Annabell?”

Hogy kit akarok elfelejteni? Mindent. Mindenkit. Szerettem volna mindent elölről kezdeni. Tiszta lappal. Csakhogy minduntalan Iain képe jelent meg az elmémben. Sehogy sem akart eltűnni a fejemből, én pedig újra és újra csak azt a mondatot halottam a fülemben. Mintha csak Safira újra és újra kimondta volna őket. És egyre nagyobb súllyal nehezedett rám.

–          Miért? Miért?!

Hangosan is kimondtam a szavakat, de sajnos senki nem felelhetett rá. Még azt sem tudtam, hogy mire akartam választ kapni. Megszorítottam a lepedőt és próbáltam úrrá lenni a késztetésen, hogy addig sikítsak, míg be nem rekedek. Megannyi kérdésem volt, de nem volt, aki válaszolhatna rá. Frusztráló volt ez a tudat.

A kezembe temettem az arcom. Oly régóta először sírni támadt volna kedvem. Csak töréssel és zúzással tudtam volna levezetni a dühöm, de mivel ezt nem tettem, hát testem az egyetlen levezetési formát kereste. A sírást, de én nem engedtem meg ezt magamnak.

Ki akartam törölni az elmémből mindent. Legszívesebben karmaimmal felhasogattam volna a bőrt az arcomon, vagy kitéptem volna a hajam, de az nem oldott volna meg semmit.

Fogalmam sem volt mit tehetnék. Hogy mi a helyes. Mik a lehetőségeim. Azt hittem, hogy az elmém, az agyam egy olyan eszköz, amit fegyverként használhatok, hisz a mondás is tartja a tudás hatalom, de most nem ezt éreztem. Szerettem volna felejteni. A tudás most súlyos teher volt a szívemen, ugyanakkor a tudatlanság is kínzott. Nem voltam tisztában azzal, hogy miért kavart fel Iain jelenléte, ezért nem tudtam hova tenni a férfit a fejemben.

Megannyi lehetőség futott át az agyamon, de végül mindig két célnál kötöttem ki. Tudjam meg a titkot, amiért felzaklatott a férfi, vagy felejtsem el még a létezését is?

Mit tegyek? – ezt a kérdést tettem fel magamnak újra, meg újra az elmúlt pár órában.

Ott pulzált bennem a kérdés. De sajnos úgy tűnt a válasz mégis egyértelműbb, mint ahogy azt szerettem volna. Valami oknál fogva a Rejtőzködők vezetőjének helyettese még az álmaimba is folyton befészkelte magát. Ez vagy azt jelentette, amit még kimondani sem mertem, vagy azt, hogy annyira szánalmasan akartam elszakadni Dastantól, hogy az agyam már álomképeket vetített elém, csakhogy újra érzelmileg szabad legyek.

Felsóhajtottam. Több órányi elmélkedés után sem jutottam semmire, csak egyre több elméletet gyártottam, amik egyre rosszabbak lettek. Teljesen elvesztem, fogalmam sem volt ki vagyok.

Végül felültem az ágyban és körbenéztem. Úgy mértem végig, mintha csak külső szemlélőként, a szoba alapján akartam volna megismerni önmagam.

A hálószoba kicsi volt és csak annyi berendezési tárgy volt benne, ami feltétlenül szükséges volt. A falak bézsszínűek voltak és a bútorok is passzoltak ehhez a színhez. A komód sötétbarna volt, a függönyök pedig karamell színűek. A szobát a franciaágy virágmintás vörös ágyhuzata – amit annyira kedveltem, mert emlékeztetett a párok kötődését jelző virágmintájára – és az ágy szélességében vörösre festett fal dobta fel. A falon az ággyal szemben egy tájkép volt, semmi más. Maga az ágy szinte elfoglalta az egész szobát, tőle balra pedig közvetlenül a fal mellett helyezkedett el a komód, amibe a ruháimat zsúfoltam bele. Volt még egy kis éjjeliszekrény is, amin az olvasólámpám kapott helyet.

A berendezésből ítélve elég szegényes a lelkivilágom – állapítottam meg.

Felsóhajtottam és magam alá húztam a jobb lábam. Még sosem zavart ennyire a gyakorlatias megoldások, amiket nemcsak a való életben, de a lakásom berendezésében is alkalmaztam.

Egy fehér pólóban és egy bugyiban voltam, ami a pizsamámként funkcionált. Azon gondolkodtam mihez is kezdhetnék. Talán zsúfoljam tele mindenféle vacakkal a házam és akkor az talán hatással lesz rám is? Vagy ez teljes képtelenség? Épp ezen elmélkedtem, mikor csengettek.

Sejtelmem sem volt ki kereshetett ilyenkor. Igaz, hogy nem volt valami késő, – legalábbis így gondoltam – de akkor is furcsa volt.

Komótosan felkeltem az ágyról. Semmi kedvem nem volt beszélni senkivel sem. Már megfordult a fejemben, hogy nem nyitok ajtót, amikor újból csengettek és meghallottam Algernon aggódó és dühös hangját.

–           Bell, tudom, hogy ott vagy. Nyisd ki! Beszélnünk kell!

Fújtattam egyet, majd a bejárati ajtó felé indultam. Átvágtam a nappalin és az ajtóhoz siettem. Amint kattant a zár és kinyitottam az ajtót a feketébe öltözött Algernon beviharzott. Hosszú beszélgetésre számíthattam, így hát becsuktam az ajtót és a barátom után indultam, aki már helyet is foglalt az étkezőasztalnál. Pont ugyanott, ahol előtte Dastan is ült.

Megborzongtam. Nem lehetett tudatos a döntése, mégis hátborzongató volt számomra. Megpróbáltam nem tulajdonítani semmit ennek az apró gesztusnak, ezért megráztam a fejem és leültem Algernon mellé. Pár percig a férfi meg sem szólalt, csak körbenézett, aztán meg engem tanulmányozott.

–           Semmi sem változott itt – mutatott körbe.

Valóban régen járt itt bárki, de ez a szöveg csak akkor is elterelés volt, ugyanakkor Algernonnak nem volt szokása, hogy kerteljen.

–           Azt mondtad beszélnünk kell. Nem hittem, hogy a lakásomról van szó. Ugye nem csak ezért rángattál ki az ágyból?

Tudtam, hogy nem csak ezért és azt is tudtam, hogy csak bevezetésnek szánta ezt az egészet, úgyhogy én is fenntartottam szokásos viselkedésem látszatát. Mintha minden rendben lett volna. Mert biztos voltam benne, hogy ezért jött. Valószínűleg Dastan mondta neki, hogy jöjjön ide és beszéljen velem ő is. Mintha bébiszitterre lenne szükségem.

Algernon összeráncolta a szemöldökét, majd a lényegre tért.

–           Bell, figyelj. – Algernon rátette a kezét az enyémre, én pedig belenéztem a borostyánszempárba, ami tengernyi törődést és aggódást tükrözött. – Csak aggódunk miattad. Olyan furcsa vagy, mióta elmentünk Marosvásárhelyre. Ha nem akarod elmondani mi a baj, nem kell, de ha valamiben segítségre van szükséged mi itt vagyunk, oké?

Miután nem válaszoltam azonnal Algernon folytatta. Nem tudtam volna válaszolni. Egyszerre hatott meg, amit barátom mondott, de tudtam nem változtathatott a dolgokon. Már megtörténtek.

–           Bell, a legjobb barátunk vagy. Dastan és én…

–           Értem én, nem kell tovább magyarázkodnod.

Nem hagytam, hogy kimondja. Igen, ők megtalálták a párjukat és én is megfogom. Micsoda közhely. Háromszáz éve vártam már a páromra, de ő nem szeretett engem. Sőt nem is tartozott hozzám, hanem Elysiához. Nem könnyű egy ilyen erős érzelmi kötődést csak úgy egyik napról a másikra kitörölni az ember szívéből. Szinte lehetetlen és igaz, hogy boldog voltam, mert a szerelmem, Dastan boldog, de attól még a sebek sebek maradtak. Amik Elysia érkezésével felhasadtak és úgy éreztem már nem is a szívemen vannak, hanem elfoglalják annak helyét. Mély, vérző és tátongó sebek voltak, amiket senki sem látott, csak én éreztem.

Igazán örülni akartam nekik, de nem ment. Teljes szívemből nem, és az, hogy ennyi ideig el kellett rejtenem az érzéseim, sérülté tettek. Nehezen nyíltam meg. Féltem, hogy csak újabb fájdalmakat fognak okozni azok, akiket közel engedek, és ettől az érzéstől nem voltam képes szabadulni. Ezen pedig senki sem segíthetett.

Mostanra annyira összekuszálódott minden. Kiskorunkban annyira könnyű volt, de most, most már sokkal bonyolultabb. Nem mondhattam ki nyíltan, amit akartam, mert azzal megbántottam volna azokat, akik fontosak számomra, de így ők sem segíthettek nekem. Ördögi kör, amiből én biztosan nem jöhetek ki jól.

Egyre inkább elhatalmasodott rajtam az az érzés, hogy Dastanék megfojtanak. A jelenlétük egyszerre megnyugtató és frusztráló is volt, hisz egy álarc mögé kellett bújnom, amit egyáltalán nem volt könnyű fenntartani. Belefáradtam már abba, hogy olyasvalakire várjak, aki sosem fog úgy szeretni, ahogy én akarom.

Elegem lett. Felkeltem, hogy elmenekülhessek Algernon kutató tekintete elől. De nem sok hely volt ahova mehettem. Természetesen a férfi is felpattant és elém vágott. Megragadta a karom, hogy rá figyeljek. Nem okozott fájdalmat, de nem is volt gyenge a szorítása.

–           Algernon, engedj el.

–           Nem, figyelj ide, tudom, hogy valami bánt. Látom rajtad, és nem értem miért nem mondod el. Azt hittem barátok vagyunk.

Algernon tényleg megbántottnak tűnt. Ajkát szorosan összepréselte egy keskeny vonallá.

–           Azok is vagyunk.

–           Akkor hagyd, hogy segítsek.

Haboztam. A nap minden percében ezzel a dilemmával néztem szembe, de akkor nem kellett a barátom feszült arcvonásait figyelnem. Ez egy harc volt, amit magammal, az érzéseimmel vívtam. Végül győzött bennem a vágy, hogy elmondhassak valakinek mindent.

–           Én, azt sem tudom hol kezdjem.

–           Talán a legelején.

Az erdőt jártam, de most egyedül. Mindenki megértette, hogy most egyedül akarok lenni. Persze, hogy megértették. Azzal, hogy újra felemlegettem a szüleim egy lavinát indítottam el magamban. Olyan volt, mintha megpiszkáltam volna a parazsat, ami újból lángra kapott, méghozzá újult erővel. Féltem elaludni, nehogy valósággá váljanak a szavaim és valóban velük álmodjak. Akárhányszor ez történt mindig csurom vizesen és zaklatottan ébredtem.

Feledni akartam. De botor módon felemlegettem a múltat, ezzel megpiszkáltam a még be sem gyógyult, fájó sebeket. Minden egyes alkalommal akárhányszor is csak a szüleimre gondoltam, mintha csak egy kést szúrtam volna a szívembe. A szüleim emléke boldogságot és melegséget kellene, hogy hozzon, ehelyett csak fájdalom járta át a lelkem minden egyes alkalommal. Gyáva voltam. Menekülni akartam saját démonaim elől. Ehhez pedig nem kellettek szemtanúk.

A Rejtőzködők között kevesen tudtak a múltamról, de Andreinek elmeséltem egyszer bizalmam jeleként, de azzal a feltétellel, hogy soha nem emlegeti fel őket. Nem is tette, ahogy Balthazar sem. Bár nem mondtam ki sosem, mégis mindannyian sejthették indítékaim, miért nem akarok beszélni a dologról, így tiszteletben tartották kérésem.

Megálltam és a földet kezdtem el bámulni. Sárga és piros színben pompázó falevelek borítottak mindent. Az idő lassan kezdett el egyre hidegebbé válni, ennek ellenére rajtam csak egy fekete dzseki és egy fehér póló volt. Nem volt melegem, de nem is fáztam. Szerencsére a vérfarkasok nem voltak olyan érzékenyek a hidegre, mint az emberek, így nem is kellett az öltözékem miatt aggódnom.

Könnyed szellő rezegtette meg a még fán lévő leveleket és egy ismerős illatot hoztak felém. Felsóhajtottam. Egyszerre éreztem örömöt, félelmet, és némi iróniát is felleltem régi barátaim váratlan megjelenésében. Az időpont túlságosan is tökéletes volt.

Egy vörös villanást láttam. Tudtam kihez tartozik és tudtam, hogy ez nem egy szokványos találkozás lesz. Egy másodperc alatt új lelkesedés költözött belém. Testem azonnal megfeszült és felkészült a harcra. Minden sejtem pezsegve életre kelt. Adrenalin dübörgött végig az ereimen, éltre keltve ezzel minden érzékszervemet. Csodálatos érzés volt.

Mosolyra húzódott a szám. Ekkor érkezett az első csapás. Egy pillanattal előtte még csak a levegőt bámultam, de most már egy gyorsan közeledő ököl került a látóterembe. Csak a reflexemnek köszönhettem, hogy sikerült elhajolnom.

De ezzel nem volt vége. Jöttek az újabb ütések és most már ellenfelem szemben állt velem. Jobb kéz üt, míg a bal hárít, majd fordítva. Fegyverek nem kerültek elő, hisz ez nem életre-halálra menő harc volt. Ez már egy rutinná vált üdvözlési forma volt. Legalábbis Nála.

Megéreztem mögöttem egy másik vérfarkast is. Egy pillanatra lankadt a fegyelmem és ez elég is volt. Telibe kaptam egy ütést. Hátratántorodtam, az arcomhoz nyúltam és letöröltem a szám sarkából a vért.

–           Megint erősödtél Selma.

A vörös hajú lány kipirult a csatározásunk hatására. Csupán százhatvanöt centijével könnyen lebecsülhette az ember, de akik ezt tették, azok mindig megbánták. Nem volt kivétel. Nagy barna szemei, - amikben némi vörös árnyalatot lehet felfedezni az írisze körül – csak úgy csillogtak.

A lány felvette szokásos pózát, ami már szinte a névjegyévé vált. Fejét oldalra billentette, egyik kezét csípőre tette a másikat pedig a szájához emelte. Szemében most már pajkosság is bujkált, viselkedése olyan gyorsan változott, hogy néha követni is nehéz volt. Most éppen a csábítgatást próbálta rajtam. Persze igazából nem akarta rám vetni magát, Selma mindenkivel ezt csinálta, de velem még inkább, hogy felhúzzon.

–           Köszönöm a bókot, Iain. Téged is jó látni.

Elmosolyodtam. Annak ellenére, hogy néha Selma az agyamra ment mindig felvidított. Ő volt az egyik legjobb barátom. Mindig vidám természete rám is rám ragadt.

Jól megnéztem magamnak a lányt. Egy vörös, kivágott felső volt rajta és egy bőrdzseki, lábára pedig egy sima farmert húzott. Az összhatást a tíz centis magas sarkú és a füstös smink tette teljessé. Ez volt az a Selma, akit ismertem. Mindig is ilyen kihívóan viselkedett és öltözködött.

Elmosolyodtam, majd figyelmem azonban most a másik vérfarkasra terelődött. Megfordultam, hogy szembenézzek másik jó ismerősömmel, Nilayyal. Ő jóval magasabb volt, mint testvére, Selma. Ő teljes ellentéte volt a lánynak. Kicsit visszahúzódó, keveset beszélő, bizalmatlan és örök pesszimista. Rövid, fekete haja össze-visszaállt, de őt nem nagyon érdekelte a kinézete. Külseje teljesen átlagos volt, leszámítva a szemét. Az zöld volt írisze körül pedig egy kék gyűrűvel. Nem mindennapi szemek, de hát vérfarkas volt. Ő maga sem volt átlagos.

–           Neked is szia, Nilay. Jó újra látni.

A férfi két méterre állt tőlem egy fának támaszkodva. Láthatóan nem fordított rám túl nagy figyelmet, csak bólintott. Tiszta feketében volt, szinte beleolvadt a sötétségbe.

Csak néztem barátom körvonalát, ahogy ott áll és a semmibe mered. Régen nem láttam már őket, és be kell vallanom, hogy hiányoztak nekem. Bár igaz, hogy legalább annyi időt töltöttünk külön, mint együtt, de így is a távol töltött idő mégis rövidebbnek tűnt az én szememben.

De távollétüknek oka volt. Ők ketten különlegesek voltak. A Vadászokra vadásztak. Ez volt az életük. Kiskoruk óta az ellenséges emberekre vadásztak, de az ártatlanokat nem bántották. Családjuk tragikus haláláért a Vadászok voltak a felelősek, ezért hatalmas gyűlölet lobogott a szívükben. Nem felejtettek, és soha nem is fognak. Amíg van bennük élet, amíg lobog bennük a bosszú olthatatlan vágya, addig üldözni fogják azokat az embereket, akik végeztek egy testvérükkel és a szüleikkel.

Meg tudtam őket érteni. Egykor én is az ő oldalukon harcoltam és gyilkoltam halomra az embereket, akik könyörület nélkül vadásznak a fajtámra. De egy idő után belefulladtam a sok vérbe, amit kiontottam, ezért menedéket keresve szegődtem a Rejtőzködőkhöz. Azóta Selmáék időről időre beugrottak hozzám, és próbáltak rávenni arra, hogy újra csatlakozzam hozzájuk. Ugyanis én, mondjuk úgy, hogy elég jó voltam a gyilkolásban. De ezzel leszámoltam. Egy életre.

–           Mondd csak Iain, hogy megy sorod mostanában? Még mindig Balthazar kis kedvence vagy?

Selmához fordultam ismét. Nem válaszoltam a kérdésére, csak összehúzott szemmel néztem rá. felsóhajtott.

–           Jól van, jól van. Vedd úgy, hogy nem szóltam.

Elmosolyodtam és megöleltem a lányt. Olyan kicsi volt, hogy a mellkasomig alig ért fel. Selma egy kis idő után kibontakozott a karjaim közül. Zavarban volt kis termete miatt, ha megöleltem.

–           Na és mi szél hozott erre benneteket? – kérdeztem.

A lány játékos arckifejezése azonnal komollyá vált, ami semmi jót nem sejtetett.

–           Úgy éreztük történni fog veled valami. Az ösztöneink vezettek hozzád, Iain.

Ez a kijelentés egy ilyen edzett és rendkívüli vadász szájából, aki mindig az ösztöneire és a megérzéseire hallgat, – amik szinte sosem csaltak – elég ijesztő volt.

–           Ez nem hangzik valami jól.