Üvöltő Szenvedély - 3.fejezet

Na itt is van a fejezet, ahogy ígértem :) Jó olvasást

3. fejezet

A király, Oresztész Tézeusz kastélyának szalonjában ültem és a királyi család képeit nézegettem a falon. Oresztész mellet párja, a királyné Dalma állt, előttük pedig fiúk Dastan, a trónörökös. Mosolyogtak. Olyan boldognak tűntek, ami most csak idegesített engem. Elfordítottam a fejem és inkább a hatalmas plafontól padlóig érő hatalmas ablakokon tekintettem kifelé.

Ám a kinti táj sem foglalhatta le sokáig a gondolataimat. Kezem feszülten dobogott a kanapé karfáján. Agyamban a gondolatok csak úgy száguldoztak és nem tudtam mit tehetnék ez ellen. Próbálkoztam már mindennel a futástól elkezdve a verekedésig, de semmi sem segített. Azóta voltam ilyen feszült, mióta elmentünk Marosvásárhelyre leszámolni a kívülállókkal.

Natalie, a legjobb barátom, akivel nem voltak titkaink és a legjobban megértettük egymást, ott találkozott a párjával Marekkal. És hála neki pillanatok alatt Natalie eltávolodott tőlem. Mivel ez ellen nem tehettem semmit, és nem is akartam a barátom boldogságának útjába állni, csak a tehetetlenség dühét és frusztrációját éreztem.

Na és persze ott volt a Rejtőzködők között nevelkedett Safira, aki Maya rég elveszett testvére volt. A kívülállók vezetője, az ördögi Meddox tartotta fogva a kislányt, és zsarolta ezzel nővérét éveken át. Végül megtaláltuk a lányt, aki már nem is volt annyira kicsi. Meddox meghalt, Maya megmenekült, Algernon megtalálta a párját, ahogy Natalie is, Safira megtalálta a nővérét, de nem mindenki számára volt felhőtlen az öröm. Annabell elég feszült volt mióta visszajöttünk. Ezt mindenki érzékelte, de mivel nem beszélt a bajáról nem tudtunk segíteni. Bár nem hiszem, hogy nagyon engedte volna, hogy segítsünk neki.

Safira. Egyszerűen nem értettem azt a lányt. És Nataliera is rettenetesen mérges voltam. Nem értettem miért kellett felrángatnia a lány szobájába, hogy bemutatkozzam. Semmi értelme nem volt. Elegem volt abból a kiscsajból. Amikor először belépett a kastélyba úgy bámult rám, mintha egy kirakati bábú lennék. És az arckifejezése, semmi jót nem ígért. Különös érzésem volt vele kapcsolatban, bár meg nem tudtam volna mondani, hogy mi, vagy miért van ez, de nem akartam a közelében lenni. Szerettem volna messze elkerülni azt a kis hercegnőt. Ez jutott eszembe róla, amikor először megláttam.

Hirtelen mozgást érzékeltem mögöttem. Felpattantam a kanapéról és az ajtó felé fordultam.

–           Ó. Bocsánat, nem akartam zavarni.

–           Az istenit – káromkodtam el magam.

Nem más állt az ajtóban, mint Safira. Az, akit a legmesszebb el kellett volna kerülnöm, erre pont akkor futok össze vele, mikor rajtunk kívül nincs senki. Így nem tehettem úgy, mintha itt sem lennék, és nem vonhattam ki magam a beszélgetés alól. Vagy mégis?

Safira arcán meglepetés látszódott. Tényleg nem számított rám. Egy farmer és egy fehér, kötött pulóver volt rajta, amiben szinte elveszett karcsú alakja. Hosszú, barna haját lófarokba fogta. Ruhája illett a vörös falakhoz, kiemelte őt a környezetéből. Gyönyörű lány volt, de szépsége most csak zavaró volt számomra.

Ezzel az öltözékkel úgy nézett ki, mint egy iskolás lány, nem mint egy vérfarkas.

Amint ismét őt figyeltem megint az a különös érzés fogott el. Még a gyomrom is liftezett egyet, ami nem volt valami kellemes érzés. Elegem lett. Így is elég kusza volt az életem nem kellett, hogy még egy ilyen kislány is bekavarjon.

–           Te meg mit keresel itt? – vontam kérdőre a lányt.

Nem voltam épp kedves, igen, de nem volt türelmem.

Safira épp tett volna egy lépést befelé, amikor ellenséges hangom megtorpanásra késztette. Különös arckifejezéssel vizslatott, meg mertem volna esküdni, hogy megbántódott, de ez most nem számított. Aztán Safira viselkedése hamar megváltozott. Megbántottból dacos lett, majd pedig dühös.   

–           Már elnézést, de én nem tettem semmi rosszat. Sem maga ellen, sem senki más ellen, szóval nem hiszem, hogy ilyen bánásmódot érdemelnék.

–           Nem?

Gyors léptekkel Safira felé indultam. Megijeszthettem, mert kapkodva vette a levegőt fenyegető viselkedésemre reagálva. Amikor odaértem hozzá megragadtam, behúztam a szobába, majd a falhoz szorítottam. Erre még a lélegzete is elakadt. Belenéztem abba a sötétbarna szempárba. Kis félelmet és tüzet láttam benne. Ez egy kicsit elbizonytalanított, de végülis azt akartam, hogy hagyjon békén és ehhez meg kellett utáltatnom vele magam, úgyhogy megpróbáltam minél jobban ráijeszteni.  

–           Kislány, ez itt nem a te felségterületed. Jobban teszed, ha minél messzebb elkerülsz engem. Elég világos voltam?

Először azt hittem beválik majd a tervem, de csalódnom kellett. A kis hercegnőt keményebb fából faragták, mint ahogy azt elsőre gondoltam volna. Állta a tekintetem pislogás nélkül, és még az állát is felszegte.

–           Próbáltam kedves lenni, de nehogy azt higgye, hogy ennyivel megfélemlíthet. Farkasok között nőttem fel, nem pedig aranykalitkában. Ha neheztel rám valami miatt, akkor bökje ki, aztán hagyjon békén.

Azzal Safira kiszabadította magát és elviharzott. Megkövülten álltam egy ideig, aztán nevetésben törtem ki. Nem tudtam, hogy kínomban nevetek, vagy saját ostobaságomon, esetleg a lányon. Mindegy is volt.

–           Mára azt hiszem elég a meglepetésekből – motyogtam magamnak.

Még mindig nevetve indultam el a faluba elütni az időt, hátha így hamarabb vége lesz ennek a szörnyű napnak.

Amint beértem ideiglenes szobámba lerángattam a párnákat az ágyról és szanaszét dobáltam őket. Kitéptem a hajamból a hajgumit és úgy folytattam a tombolást. Ez már sok volt. Annak az ostoba férfinak a viselkedése teljesen kihozott a sodromból. Iaintól nagy önuralmat tanultam, de ez a Sebastian teljesen feldúlta a lelki nyugalmam.

–           Ááá! Az a szemét! Mit képzel magáról! – üvöltöttem, ahogy csak bírtam.

Sajnos a falak nem válaszoltak nekem. Ez a tombolás egyáltalán nem vallott rám, de már annyi minden derült ki rólam és a családomról a közelmúltban, hogy már semmin sem lepődtem meg. Nem volt furcsa, hogy most rólam derült ki, hogy egy lobbanékony nőszemély voltam.

Dobbantottam egyet a lábammal és dühösen fújtattam. Legszívesebben törtem-zúztam volna, de nem lett volna értelme. Különben is sajnáltam volna ezt a szép szobát, úgyhogy úgy döntöttem kibeszélem inkább magamból. Az én szobám mellettibe siettem, ami Algernon és Maya szobája volt. Azonban hiába kopogtam az ajtón semmi választ nem kaptam, így sóhajtva indultam el a kőfolyosón és lépcsőn le az emeletről. Fáklyák szegélyezték utam, amik most nem égtek, mivel nappal volt. Különös volt, hogy miért épp fáklyákat tettek a falakra és nem villanyt vezettek be, de vállat vontam és folytattam utam.

Szerettem volna, ha valaki körbevezet engem a faluban és a környező erdőben, na meg a kastélyban, de mivel nem találtam senkit, aki segíthetett volna hát magam derítettem fel a terepet. Ami persze ahhoz vezetett, hogy találkoztam azzal az ostoba tulokkal. Komolyan elegem volt abból a férfiból, főleg mivel olyan hevesen vert a szívem a közelében. Mikor olyan agresszívan és eltökélten közelített felém nemcsak félelmet, de izgalmat is éreztem. Féltem, hogy a testi reakcióm elárul engem, de Sebastian láthatóan semmit nem érzékelt abból, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem.

Megráztam a fejem. Elegem volt abból a férfiból. Úgy döntöttem megfogadom a tanácsát és messze elkerülöm őt. Jobb lesz mindkettőnknek.

Végigsétáltam a gyönyörű márványfolyosón, amilyet még sosem láttam, majd a kétszárnyas ajtón keresztül kiléptem a szabadba. A kastély előtt állva vacilláltam egy keveset, hogy merre menjek, a faluba, vagy az erdőbe. Úgy döntöttem lesz időm később is megnézni a falut, az erdőt előbb megjárom, így több időm jutna az új otthonom megismerésére. Ahhoz hogy lehiggadjak amúgy is egyedül kellett lennem, úgyhogy a fákat választottam társamnak.

Először csak kocogtam kerülgetve a fákat. Ropogtak a lábam alatt a gallyak. Amikor elhaladtam egy nagy fa mellett hirtelen megálltam. Visszamentem ahhoz a fához és megsimogattam. Beleszagoltam a levegőbe. Szabadság. Ezt éreztem.

Felém kezdett fújni a szél én pedig nagyot szívtam a friss levegőből. Futásnak eredtem. Nem néztem hátra, nem foglalkoztam semmivel, csak futottam. Volt egy célom, ahova mindenképp szeretettem volna eljutni. Megéreztem a levegő változását, úgyhogy még gyorsabban hajszoltam magam. A futástól gyorsabban vettem a levegőt, a szívverésem felgyorsult, a vérem csak úgy zubogott az ereimben. Felpezsdítő érzés volt.

Végül megpillantottam. A Gyilkos-tó. Elámultan a látványtól. Sokat hallottam már a tóról, de még sosem láttam saját szememmel. Látszottak a tóból kiálló fenyőcsonkok, amik az egykori fenyőerdő maradványai voltak. Egy dolog volt olvasni erről a helyről, de más látni. Sőt olvastam a tó legendáját is, ami szintén lenyűgözött. Fazekas Eszter tragikus történetet és azt, hogy teljesítette kívánságát a táj. Szomorú, de érdekes történet. Annyira szerettem volna saját szememmel látni és most itt voltam.

Odasietem a tó partjához és leguggoltam. Belemártottam az ujjam a vízbe. Elég hideg volt, ami nem volt meglepő, hisz már tél eleje volt. Nem épp strandidő.

Tovább néztem a vizet. Imádtam csak a természetben lenni. Ilyenkor mindig megnyugodtam, nem gondoltam semmire és csak én voltam. Azonban most nem voltam egyedül. Megéreztem, hogy van valaki mögöttem. Azonnal megfordultam, testem védekezésre készen megfeszült. Minden idegszálammal az esetleges veszélyre koncentráltam.

Ám csak Annabell lépett ki a fák takarásából. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, majd a fenekemre huppantam. Elegem volt a meglepetésekből.

–           Safira.

–           Igen, én vagyok.

–           Mit keresel itt?

–           Magányt. És te?

Annabell habozott. Pár méterre állt tőlem, de nem volt biztos benne, hogy ide akar jönni. Látszott az arcán a vívódás, de aztán odajött és leült mellém, én pedig visszafordultam a tó felé.

–           Ugyanazt – válaszolta a vérfarkasnő.

Ezután pár percig csendben ültünk és mindketten a tavat figyeltük. Nem tudtam mit kellene mondanom, vagy tennem. Felé fordítottam a fejem. Annabell nyúzottnak tűnt, mint aki nem aludt egy ideje. Karikák húzódtak a szeme alatt és a haja is kócos volt. Kíváncsi lettem volna mi történt vele.

–           Annabell figyelj…

–           Mi az?

–           Én csak… semmi. Ne is törődj velem.

Annabell furcsán nézett rám, de nem állt szándékomban olyanba ütni az orrom, ami nem az én dolgom volt, de annyira furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy nem bírtam megállni. Újra kinyitottam a szám, hogy megszólaljak, de aztán mégis becsuktam.

–           Bökd már ki!

Oké. Annabell sem volt valami jó pazban.

–           Mi történt veled? Mármint kócos a hajad és nyúzottnak tűnsz.

Annabell gyanakodva méregetett. Fogalmam sem volt miért lett hirtelen a szokásosnál is ellenségesebb, de érzékeny témát érinthettem.

–           Ez nem a te dolgod.

–           Tudom és sajnálom, csak tudod, alig hogy ideértünk és máris… Nincs senki, akivel beszélhetnék.

–           A nővéreddel mi van?

–           Nem tudom hol van. Biztosan Algernonnal és én nem akarom megzavarni őket, hisz csak most találtak egymásra. Mindenki nagyon kedves, de nem ismerek itt senkit, emellett Sebastian sem túl kedves hozzám. Hiányzik Iain, akire mindig számíthattam.  

Annabell eddig türelmesen és figyelmesen hallgatott, de Iain nevének hallatán megmerevedett. A pillanat egy tört része alatt összeállt a fejemben egy gondolat, ami már többször is eszembe jutott és most újra. Ahogy Annabellre néztem és Iainra gondoltam. Talán, talán…

Annabell elfordult és inkább a tavat nézte. Én is elhallgattam. Nem gondoltam végig, hogy talán ezzel megbántom Annabell, csak kicsúszott a számon. De örültem volna, ha igazam lenne. Mindketten megérdemlik a boldogságot, ahogy mindenki. Reméltem, hogy egyszer én is rátalálhatok majd a boldogságot jelentő páromra. Nem voltak elképzeléseim, hogy milyen lesz, de reméltem, hogy a sors hamar az utamba sodorja majd.

Én is elméláztam, Annabell hangja megijesztett.

–           Nem kell aggódnod. Hamar hozzá fogsz szokni az itteni élethez és sok barátod lesz. Már nem is fog annyira hiányozni az eddig életed.

–           A barátokat nem felejti el az ember csak úgy.

–           Igaz. De van, amikor muszáj felejteni.

–           Te kit akarsz elfelejteni Annabell?

Egy gyilkos ametiszt szempárral néztem farkasszemet. Választ nem kaptam. Nem is számítottam rá.

–           Idegesítő vagy, ugye tudod?

Felnevettem.

–           Igen. Egy párszor mondták már, de valahogy mégis mindenki szeret.

Próbáltam valami röhejes arcot vágni és el is értem a kívánt hatást. Annabell kuncogni kezdett.