Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 13.fejezet

Ma nekiálltam és megírtam a fejit. Remélem örültök neki. Jó olvasást és remélem megint kapok majd kommenteket.

13. fejezet

-         A menyasszonya?

Elképedve álltam Maya előtt. Hitetlenkedve néztem a nőt, aki valamilyen oknál fogva nagyon fontossá vált számomra. Akár a levegő, nélkülözhetetlen. Erre az arcomba vágja, hogy az ellenségem menyasszonya.

Forrt bennem a düh. Most már biztos, hogy kinyírom Meddoxot.

-         Ezek szerint a szeretője vagy. – összeszorítottam az álkapcsom.

Maya összerezzent és félelmet láttam a szemében. Itt volt az a pont, ahonnan már nem volt visszaút. Teljesen elvesztettem a józan eszem és csak az ösztöneim vezéreltek. Nemcsak, hogy Meddox örömét lelte Maya testében, még erőszakkal tette ezt.

Bárki, aki az utamba mer állni, meghal.

-         Maya itt marad! – jelentettem ki.

-         Mindannyian kellünk oda, mert nem tudjuk hányan vannak. Egyedül pedig nem hagyhatjuk itt, Algernon.

Hiába morogtam, vicsorogtam, attól még igaza volt Dastannak. Szó nélkül elvettem a fegyvereim Natalietól és elrejtettem őket a ruhám alá. Dastan ugyanígy tett. Natalie tátott szájjal bámult Mayára és észre sem vette, hogy szabaddá vált a keze. Maya pedig tudomást sem vett Natalie illetlen bámulásáról. Úgy állt ott, mintha a kijelentése nem állított volna mindent a feje tetejére. Mintha csak az időjárásról társalogtunk volna.

Mindjárt megőrülök!

Belemarkoltam a hajamba, jó erősen, nehogy még kárt tegyek valamiben.

-         Menjünk! – úgy éreztem menten felrobbanok. Viszketett a kezem.

Maya kezébe nyomtam a tőrét. Csodálkozva nézett és már nyitotta a száját, hogy kérdezzen, de én megelőztem.

-         Önvédelem céljából, de meg se próbáld ellenünk fordítani. Most nem vagyok olyan kedvemben.

Maya bólintott.

-         Megőrültél?! – Annabell már megint akadékoskodott, de a pillantásom elhallgattatta.

Elindultunk. Végigrohantunk a városon, az emberek pedig az ellenkező irányba menekültek. Miközben a legfőbb ellenségünk felé futottunk, azon gondolkodtam, hogy romolhatott el minden egy pillanat alatt.

Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?

Ha ezt Elysia hallaná… szinte már fülemben csengtek a szavai:

-         Algernon, ezt fejezd be! Ne siránkozz, hanem tegyél ellene!

Mintha olyan könnyű lenne. De ha az lenne, akkor nem lenne kihívás és hol maradna a móka? Különben is meg akartam küzdeni a nőért, akit szeretek. Ha csak az ölembe hullana, az nem lenne az igazi. Ez talán nem az, amit a legtöbben tennének, de én romantikus alkat vagyok, akármennyire is furcsállják az emberek.

Megszakítottam a gondolatmenetem, mivel megpillantottam Meddoxot egy sétáló utca kellős közepén, ahogy egy fiatal nőt rángat fel a földről. Felismertem mellette Stefant, aki meglőtt. Még két férfi tombolt Meddox mellett, legyilkolva minden menekülő embert, akit csak értek.

Meddox is meglátta a csapatunkat. Elengedte a nőt, aki sírva botladozott el. A többi férfi is ránk emelte a tekintetét és ők is elengedték áldozataikat. Ellenségeink felsorakoztak velünk szemben. Mayát magam mögé rántottam.  

-         Nahát, nahát Algernon, mégsem patkoltál el? Pedig már reménykedtem.

-         Azt sejtettem.

Meddox ezután a hátam mögé nézett.

-         Oh, Maya. Látom te is itt vagy. Gyere szépen ide. – Meddox kinyújtotta a kezét, de én nem engedtem Mayát kilépni mögülem.

-         Azt már nem Meddox. Ezt ketten rendezzük le.

-         Ahogy akarod.

Meddox kardot rántott és én is így tettem. Egymásnak estünk. Pengék csattanása és a morgásunk hallatszott. A szemem sarkából láttam, hogy a többiek sem tétlenkedtek. Natali odasietett Maya mellé és a kardját maga előtt tartva, támadó állásban állt. Dastan Stefannal, Sebastian egy katona kinézetű kopasz fickóval, míg Annabell egy fiatal fiúval küzdött.

A pillanatnyi figyelmetlenségemnek megvolt az ára. Meddox kardja megsebzett a karomon. Felszisszentem és ellentámadásba lendültem. Most csak Meddoxra koncentráltam. Muszáj volt nyerjem. Muszáj!

Most mi legyen?

Itt álltam Maya előtt, de nem tudtam mitévő legyek. Segítenem kéne, vagy maradjak itt? Legszívesebben Sebastian segítségére siettem volna, de képes lettem volna megsebezni Mareket? Igaz, hogy eldöntöttem, hogy megölöm, ha megpróbál bántani minket, de most, hogy láttam őt, elbizonytalanodtam.

Marek kezéhez vér tapadt és én mégsem…

Mit tegyek? Mit kéne tettem?

Úgy tűnt Marek nem változott. Nekiesett Sebastiannak, aki örömest belement a harcba. Ismét végigkellett néznem, ahogy harcolnak. Bár karddal támadták egymást, az öklüket is használták. Le sem vettem róluk a szemem. Sebastian nem állt valami jól, majdnem a földre került. És ekkor hallottuk meg Meddox hangját.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg csak csapás csapást követett. Már nagyon fáradt voltam. Egyre több sebet szereztem. A lábam iszonyatosan fájt, ezért a döféseim egyre gyengébbek és pontatlanabbak lettek. Meddox ki is használta az alkalmat és a kardot pont oda döfte, ahol a lőtt sebem volt. Fájdalmamban felordítottam és a földre rogytam. De a kardomat nem engedtem el. Felfelé döftem. Meddox kardja megállt a nyakamnál és az enyém pedig ugyanúgy Meddox nyakának szegeződött.

Lihegtünk.

-         Na, mi legyen, Algernon? Én vagyok jobb helyzetben.

-         Igen? Nekem nem úgy tűnik.

-         Te vérzel és több sebed is van. Gondolom nem érzed magad túl jól. Szépen megvárom, míg elvérzel. Majd csak akkor vágom le a fejed.

A fenébe is! Igaza volt. A látásom máris kezdett elhomályosulni és egy ólom súlya nehezedett a szemhéjamra.

-         Sosem játszottál tisztán, Meddox. Egy féreg vagy!

-         Ez nem segít a helyzeteden, barátom. Nem győzhetsz.

Körbenéztem, bár nem tudtam teljesen, mivel a penge még mindig a nyakamnak nyomódott. Sebastian szénája nem állt jól, de még tartotta magát. Annabell már a végső döfésre készülődött, Dastan és Stefan között pedig még nem dőlt el, hogy ki kerül ki győztesen.

-         Még nem dőlt el semmi.

-         Dehogy is nem. Maya majd eldönteni a csatát. Ha érez valamit irántad nem hagyja, hogy meghalj, de ezzel elveszíted a csatát. Melyiket szeretnéd jobban, Algernon? A győzelmet vagy őt? Bár azt hiszem, tudom a választ.

Vicsorogtam, Meddox pedig nagyon élvezte szorult helyzetem.

-         Maya! – kiáltott neki – Mond csak szeretnéd, ha ez a félkegyelmű életben maradjon? Akkor gyere ide és állj vissza az oldalamra, vagy esküszöm nem kegyelmezek neki.

Nem láthattam Maya arckifejezését, mert mögöttem volt, hátrafordulni pedig nem tudtam. De Meddox pontosan láthatta Maya reakcióját.

Vajon hogy dönt?

A nevemet hallva szinte megdermedve álltam. Olyan gyorsan történt minden. Nem is tudtam, hogy mi miért történt, vagy hogy mit is kéne erre reagálnom.

-         Mond csak szeretnéd, ha ez a félkegyelmű életben maradjon? Akkor gyere ide és állj vissza az oldalamra, vagy esküszöm nem kegyelmezek neki.

Összerezzentem. Végig őket néztem, le sem tudtam venni a szemem róluk, de eddig a pillanatig nem is fogtam fel Algernon helyzetét. Látva a képet, ahogy egymás torkának szegezik a fegyverüket teljesen sokkoló élmény volt.

-         Algernon… - suttogtam.

Natalie hátrafordult.

-         Most mi lesz? Tenned kell valamit Maya. De nem engedhetlek oda, mert Algernon megölne. Mi legyen? A francba is, Natalie törd a fejed. Gyerünk.

-         Mi lesz Maya?

Natalieról újra Meddoxra néztem. Bár jó pár méterre voltunk egymástól a szemébe néztem. Tudtam mit fogok kapni, ha újra a kezei közé kerülök, de nem hagyhattam Algernont meghalni. Döntöttem.

-         Natalie, mennem kell. Engedj utamra.

Ránéztem, ő pedig viszonozta a pillantásom.

-         Nem tehetem.

-         Pedig muszáj lesz. – előhúztam a tőröm és Natalie nyakához szorítottam – Engedj elmennem.

Nem akartam használni a fegyverem, de végre ráébredtem a sorsomra. Sosem menekülhetek Meddox karmai közül és, hogy ne folyjon több vér a kezembe kell vennem az ügyet. Ha használnom kell ezt a tőrt, hogy visszatérjek hozzá, akkor fogom is. Azért, hogy senki másnak ne kelljen meghalnia.

-         Nem tehetem. – Natalie megragadta a kezem.

Natalie szeme izzott és készen állt a harcra.

-         Kérlek, nem akarom ezt tenni. Engedj!

-         Nem!

Natalie kiütötte a kezemből a tőrt és hátracsavarta a kezem. Ismerős helyzet volt, de Natalie nem Algernon volt. Hátralendítettem a fejem és sikerült lefejelnem Nataliet. Megtántorodott és lazult a szorítása. Kihasználtam az alkalmat, kiszabadítottam a kezem és Meddoxék felé futottam.

Amikor odaértem megragadtam Medox kardját tartó kezét.

-         Engedd el! Könyörgöm! Bármit megteszek, amit csak akarsz, csak hagyd békén.

Kiskorom óta most először könyörögtem Meddoxnak.

-         Ne bántsd.

Meddox ördögi mosolyt villantott rám, majd leengedte a kezét és hátrébb lépett.

-         Nem!

Algernon előre döfött a kardjával, de nem érte el Meddoxot.

-         Maya ne! Ne tedd!

Szíven ütött Algernon kétségbeesett kiáltása. A szívem tétovázott, de már nem tehettem semmit. Algernon megpróbált felállni, de nem volt elég ereje. Nagyon vérzett és sápadt is volt.

Jól döntöttem, mindegy mi lesz a következménye.

Natalie odasietett hozzánk és kardját Meddoxra szegezte. Meddox maga elé rántott, én pedig nem ellenkeztem. Élő pajzsként használt, keze akár a satu, úgy szorított.

-         Megmondtam Algernon, vagy az egyik vagy a másik. Mindkettő nem lehet a tiéd.

-         Ezért még megöllek, Meddox! Nem halok meg, amíg te élsz és lélegzel!

-         Majd meglátjuk. Gyerünk fiúk, vége a mókának! Ja és Algernon, ha bármelyikőtök is követni mer, akkor azonnal elvágom Maya torkát.

A rendőrség szirénája hallatszott Meddox pedig hátrafelé húzott. Raul, Marek és Stefan odajött hozzánk és futásnak eredtünk. Még egy utolsó pillantást vetettem az elcsigázott Algernonra, majd teljes erőmből futni kezdtem.

-         NEM!!!!

Üvöltve a kőre csaptam, véres nyomot hagyva rajta. Nem voltam elég erős. Maya.

-         Algernon?

Natalie óvatosan közelített hozzám.

-         Miért nem állítottad meg?! – kaptam fel a fejem és vontam kérdőre a lányt.

-         Próbáltam, hidd el. De Maya nagyon erős. Ezenfelül megakart menteni, elszánt volt. Sajnálom.

Nem érdekelt a magyarázkodás. Tudtam, hogy ez nem Natalie hibája, hanem csak az enyém. Annyira fájt, jobban, mint bármilyen sérülés. Már itt volt velem és megtudtam, hogy nem szereti azt az állatot, biztonságban volt és én nem tudtam megvédeni. Ki tudja mit tesz vele Meddox ezek után.

-         Utána kell menünk!

-         Algernon! – Dastan is ideért – Nem mehetünk utánuk. Hallottad mit mondott Meddox és különben is el kell látnunk téged, figyelj…

-         Nem érdekel! Maya! – elkeseredetten terültem el a földön.

Minden erőm elszállt. Egy könnycsepp gurult le az arcomon. Ismét cserbenhagytam azt, aki a legtöbbet jelentett számomra. A történelem ismétli önmagát.

Lehunytam a szemem és elájultam. Megint.

Infó!

Sziasztok.
A fejezet ugyan még nincs kész, de igyekszem hamar elkészülni vele. De nem ezért írtam most, hanem mert facebookon létrehoztam egy oldalt  történetnek és ha tetszik az írásom, akkor kérlek lájkoljátok. Majd pár titkot is elárulok itt :) A következő fejiig jó olvasást és jó tanulást. Pihenjetek sokat a hétvégén :)

Az oldal a face-en:
http://www.facebook.com/pages/V%C3%A9rfarkasok-%C3%A9jszak%C3%A1ja-sorozat/285144594833845

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 12.fejezet

Hát itt az újabb fejezet. A suli miatt hetente csak egy fejit fogtok kapni. Azért remélem még szántok időt arra, hogy elolvassátok az írásaim és remélem azért komit is írtok majd. Hát, akkor jó olvasást. :)

12. fejezet

Algernon teljesen zavarba ejtett. Nem tudtam megérteni miért ilyen kedves velem és miért törődik az épségemmel. Úgy bánt velem, mint egy hímes tojással, amihez nem voltam hozzászokva és fogalmam sem volt, hogy viszonyuljak ehhez.

Csak ültem és hagytam, hogy Algernon ellássa a sérüléseim, közben pedig zakatolt az agyam. Rettegtem attól, hogy Meddox azt hiszi megszöktem és bántja Safirát. El kellett szöknöm, ez nem volt kérdés. De mégis hogyan?

-         Ugye tudod, hogy Meddox nem hagyja ennyiben? – kérdeztem.

-         Igen, tudom.

Algernon szemében olyan tűz lobogott, amitől megrémültem. Algernon nem fogja feladni, bár a motivációját nem ismertem. Talán nem is akartam.

Körbejártam a tekintetemet a szobában, azonban semmi használhatót nem láttam az ablakon kívül, ami a hátam mögött volt. De nem voltam teljesen ostoba. Algernon is tisztában volt ezzel a gyenge ponttal, bár ennek semmi jelét nem adta. Csak ült velem szemben és szemével a tekintetemet kereste. Szerencsére a meghitt pillanat elmúlt, mivel Dastan lépett be a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. Örültem érkezésének, mivel így nem kellett kettesben lennem Algernonnal. De azon nagyon meglepődtem, hogy hozott még egy széket. Ezek szerint mégsem volt az ajtó előtt eddig.

A fenébe is! Akkor simán megszökhettem volna, de annyira ostoba voltam, hogy nem is vettem észre a távollétét. Nem voltam elég szemfüles és ez csak Algernon hibája volt. Elterelte a figyelmem a vonzerejével. Többször nem követhetem el ezt a hibát.

Algernon felsóhajtott. Érezte a hangulatváltozásom, látszott az arcán.

-         Algernon, most már feküdj vissza az ágyba. Pihenned kell. – Algernon már nyitotta a száját, de barátja megelőzte. –  Nem, ne is próbálj ellenkezni.

Algernon megadóan lefeküdt az ágyba és láthatóan megkönnyebbült. Még nem épült fel teljesen. Összeszorult a szívem. Nem tudtam látni mások szenvedését, mivel ilyenkor eszembe jutottak azok a gyötrelmek, amiket nekem kellett átélnem. Nem akartam, hogy valakinek is hasonló fájdalmakat keljen kiállnia.

-         Miért, miért szálltok szembe Meddoxxal?

-         Ha mi nem állunk ki ellene, akkor ki fog?

Algernonnak igaza volt. A szavai olyanok voltak akár egy kés pengéje. Arra emlékeztettek mennyire gyáva vagyok. Nekem kellett volna megállítanom, de mégsem tettem. Nem volt elég erőm és bátorságom. A Meddox keze által meghalt emberek vére nemcsak a férfi kezéhez, hanem az enyémhez is tapadtak.

Akaratlanul is felemeltem a kezem és lelki szemeim előtt láttam a vért. Felfordult a gyomrom. Legalább annyira gyűlöltem magam, mint Meddoxot. Behunytam a szemem, de ez mit sem segített.

Végül letettem a kezem a szék karfájára és megszorítottam. A fa reccsent, majdnem eltört, de nem engedett.

-         Senki. Senki nem szállna vele szembe, mivel ő maga az ördög. – kinyitottam a szemem és Algernon borostyán szemébe néztem – Tudnotok kell, hogy Meddox nem ismer könyörületet, sem kegyelmet. Ha szembe szálltok vele, könnyen magatok is odaveszhettek.

-         Nem fogunk.

-         Hogyan? – csak ennyit tudtam kinyögni.

Ez a magabiztosság teljesen megdöbbentett. Úgy beszél, mintha olyan könnyű lenne elintézni Meddoxot. Lehet, hogy Meddox gonosz, de nem hülye. Az ösztönei kifinomultak, akár egy vadászkutyáé. Hasznos tagja lehetne a vérfarkasoknak, ha nem gonosz célokra használná fel a képességeit. De ő egy önző alak, csakis ő számít, senki más. Meddox mindenkit elpusztít, aki csak az útjába áll és Algernon azt hiszi, hogy csak úgy legyőzheti? Teljesen megőrült.

-         Minket nem olyan fából faragtak. Az olyan mocskok, mint Meddox, sosem fog legyőzni minket.

Dastan helyeselt. Elképedve néztem mindkét férfira.

-         Bolondok. Nem vagytok eszeteknél. Sosem találkoztam olyan férfival, mint Meddox. Ő egy démon. Egy szörny. A megtestesült gonosz.

-         De ha így vélekedsz róla, - szólt közbe Dastan. Ránéztem – akkor mégis miért vagy vele?

A francba! Öngól. Már megint sokat járt a szám. Én és az a hatalmas nagy szám! Kellett nekem annyit fecsegnem. Jobb lett volna, ha azt hiszik, hogy egyetértek Meddoxxal és teljes mértékben vele vagyok, de már mindegy, nem igaz? Ha hazudok Algernon úgyis átlát rajtam, úgyhogy nincs értelme megpróbálnom.

-         Mert nincs más választásom.

-         Mindig van választás.

Dühös pillantást vetettem Algernonra.

-         Nem értesz te semmit!

-         Akkor magyarázd el.

-         Hogy?

Algernon mindig képes meglepni.

-         Magyarázd el nekem. – olyan kedvesen kérte, hogy az már fájt.

Magyarázzam el? Ezt komolyan gondolta? Hogyan is magyarázhatnám el úgy, hogy közben ne kelljen mindenről beszámolnom. Na, nem! Azt nem! Így is elég megaláztatásban volt már részem.

-         Ha. Mintha megtehetném.

-         Miért ne tehetnéd?

-         Mert akkor meg akarnál győzni, hogy álljak át hozzátok, de ez nem lehetséges. Meddox elől senki sem menekülhet.

-         Akkor majd mi megszabadítunk Meddoxtól. Felszabadítunk.

Kinevettem Algernont. Egyszerűen nem tudtam megállni. Még, hogy kiszabadítanak. Jó vicc.

-         Naiv vagy.

És a leggonoszabb – ezt már csak magamban tettem hozzá. Persze Meddox után természetesen. Algernon a lehető legrosszabbat akarja velem tenni, amit csak tehet. Reményt akar ébreszteni bennem, hogy aztán összezúzzon és elpusztítson, méghozzá egy pillanat alatt. Még ha nem is lesz szándékos, ez be fog következni. Ezért is nem engedhetem meg a szívemnek, hogy a remény leghalványabb fénye is égjen benne. Ez egyszerű önvédelem.

Csend borult ránk. Pár pillanatig sem Algernon, sem pedig Dastan nem mozdult és nem tettek semmit. Nem kértem elnézést, hisz nem volt miért. El akartam venni a kedvüket a harctól. Az ő érdekükben. Ezenfelül pedig igazam volt.

Kívülről nézve nyugodtan ültem és vártam a reakciót, de belül remegtem. Ha ugyanúgy reagálnak, mint Meddox, akkor nem tudom mi lesz velem. Nem voltam biztos benne, hogy még egy csapást képes leszek e elviselni. Nálam is volt egy határ, amit már nem vagyok képes átlépni. Lassan elértem a tűrő képességem határát.

Algernon olyan átható tekintettel nézett rám, hogy zavarba jöttem. Sem Algernon sem pedig Dastan nem kelt fel és egyáltalán nem tett semmit. Megnyugodtam. Végül pedig Algernon válaszolt.

-         Meglehet, hogy igazad van, de egy dologban biztos lehetsz. Győzni fogok. Mert nekem van valamim, ami Meddoxnak nincs.

-         És mi lenne az?

-         Barátok.

-         Barátok? – nem értettem ez miért segítene rajta.

-         Igen. Tudod, ha az ember a szeretteiért harcol, akkor az megsokszorozza az erejét. Ezért nem győzhet soha Meddox. Sosem hagynám, hogy bántsa azokat, akik fontosak nekem.

Teljesen megdöbbentem. Lehetséges, hogy Algernonnak igaza van? Lehetséges, hogy…? Nem! Ebből elég! Az az átkozott remény!

Még ha Algernonnak igaza is van, számomra ez nem biztosíték semmire. Ugyanis az én világom csakis Safira körül forog, de ez a világ ingatag lábakon áll. Annyi éve nem láttuk egymást és ki tudja mi lett azóta Safirával. Talán már meg sem ismer és akkor mi lesz velem? Mi lesz velem, ha nem fogad el? Ha nem hisz nekem? Ha Vlad tele tömte a fejét mindenfélével? Vagy az is lehet, hogy utál, amiért nem megyek érte.

Annyi megválaszolatlan kérdés volt és egyikre sem kaphattam választ. Talán az idő majd megadja a válaszokat, de az nem most lesz. De nem alapozhatok egy bizonytalan jövőre, sem egy bizonytalan kimenetelű csatára.

Nem éreztem magam biztonságban. Úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt, ami amúgy sem volt valami szilárd. Mégis hogy boldoguljak ebben a megváltozott világban?

Hogy az istenben lehet már az a liba?

A vörös korong már csak pislákolt az égen. Nemsokára ismét a sötétség fogja uralni a tájat. Legalábbis egy időre. Az az ostoba Maya pedig még mindig sehol. Nem vitt magával semmit a fegyverein kívül, így nem tudtam sehogy sem elérni.

Lehetséges, hogy megint megpróbált megszökni?

Nem biztosan nem. Már tudta, hogy mi lenne a következménye. Sosem kockáztatná drágalátos húga életét. Itt valami más van a háttérben. Csak nem összefutott Dastannal és kis csapatával? Nem lehetetlen. Ha így van, akkor biztosan magával vitték, hisz Algernon nagy érdeklődést mutatott Maya iránt.

Csak ez lehetséges.

Hát rendben. Algernonnak meg kell tanulnia, hogy ne vegye el tőlem a kedvenc játékszeremet, mert nagyon megbánja.

-         Fiúk, szórakozzunk egy kicsit!

Már majdnem lement a nap és én csak pihentem. Nem tehettem mást igaz, de ez dühített. Ugyanakkor megnyugtatott a tudat, hogy Maya most már biztonságban és velünk van.

Egy kicsit sikerült aludnom. Dastan végig ott volt velünk, Maya pedig nem volt hajlandó aludni. Csak ült ott és a falat nézte. Nem tudom mire gondolhatott, de nagyon tudni akartam.

-         Talán menjünk le és együnk valamit. – rukkoltam elő az ötlettel.

Dastan beleegyezően bólintott, de Maya nem reagált.

-         Maya!

-         Igen?

-         Éhes vagy?

-         Nem igazán.

-         Jó, akkor menjünk enni.

Maya úgy nézett rám, mint egy őrültre. Jót nevettem magamban az arckifejezésén és felkeltem. A pihenéstől határozottabban emberibbnek éreztem magam és a lábam sem sajgott annyira, bár abban is biztos voltam, hogy ha sokáig futkosom, akkor megint megfájdul majd.

Leindultunk a konyhába.

-         Hol vannak a többiek? – kérdeztem, mikor leértünk a földszintre és láttam, hogy nincsenek itt a barátaim.

-         Ki küldtem őket, hogyha Meddox bármit tesz, tudjak róla.

Bólintottam. Okos.

Leültünk az asztalhoz. Én kávét ittam Dastannal együtt Maya pedig narancslevet kért. Megettünk pár kiflit és egy kis édességet. Éppen csak csillapítottuk éhségünket, mikor Annabell, Natalie és Sebastian rontott be a házba.

-         Nagy baj van. Meddox tombolni kezdett és a haverjait is magával hozta.

Azonnal felpattantunk mind a hárman.

-         Embereket gyilkol halomra és nincs tekintettel semmire. Az egész várost felbolygatta. Ha nem sietünk még felfedi a kilétünket.

Dastanra néztem. Néma párbeszéd folyt köztem és a barátom között. Tudta, hogy nem engedem át Mayát és hogy velük kell mennem. De akkor valakinek itt kell maradnia Mayával. De ha a csatlósai is Meddoxxal vannak, akkor mindannyiunkra szükség lesz. Tehát mindannyian megyünk. Ez nem kérdés. Dastan tudta, hogy hiába győzködne és ezzel csak a drága időnket vesztegetnénk.

Döntött. Láttam a szemében.

-         Mennünk kell. Azonnal. Natalie hozd a fegyvereink.

-         Rendben.

Natalie felrohant a lépcsőn.

-         Mindezt egy kislány miatt. Mondtam, hogy meg kellett volna ölnünk. – Annabell hangja olyan volt, akár egy ostorcsapás. Morogva felé fordultam, de Dastan belém fojtotta a szót.

-         Most nincs időnk civakodásra. Már kár ezen siránkozni. Mennünk kell és kész. Harcolunk.

Maya eddig csendben volt, de végül ő is beszállt a vitába.

-         Nem kell harcolnotok – mindnyájan rámeredtünk – Elég, ha visszaadtok neki és akkor megnyugszik. Legalábbis most.

-         Na azt már nem! – tiltakoztam.

Maya szikrázó szemekkel fordult felém. Dühös volt és talán kicsit rémült is.

-         Akkor ez a város pusztulását jelentheti, mert Meddox nem adja fel. Lerombol minden épületet és falat csakhogy visszakaphasson.

-         És mégis miért vagy te olyan fontos neki? – Sebastian feltette helyettem a kérdést, ami annyira foglalkoztatott.

-         Mert én vagyok a menyasszonya.

Ekkor lépett be Natalie kezében az én és Dastan fegyvereivel.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 11.fejezet

Hát, most úgy tűnik elkényeztetlek titeket, de már itt is van a kövi :D Jó olvasást.

11. fejezet

Iszonyatosan fájt a fejem és hangokat hallottam. Fogalmam sem volt mi történt. Egyáltalán hol vagyok?

Nagy nehezen kinyitottam a szemem és ugyanaz a nő állt velem szemben. Egy kanapén feküdtem. Azonnal felpattantam, de megszédültem, ezért leültem.

-         Hol vagyok?

-         Azt nem kell tudnod.

-         Maga mindig ilyen mogorva?

A nő felém indult, de a hang megállította.

-         Annabell!

Odakaptam a fejem. Dastan. A legnagyobb ellenségünk. Felálltam és támadó állásba helyezkedtem. Megvédem magam bármi történjék is.

-         Ne aggódj nem fogunk bántani.

-         Amíg nem adsz okot rá. – fejezte be a mondatot Annabell.

Érdekes neve volt. Nem illett hozzá. Szinte nevetnem kellett ezen. Még, hogy Annabell. Inkább Jégkirálynő. Még ketten csatlakoztak egy nő és egy férfi. Még láttam őket, de nem tűntek olyan ellenségesnek, mint Annabell.

-         El kellene látnunk a sebed. – mondta az a másik nő.

-         Semmi szükség erre.

-         Minek hoztak ide?

-         Hogy meggyőzzünk.

-         Mégis miről?

Belenéztem az akvamarin kék szempárba. Nem tudtam olvasni benne. Már járt az agyam, hogy hogyan szökjem meg, de az a szempár úgy meredt rám, mintha tudna valamit, amit én nem és ez nagyon zavart.

-         Talán üljünk le a konyhában Natalie pedig ellátja a sebed.

Rajtuk tartottam a szemem, de követtem őket. Nem kellett sokat mennünk, mert a nappali és a konyha egy hatalmas térben volt. Otthonos volt, amit a mi konyhánkról ezt nem lehetett elmondani. Az hideg volt és rideg. Mint Meddox.

Bár Dastan azt mondta, hogy foglaljunk helyet, csak én ültem le. A többiek körbeálltak, szerencsére nem túl közel.

-         Arról szeretnélek meggyőzni, hogy csatlakozz hozzánk. Apám amnesztiát ígért annak, aki hajlandó átállni hozzánk.

-         Az a nő majdnem megölt, aztán meg elrabolt. Miből gondolják, hogy ezután csatlakozom magukhoz?

-         Mert én arra kérlek.

Ez a hang. Algernon.

Azonnal arra fordultam, amerről hallottam és lélegzet visszafojtva vártam, hogy meglássam. Végül meg is jelent a lépcsőn és sietős léptekkel sietett hozzám. Annyira szexi volt, hogy az már bűn. Térdnadrág volt rajta egy izompólóval. A haja össze-vissza állt, mintha most ugrott volna ki az ágyból. Visszatartottam a levegőt. Nem tudtam mit fog reagálni.

Én mindenesetre megkönnyebbülést éreztem. Meddox nem ölte meg. Tényleg elhittem, amit az a szemét mondott, pedig tudtam, hogy mindig hazudik. De mégis…

Algernon odasietett hozzám, leguggolt elém és óvatosan megérintette az arcom, ami tele volt sebekkel. Valószínűleg el is kékült már. Elvörösödtem és elfordítottam a fejem.

-         És miből gondolod, hogy a TE kedvedért csatlakoznék.

-         Meg tudom győzni az embereket.

-         Úgy érted, a nőket.

Semmi válasz. Feldühödtem. Visszafordítottam a fejem és elővettem a legjegesebb hangom.

-         Vedd le rólam a kezed.

Belenéztem a borostyán szemekbe, de csak aggodalmat láttam. Algernon nem mozdult. Felpattantam és a lendülettől hátraesett a szék.

-         Abból nem eszel te szemét! Végig ez volt a célod, de előre szólok, hogy nem fog összejönni. Engem nem lehet holmi romantikus nézésekkel elkápráztatni. Feleslegesen próbálkozol.

-         Akkor most miért menekülsz? – Algernon hangja gyengéd volt, de folytatta, miközben felállt. Egy kicsit megrándult közben az arca. Fájdalmai voltak, de ez most nem hatott meg. Nem hagytam, nem hagyhattam, hisz itt is csak egy fogoly voltam – Kit akarsz meggyőzni. Engem vagy magadat?

Ez túl sok volt. Elöntött a düh és felpofoztam. Minden erőmet beleadtam. Algernon nem is próbált meg védekezni, ami meglepett. Nem, ez nem igaz. Az lepett meg leginkább, hogy nem ütött vissza. Meddox rendszerint ok nélkül is megütött Algernon miért lenne más?

Hiába vártam, nem történt semmi.

-         Algernon! Talán jobb lenne, ha egy kicsit hagynánk pihenni a hölgyet. Majd én őrködöm nála először rendben? Neked is vissza kellene menned az ágyba.

Algernon dühös pillantást vetett Dastannal, de végül bólintott.

Na, nem! Azt már nem! Én nem maradok itt. Nem hagyom, hogy mindeni azt higgye, csak úgy irányíthatja az életem. Meddox egy dolog, mert a kezében van a húgom élete, na dehogy Algernon és Dastan döntsenek arról, hogy mit tegyek. Na azt már nem!

Nekiugrottam Algernonnak, de ő elkapta a kezem és hátracsavarta, így háttal álltam neki. Éreztem az erejét magam mögött. Képes lett volna fájdalmat okozni nekem, meg volt hozzá az ereje, még sérülten is, hisz páratlan hím volt, de mégsem tette. Csak tartott, hogy ne ficánkoljak, és ne sebesítsem meg.

-         Engedj el!

-         Elengedlek, ha végre lehiggadsz.

Küzdöttem. Nem voltam az a típus, aki csak úgy behódol. Még legalább öt percig küzdöttem, de nem mentem sokra. Végül feladtam. Ellazultam és Algernon elengedett. Mindenki végignézte a jelenetet. Senki sem próbált segíteni Algernonnak. Furcsa volt a légkör, nem tetszett. Elléptem tőle, nem akartam, hogy hozzám érjen. Abból semmi jó nem származhatott.

-         Miért támadtál nekem?

-         Nem egyértelmű?

-         Semmi esélyed nem lett volna. Még ha engem le is gyűrsz, mindannyiunkkal nem bírhatsz el.

Megvontam a vállam és Algernon szemébe néztem.

-         Próba szerencse. Még mindig jobb, mintha egyszerűen hagyom, hogy azt tegyetek velem, amit akartok.

Esküdni mertem volna, hogy Algernon ajka felfelé görbült. De csak egy pillanatig.

-         Gyere, felkísérlek. – nyújtotta felém a kezét.

-         Nem! Nem fogtok valami hátsó szobába vonszolni, hogy aztán ott intézhessetek el! Ha meg akartok ölni, hát rajta! Itt és most! Nem megyek sehova!

Mindenki kinevetett, kivéve Annabellt. Ő ugyanolyan zordan nézett. Zavarba jöttem és megint felment bennem a pumpa.

-         Sajnálom, sajnálom. – szabadkozott Algernon – Nem akar itt megölni senki. Na, jó leszámítva talán Annabellt. Csak a szobádba akartalak kísérni, hogy pihenhess.

-         Nincs szükségem pihenésre.

-         Ugyan már. Hisz alig állsz a lábadon.

Ez igaz volt, de ezt neki nem kellett volna tudnia. Még mindig szédültem kicsit az ütéstől, amit a fejemre kaptam.

-         Na, gyerünk. Nem harapok.

-         Valóban?

Algernon megint felnevetett, de ezúttal elfogadtam a kezét. Elindultunk a lépcső felé Dastan pedig követett minket. A többiek nem, de ez nem számított. Ahogy Algernon a kezemet fogta, szinte szikrák pattantak kettőnk között. A bőröm felforrósodott. El akartam húzódni, de Algernon nem engedte.

-         A szobádba megyünk Algernon.

-         Mi? – lepődtem meg.

Megálltam a lépcső előtt. Nem csak nekem, de ez a többieknek sem tetszett, vagyis jobban mondva Annabellnek nem tetszett, mert egyből rázendített.

-         Na, de Dastan, ezt nem gondolhatod komolyan! – ametiszt szeme szikrákat szórt a férfira – Ez a nő veszélyes, a saját bőrömön tapasztaltam, te meg be akarod vinni Algernon szobájába?! Hát mindeni megbolondult körülöttem?! Meg kellett volna ölnöm, mielőtt még bajt hoz ránk. Mit gondolsz Meddox mit szól majd, hogy elraboltuk a kis ölebét? És mi lesz, ha megint megtámadja Algernont?

Algernon dühösnek tűnt. Már-már az az érzésem támadt, hogy képes lenne nekimenni a barátjának. Ami lehetetlen, nem igaz?

-         Annabell! – Dastan hangja élesebbé és parancsolóbbá vált. Összerezzentem, Algernon pedig megszorította a kezem – Elfelejted, hogy én is ott leszek. Én hoztam meg a döntést és én is vállalom érte a felelősséget. A többivel majd később foglalkozunk. Egyenlőre ti csak őrködjetek.

Dastan felénk fordult. Ránk mosolygott és visszaváltott rendes hangnemre.

-         Egy pillanat és jövök. Csak hozok fel kötszert.

-         Rendben.

Algernon válaszolt én meg csak álltam ott, mint egy sóbálvány. Végül megmozdultam és felmentem vele az emeletre. Amint beértünk a szobájába elengedtem a kezét.

-         Ülj csak le nyugodtan.

-         Nem kösz.

-         Maya. Kérlek, ülj le.

-         Már megmondtam, hogy ezzel nem mész semmire.

-         Akkor parancsolnom kéne? Hogy azonnal ülj le vagy felpofozlak? Ezt kéne tennem? Na, azt várhatod. Ha nem akarsz leülni, nem kell, de én lefogok.

Igen pontosan erre számítottam. Egész életemben úgy bántak velem, mint egy kutyával, hogy tudjam, hol a helyem. Sosem szoktak kérni semmit. És ez olyan furcsa volt. Furcsa, hogy emberszámba vesznek. Ennél jobban meg sem tudtak volna lepni. Meddox elmesélései alapján nem így képzeltem el őket. Főleg nem Dastant. Pedig velem nagyon kedves volt, annak ellenére, hogy az ellensége vagyok. Meddoxtól ugyanezt nem lehetett elvárni. Még álmainkban sem.

Volt egy szék az ágy mellett. Végül arra ültem rá, miután odébb húztam, természetesen.

Algernon elmosolyodott ezen, de nem szólt semmit. Dastan is megérkezett kezében egy elsősegélyládával. Nem akartam, hogy ellássák a sebemet, hisz mi sosem bíbelődtünk ilyesmivel, hacsak nem volt súlyos a seb, de ez az enyémekről aligha mondható el. Másrészről pedig nem akartam, hogy bárki is hozzám érjen. Azok után, ami Meddoxxal történt, még mindig érzékeny voltam.

-         Majd én megcsinálom ajánlkozott Algernon.

-         Addig én kimegyek.

Algernon bólintott.

-         Kint leszek az ajtó előtt. – burkolt figyelmeztetés.

Megértettem.

Elvettem Dastantól a dobozt, aztán ő távozott. Biccentéssel köszöntem meg neki, hogy kettesben hagyott Mayával. Láthatóan csak tőlem nem félt annyira Maya. Bár velem is óvatos volt, hisz minden oka meg volt rá, ez mégis zavart. Azt szerettem volna, hogy bízzon bennem. De tisztában voltam vele, hogy ezt ki kell érdemelni és ehhez idő kell. Úgyhogy csak szép lassan. Apránként.  

-         Megengeded?

Apró bólintás. Leültem az ágynak arra a felére, ahol Maya ült és lassan kinyitottam a dobozt. Nem hamarkodtam el semmit. Nem akartam még jobban felizgatni, mint amennyire már így is ideges volt.

Alkoholba mártottam a vattát és óvatosan elkezdtem tisztogatni Maya arcát. Fel is szisszent.

-         Nagyon sajnálom, de másként nem megy.

Próbáltam annyira óvatos lenni, amennyire csak lehetett.

-         Miért vagy ilyen kedves velem?

-         Jó kérdés. Én sem tudom. Talán azért, mert attól, hogy ellenség vagy, ez nem ok arra, hogy feleslegesen bántsalak. Egyenlőre nem ártottál nekem és amúgy sem szoktam nőket bántani.

-         De még bánthatlak. Akár meg is ölhetlek.

-         Meglehet.

-         Nem értelek. Sem téged, sem a többieket. Csak az Annabell nevű lány viselkedik ésszerűen. Ti mind bolondok vagytok, vagy mi?

Ismét felnevettem. Már nem is számoltam hányadik alkalommal csalt mosolyt az arcomra ez a nő.

-         Ne nevess. Tényleg bolondok vagytok.

-         Meglehet, hogy igazad van, de én így érzem jól magam, akkor meg miért ne lehetnék az. Csak így lehet élvezni az életet.

Megtisztítottam minden sebét, majd gézlapot tettem rá. Miután végeztem Mayát fürkésztem. Még tele sebekkel is ragyogott. Gyönyörű volt.

-         Mégis hogyan kerültem ide?

-         Annabell felhívott minket Dastan pedig kiküldte Nataliet és Sebastiant. Kocsival hoztak ide.

-         Értem. – kis csend után Maya folytatta – Ugye tudod, hogy Meddox nem hagyja ennyiben?

-         Igen tudom.

Igen tisztában voltam vele. De egy valamiben teljesen biztos voltam. Nem fogom harc nélkül átadni neki Mayát. Most, hogy itt van biztonságban, nem engedem ki a kezem közül.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 10.fejezet

Hát ez a fejezet most számomra is egy meglepetés volt, úgyhogy nektek meg pláne...nagyon kíváncsi vagyok mit fogtok szólni....:D előre is sejtem...sok komit kérek. Jó olvasást.

10. fejezet

Lopva kinyitottam a szemem. Dastan az ágyam mellett aludt egy széken. Már két napja nem engedtek felkelni, hacsak nem a mellékhelyiségről volt szó. Amikor megpróbáltam kijutni a házból, lefogtak, visszacipeltek az ágyra és azóta is felváltva őrködnek mellettem. Jól ismertek. Soha nem adom fel. El kell jutnom Mayához, hogy megbizonyosodjam róla, minden rendben vele és Meddox nem nyúlt hozzá.

Azóta ezen gondolkodtam amióta ebbe az ágyba kényszerültem. Majd felemésztett a gondolat, hogy az a szemét a kezével illette Mayát. Egyszerűen beleőrülök. Ezért kell kijutnom innen. Nem állíthatnak meg. Muszáj csinálnom valamit.

Óvatosan felültem az ágyban és letettem a lábam a padlóra. Annyira csendes voltam, amennyire tőlem tellett. A lábamba belenyilallt a fájdalom, de ez még az elviselhető kategóriába esett. A sebem szépen gyógyult, bár még egy, maximum két nap pihenő még kellene neki, de én nem tudok annyi ideig várni. A kezem már teljesen rendbe jött, hisz azt csak súrolta a golyó.

Rásandítottam Dastanra. Le volt hunyva a szeme és egyenletes volt a légzése, ezért felkeltem és elindultam az ajtó felé.

-         Hova, hova barátom?

Megtorpantam. Számítottam erre, de reméltem, hogy mégiscsak ki tudok osonni. Visszafordultam Dastan felé. Teljesen éber volt, de a székről nem kelt fel.

-         Tudod te azt nagyon jól.

A barátom nagyot sóhajtott és együtt érző pillantással nézett rám.

-         Algernon…

-         Dastan muszáj látnom őt.

-         De még azt sem tudjuk, hogy hol van húzzák meg magukat. Azzal, ha most kimész nem segítesz sem nekünk, sem pedig magadnak, maximum Meddoxnak. Másodjára nem hiszem, hogy megúszod egy golyóval, vagy ki tudja, lehet, hogy az a golyó már a szívedben lesz, azt pedig nagyon nem akarom. Nem vagy erőd teljében és én nem engedhetem, hogy ilyen állapotban kimenj. Megértelek, de sajnálom Algernon. Nem mehetsz ki.

Dastannak igaza volt, ezzel tisztában voltam, de hajtott az aggodalom, a birtoklási vágy, amit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Vívódtam. Mit tegyek?

Az ágyamon ültem törökülésben. Nem tudtam mit csináljak, csak a kék falat néztem, meg a tájképeket. De az agyam folyamatosan járt. Csak egy ember járt a fejemben, amire nem voltam büszke, de akármennyire is próbáltam kiverni a fejemből, nem ment.

Marek Radescu. Ő a legkiismerhetetlenebb, legrejtélyesebb ember, akivel valaha is találkoztam. Olyan érzéseket váltott ki, amelyekről eddig nem is hittem, hogy lehetséges. Zavarba ejtett és meginogtam. Ilyesmi még sosem fordult elő velem, ezért is voltam olyan mérges a férfira. Hogy volt képes ekkora hatással lenni rám? Biztosan direkt viselkedett ilyen kiismerhetetlenül, hogy összezavarjon. De azt nem hagyom neki.

Ekkor lépteket hallottam, amik egyre közeledtek a szobám felé. Biztos voltam benne, hogy Sebastian az. Eddig sikerült elkerülnöm a beszélgetést vele, de tudtam, hogy ennek is meg kell történnie egyszer. Úgy tűnik, most lesz. Azt kívántam, bár sosem jött volna el ez a pillanat.

Sebastian kopogott, majd meg sem várva a válaszom, benyitott. Becsukta maga mögött az ajtót és leült mellém az ágyra.

-         Beszélnünk kell.

Belenéztem Bastian fekete szemébe. Igéző volt a tekintete, szinte elnyelte azt, aki belenézett. Nem tudtam tovább nézni őt, ezért elfordultam. Sebastian és én mindig is a legjobb barátok voltunk, társak. Nem volt titkunk egymás előtt, szavak nélkül is megértettük egymás, most mégis Marek egy pillanat alatt éket vert közénk. Hisz két napja kerültük a forró kását és lehet, hogy most megéget minket. Ettől viszont nagyon féltem. Nem akartam elveszíteni a legjobb barátom, a támaszom.

-         Tudom.

Csend telepedett ránk. Mind a ketten csak ültünk és nem néztünk a másikra. Végül én szántam rá magam, hogy elkezdjem. Sebastian nem tette volna meg, mert tudta, hogy kényelmetlenül érint. Inkább él bizonytalanságban csak nekem ne okozzon fájdalmat. Így hát nekem kellett lépnem, hogy ne érezze magát rosszul és joga volt tudni, hogy mi történt. Bár ezt még én magam sem tudtam pontosan.

-         Sajnálom, Bastian. Én nem is tudom, hogy mi ütött belém. Nem fog ez többet előfordulni, ígérem. – tekintettemmel megkerestem Sebatianét.

-         Nem értelek, Natalie. Most először fordult elő ilyesmi, amióta ismerlek. És az a fickó is furcsán viselkedett. Először meg akart ölni minket, a verekedésből ez kiderült számomra, de mikor lett volna rá alkalma, nem tette meg. – lesütöttem a szemem, de az utolsó két mondatára felkaptam a fejem.

-         De miért? Hisz, amikor a nyakamat szorította, azt hittem meg fogja tenni, de aztán én is éreztem benne a változást. A fogása sem volt akkor már olyan erős. De mi változott abban a pár pillanatban?

-         Nem tudom. De ha az, amit sejtek... Natalie nem akarom, hogy többet találkozz vele.

Mintha ez csak rajtam múlna?! – mondtam volna, de végül nem tettem.

Legelőször is ő keresett meg minket, de ez már nem lényeges. Én magam is eldöntöttem, hogy nem fogok többet találkozni vele. Legalábbis reménykedtem benne.

Sebastian kitartóan fürkészett. Nem válaszoltam elég gyorsan, ezért megragadta a karom és maga felé fordított.

-         Natalie, az az ember veszélyes. Csak játszik velünk. Meg akar ölni minket, hisz Meddox embere. Azok pedig mind elvetemült gyilkosok. Kérlek hallgass rám. Nem akarlak elveszíteni.

-         Nem fogsz elveszíteni, ígérem.

Belemenekültem Sebastian ölelésébe, hogy megnyugvást és erőt merítsek. Sebastiannak igaza volt. Nem változhat meg az ember érzései ilyen hamar. Biztosan csak egy trükk volt és én nem fogok még egyszer bedőlni neki. Ha megpróbál megölni, hát állok elébe.

A tánc elkezdődött.

-         Hát nem érted Dastan? Meddox és az emberei szabadon garázdálkodnak, a Vadászokról nem is beszélve, amíg ti engem felügyeltek, mintha egy kis kölyök lennék! – keltem ki magamból.

A stressz, a bizonytalanság, a tehetetlenség érzése a legrosszabbat képes kihozni az emberből. Én pedig már nem bírtam. Viszketett a tenyerem, azt akartam, hogy Meddox vére tapadjon a kezemhez. Muszáj, muszáj, muszáj…

Dastan felpattant a székről és behúzott nekem egyet. Nekiestem a falnak, alig bírtam talpon maradni. Végül a gravitáció győzött. Lehuppantam a földre.

-         Befejezted?

Dastan elém lépett. Felettem tornyosult, fenyegetően. Már értem miért féltek tőle annyira és annyian. A harcban kegyetlen és kíméletlen is tudott lenni. Tisztában voltam, hogy engem nem bántana, de ha muszáj lenne, megállítana… nem feltétlenül finom eszközökkel.

-         Áú. Ez fájt.

Megtapogattam az arcom. Az arcom égett, de észhez tértem. Elborította az agyam a vörös köd, de Dastan – kicsit drasztikus módszerrel ugyan – helyrebillentett.

-         Igen. – felnéztem a barátomra. Már ő is látta, hogy megnyugodom úgyhogy ellazította az izmait.

Szégyelltem magam, hogy idáig fajultak a dolgok.

-         Akkor jó. Nem akartam ezt tenni, de félő volt, hogy átváltozol. Gyere. – Dastan a kezét nyújtotta, én pedig elfogadtam és felsegített.

Ahogy ránehezedtem a sérült lábamra, felszisszentem. Felszakadt a seb a nagy ugrándozásomban és most vérzett.

-         Jobb lesz, ha most leülsz.

Nem vitatkoztam. Dastan ellátta a sebem én pedig csendben vártam, hogy végezzen.

-         Figyelj Dastan, sajnálom én…

-         Ugyan. Régen nem húztam már be neked egyet és meg kell mondanom, jó érzés volt. – Dastan vigyorgott.

-         Igen? Akkor most én jövök? Úgy, mint kiskorunkban?

-         Hát?

Mindketten felnevettünk. De ez a nevetés hamar elmúlt. A jelen és a gondok súlya újra ránk nehezedett.

-         Még pihenned kell egy napig, de ígérem, holnap veled együtt kimegyünk mindannyian. Légy türelemmel. Most nem tehetünk mást. Fel kell töltődnünk.

Felsóhajtottam.

-         Rendben.

Pár óra volt még naplementéig. Meddox engedélyezte a kimenetelem, persze azzal a céllal, hogy Vadászokat keresek és megölöm mind, akivel csak találkozom. Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Ilyenkor nem csak a Vadászok óvatosabbak, hanem nekem is annak kellett lennem, és különben sem fedik fel magukat ilyenkor a Vadászok. Ők sem teljesen hülyék. Nem kell a figyelem felkeltés egyikünknek sem és a harc határozottan magunkra vonná az emberek figyelmét.

Először csak bóklásztam a városban, mintha én is csak egy turista lennék. Élveztem a nap melegét a bőrömön, a lágy szellőt. Ma melegebb volt, de még így sem volt túl meleg. Egy vastag pulóvert, azért viseltem. Persze ez azt a célt is szolgálta, hogy elrejtsem a fegyvereim. A kicsit enyhébb idő miatt rengeteg ember sétálgatott az utcán. Hangos csevegés és nevetgélés hallatszott. Kikapcsoltam az agyam és csak a látványra és a hangokra koncentráltam. Élveztem ezt a röpke békés pillanatot. Ami nem tartott sokáig.

Éreztem, hogy valaki figyel. Hogy valaki a közelemben van. Vagy Vadász, vagy Dastan egyik embere. Talán Algernon? Nem. Ebben biztos voltam. Továbbindultam, mintha mi sem történt volna.

A vár felé vettem az irányt, mivel a falain belül sok fa és eldugott hely volt, ahol lerendezhetem ezt az idegennel. Az emberi tekintetektől távol. Ahol nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Körülbelül öt percbe telt, míg elértem a vár kapuját és még mindig éreztem, hogy követnek. Nem aggódtam, hisz nappal volt. Különben is tisztában voltam a képességeimmel.

A fákkal körbevett vártemplom felé vettem az irányt, de nem mentem be. A Piata Bernády György tér felőli fal mellett volt található ez a gótikus templom. Ha jól emlékeztem, akkor még a ferencesek építették a tizenkilencedik században. Egy óra mutatta a tornyán a pontos időt. Maga az épület lenyűgöző középkori templom volt, bár személy szerint én sosem voltam túlzottan oda a vallási épületekért.

De most nem volt időm a templomban gyönyörködni. A fal és a templom közötti részhez siettem. Jó pár fa volt itt, amik még a magas falakon kívül is láthatók voltak. Gyorsan és hangtalanul felkapaszkodtam a templom fala mellett lévő egyik fára és vártam, hogy felbukkanjon a rejtélyes idegen. Nem is váratott sokáig. Pár pillanattal azután, hogy felmásztam, megjelent egy ezüsthajú nő.

Tudta, hogy itt vagyok, de nem látott. Ez előnyt jelentett. Mélyet szippantottam a levegőből. Vérfarkas. Előhúztam egy tőrt a pólóm alól és vártam, majd mikor a nő elég közel ért ráugrottam. Azonban nagyon jók voltak a reflexei és elkerülte a halálos csapást. Megmarkolta a pengét, így az a tenyerét vágta el. A pengén végigfolyt a vér és a földre csöpögött. Fémes szag töltötte be a levegőt. Látszólag a fájdalom cseppet sem érdekelte a támadómat, mintha érzéketlen lenne rá. Ami nem jó rám nézve.

A nő szemébe néztem, mely ugyanolyan ametiszt színű volt, mint Mareké. Ez a hasonlóság félelmetes volt, de hamar kivertem a fejemből. A feladatra koncentráltam. Ám mielőtt elkezdhettünk volna harcolni a nő megszólalt.

-         Mayához van szerencsém, igaz?

-         Attól függ ki kérdezi.

Egy jobbos volt a válasz. Egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom a váratlan ütéstől és ezt az ellenfelem ki is használta. Elengedte a kést és ledöntött a lábamról. Lovagló ülésben rám ült, lefogta a kést markoló kezem és már ütésre készülődött. De nem hagytam magam, hasba vágtam, majd állon. Kicsit megszédült, úgyhogy ledobtam magamról, de a nő nagyon tapasztalt harcolt volt. Az ütésem nem sokáig hatott rá. Mindketten felpattantunk és előkerült egy másik kés is. Így köröztünk egymás körül, várva a másik lépését. A tenyeréből még mindig ömlött a vér, ami megszínezte a markolatot és a füvet is. Húzni akartam az időt, hogy kitaláljak valamit.

-         Ki maga?

-         Azt neked nem kell tudnod.

-         Jó tudja mit nem is érdekel, csak arra lennék kíváncsi hogy vajon Algernon életben van e még.

-         Miért érdekel?

Jó kérdés. Nem mertem hangosan kimondani és elfogadni sem a választ, így nem mondtam semmit. Ez láthatóan feldühítette az ellenfelem, mert nekem esett. Kése felsértette az arcom, az enyém közben pedig a földön landolt. Nem számítottam rá, hogy ilyen könnyedén kiüti a kezemből a fegyvert. Más nem lévén ütöttem, ami célba is ért, de a következő pillanatban az idegen a kés markolatával fejbe vágott. Megtántorogtam és odakaptam a kezem. Vérzett.

Az, hogy egy pillanatra is levettem a szemem a támadómról nem volt a legokosabb döntés. A következő ütéstől elájultam.

Itt van pár kép a várról és a vártemplomról:
http://www.facebook.com/media/set/?set=a.129791263768883.38408.100002140292077&saved

Díj

Köszi Alysiának a díjat :D

7 dolog rólam:

1. A szüleim elváltak és van egy féltestvérem.

2. Van egy kutyám, akit Maszatnak hívnak és egy papagájom, akit pedig Verébnek xD.

3. Kedvenc műsorom a Lehetetlen küldetés.

4. Idén végzek a középiskolában és még nem tudom hova akarok továbbtanulni.

5. Mostanában nem szeretem a sorozatokat, de a Vámpírnaplókat imádom.
6. Kedvenc színem a sárga, de szeretem még a pirosat és a feketét is.

7. Nincs kedvenc íróm, mert nagyon sokat imádok és nem tudok dönteni közöttük :D

7 blog

Niky

Moon Angel 

 Amanda Mor

Beth Rose Petrova

Lizzie

Gloria Watson

Ashley Carrigan

Szabályok: 

1.Tedd ki a logót a blogodra!
2.Köszönd meg a díjat attól akitől kaptad!
3.Írj ki magadról 7 dolgot!
4.Küld tovább 7 írónak(ne felejtsd el belinkelni a blogjukat)!
5.Hagyj megjegyzést a blogjukon,hogy meglepetés várja őket!

Vers, cikk

Hogy ne unatkozzatok, amíg kaptok új fejezetet, ezért ezt a kis verset és cikket felteszem nektek. Jó olvasást :D

 Ha rákattintotok, akkor nagyobb is tudjátok olvasni

SÉTA

Tudom, erről a szóról mi jut eszetekbe, de most nem erről van szó. Igazából ez egy tábor, aminek a teljes neve Sajtó és Tanulás. Ezt a médiaoktató tábort a Pannon Lapok Társasága szervezte és a finanszírozást is ők állták, tehát nekünk diákok számára ez teljesen ingyenes volt. Teljes ellátást kaptunk (reggeli, ebéd, uzsonna és vacsora), cserében pedig minél több cikket és jókedvet vártak el tőlünk.

Maga a tábor augusztus 23-25 között, Balatonalmádin a Nereus hotelben zajlott. Itt rengeteg programmal várták minket, diákokat. Miután busszal megérkeztünk a tábornyitó alkalmával elmondták a programokat és kezdetét vette a munkával megfűszerezett pihenés és szórakozás.

Rengeteg remek előadót hívtak meg hozzánk azzal a céllal, hogy új élményeket, tapasztalatokat és tudást szerezzünk. Az első napon Pungor András, Krug Emília, Rábai Balázs és Rozmán László állt a diáksereglet elé, hogy felcsigázzák az érdeklődésünk. Nagy sikerrel. Emellett még részt vettünk egy hajókiránduláson Kis Gergő világbajnok harmadik helyezett úszóval, valamint Fábián László és Martinek János olimpiai bajnokokkal. Velük interjút készíthettünk, amiket azután papírra vetettünk és ezek az írások pedig meg is jelentek a megyei lapokban. Az esti program pedig táncház volt, ezután szabad program.

A második nap első foglalkozása önismeret volt. Oké, tudom, hogy ezen a diáktársaim most kiakadnak, – mint ahogy én is az elején – de azt kell mondanom pozitívan csalódtam. Devecsery László és Gacza Roland foglalkozott velünk két órán keresztül és mindannyian nagyon élveztük. Különböző feladatokat kellett megoldani, úgyhogy rendesen járt az agyunk. Ezután Kuncze Gábor beszélt nekünk a közélet fontosságáról. Nagyon érdekes volt és megérte a melegben a Balaton helyett az előadó termet választani. Kicsit a kérdések elmentek a politika irányába is, de azt hiszem, nem is kell megmagyaráznom, hogy miért. Fél kettőtől a BBC History-tól Litván Dániel mesélt nekünk a magazin indulásáról, aztán pedig Juhász Bálint beszélt rádiójáról. Még közös képeket is csináltunk az előadókkal (autogramokat is kaptunk), emellett néhány előadóval jobban is megismerkedtünk és összehaverkodtunk. Egy óra szünet után következett a Hírvivő vetélkedő mely talán a tábor egyik legjobb programja volt. Tutajt kellett építeni, tojást elkapni, kötelethúzni, ivó verseny is volt és a Balatonból is kellett vizet hordanunk. Összességében jól elfáradtunk és nagyon szoros volt a verseny. Négy csapat volt (a pólók alapján): Sárgák, Pirosak, Kékek és Zöldek. Három ponttal a Sárgák győzedelmeskedtek és a második és harmadik helyen pedig holtverseny alakult ki. Ez volt az esti program ezután szabadon mindeni azt csinálhatott, amit szeretett volna.

Huszonötödikén mindenki vegyes érzelmekkel kelt fel reggel, mivel vártuk a feladatok és előadásokat, de ez volt az utolsó nap, így fáradtak és kicsit szomorúak is voltunk. Ezen a napon Ács Péter és Bedő Iván a HVG-től a lap címlaptörténetéről meséltek. Vicces és érdekes volt, az ember fellelkesült, hogy írjon, így álltam neki én is ennek a cikknek. Fél tizenegykor Győrrffy István a Pannon Lapok Társaságától a szerkesztői változásokról és programokról mesélt nekünk. Kikérdezte a véleményünket is ezekről a változásokról, hogy tetszenek e nekünk és mit gondolunk róluk. Ezután a táborzáró volt, ahol kiosztották a díjakat, amiket a cikkekért lehetett kapni. Végül ebéd és aztán indultunk hazafelé.

Én most voltam először ebben a táborban, bár már ez volt a hatodik alkalom, hogy megszervezték, de jövőre is szeretnék majd elmenni. Rengeteg új emberrel ismerkedtem meg, új barátokat szereztem, sok élménnyel és emlékkel lettem gazdagabb és talán még ragadt rám is valami tudás.

Ha kíváncsiak vagytok, akkor ezen a címen megtekinthettek pár képet és ha kedvet kaptatok, akkor gyertek el ti is. Hamarosan egy videó is felkerül, ami nagyon vicces. Érdemes megnézni, ha nevetni akartok egy jó nagyot.

Képek