Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 30.fejezet

Itt az újabb feji :) Jó olvasást! :D

30. fejezet

Az ablak előtt álltam és csak néztem ki rajta. Bár a tájat néztem, mégsem láttam. Érzékeim csakis egyetlen nőre éleződtek ki. Hallottam, hogy Safira miről beszélget vele, de nem fogtam fel teljesen. Csak álltam mozdulatlanul, minden idegszálam pattanásig feszült, testem pedig tele volt feszültséggel. Hiába győztük le Vladot, valahogy mégsem tudtam megnyugodni. És nem tudtam az okát.

–           Kész is.

Elég sok ideig mélyedhettem a gondolataimba, ha Safira már végzett is. Még nem fordultam meg, csak vártam. Hallgattam a két lány beszélgetését.

–           Köszönöm.

–           Nincs mit.

Itt mindketten elhallgattak, amit nem tudtam mire vélni. Hirtelen megéreztem egyikük tekintetét rajtam, de még ekkor sem tettem semmit.

–           Azt hiszem, hogy megyek.

–           Nem szükséges.

–           De igen, beszélnem kell a vezetőnkkel.

–           Rendben.

Meghallottam az ajtó csapódását, majd ruha suhogását.

–           Most már megfordulhatsz.

Így tettem. Végignéztem a lányon, akinek még mindig nem tudtam a nevét. Eddig nem foglalkoztam vele, de most kíváncsi voltam. Annak ellenére, hogy az elején nem bíztam benne és gyanakodva tekintettem rá, felkeltette a kíváncsiságomat. Ahogy harcolt, ahogy megállta a helyét Vlad ellen, egyszerűen lenyűgözött, de nem csak ez.

–           Mi a neved?

–           Annabell.

Most először néztem végig tüzetesebben rajta. Annabell egy igazi vérfarkas nő volt. Alakja karcsú és ruganyos volt, arca kerek és gyönyörű. Szépsége túlszárnyalta az emberekét, és nemcsak a szépsége, de az ereje is. Különleges, ezüstszínű haja leért a derekáig, minden egyes mozdulatánál hullámzani kezdett és az oldalát verdeste.

Szerencsémre már felöltözött. Ennek ellenére nagy benyomást tett rám.

Hangja is olyan hatással volt rám, amit nem tudtam megmagyarázni. A lelkem legmélyét rázta meg, olyan volt mintha felébresztette volna egy részemet a mély álomból. Olyan részemet melynek tudatában sem voltam. A hangja egyszerűen felzaklatott. És ez nagyon zavart. Főleg, hogy ekkora hatással volt rám.

Nem bírtam levenni róla a tekintetem. Egyszerűen felkeltette a kíváncsiságomat. Lenyűgözött. A bátorsága, a rátermettsége, ereje és kitartása. Nem gondoltam volna, hogy megállja a helyét Vlad ellen, mégis ügyesebben harcolt a férfi ellen, mint én magam. Férfi büszkeségemet sértette ez, ugyanakkor állati énem meg akarta ismerni a nőt. Tudni akartam, hogy lett ilyen erős.

Ugyanakkor volt egy olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy még nagy bajt hozhat rám. Hogy ha továbbra is kapcsolatban maradok vele, az életem visszavonhatatlanul megváltozik. Mindig hallgattam az ösztöneimre, amik azt sikították, hogy tartsam magam távol tőle. Hogy bírjam rá a lányt a mielőbbi távozásra. Ugyanakkor nem akartam, hogy elmenjen. Felkeltette az érdeklődésemet.

–           Köszönöm a segítségedet.

Annabell hangja meglepett. El is felejtettem, hogy végig az arcát néztem, hogy őt bámultam, amíg elmerültem a gondolataimban. Ahhoz képest, hogy nem bíztam benne teljesen, igen könnyen elkalandoztam, miközben egyedül voltunk egy kunyhóban.

–           Nem kell semmit megköszönnöd. Úgy terveztem, hogy egyedül végzek Vladdal, de sajnos nem így alakultak a dolgok. Inkább nekem kéne ezért bocsánatot kérnem.

–           Tudok magamra vigyázni. Az, hogy megsérültem, csakis az én hibám volt. Nem a tiéd.

Ezután mindketten elhallgattunk. Fogalmam sem volt mit mondjak, vagy kellene mondanom, esetleg tennem. Hagyjam itt, vagy inkább vigyázzak, hogy ne tegyen semmit? Jelent egyáltalán bármi veszélyt ránk nézve?

Ott álltunk egymással szemben és egyikünk sem mozdult. Annabell végig a szemembe nézett és nem is pislogott. Nem volt kihívás a tekintetében csak zavarodottság és kíváncsiság. Azt nem tudhattam az én szememben mit látott.

Mr. Hidegvérű ebben a pillanatban nem tűnt annak. Legalábbis csak a szeme árulkodott erről. Teste olyan volt akár egy kőszikla, de a tekintete. Nem tudtam azokban a kék szemekben felvillanó kifejezéseket mire vélni. A szeme annyira hasonlított Dastanére és mégsem. Teljesen más tükröződött bennük, mint a barátoméban. A személyiségük is teljesen mást volt. Még sosem találkoztam vérfarkassal, aki ilyen higgadt lett volna. Annyira idegesítő volt. Megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy leromboljam ezt az önuralmat. Hogy lássam milyen is igazából ez a férfi.

Megráztam a fejem és elfordultam Iaintól. Nem volt szükségem még egy problémára. Csak haza akartam jutni és kipihenni magam a saját ágyamban. Csak… vissza akartam kapni a régi életem, ahol nem volt ennyi problémánk. Ahol én, Dastan és Algernon csak hárman voltunk. Ahol nem volt sem Maya, sem pedig Elysia. Hiányzott a régi életem és amióta ők beléptek az életünkbe, semmi sem volt ugyanaz. Én magam sem. Elegem volt. Menekülni akartam.

Hol késlekedsz már Algernon?

Égetett a vágy, hogy kiszabaduljak ebből a kicsi légtérből, melyben most lennem kellett Iainnal. Futni, futni akartam, de vigyáznom kellett Maya húgára. Elméletileg nem fenyegetett veszély, mégis figyelnem kellett. Ez legalább azzal kecsegtetett, hogy leköti a gondolataimat, miközben itt vagyok.

A levegő a kunyhóban egyre feszültebb lett. Lehet, hogy csak én éreztem így, de zavart, hogy együtt kell lennem ezzel a vérfarkassal. Felborzolta a hátamon a szőrt. Éreztem magamon a tekintetét, mely mintha a vesémig hatolt volna. Túl átható volt. Túl sok.

–           Megtennéd, hogy nem bámulsz? – kérdeztem.

Már nem bírtam tovább a csendet. Hiába minden még mindig éreztem, hogy bámul. Vicsorogva szembefordultam a férfival, de az semmi jelét nem adta, hogy egyáltalán feltűnt neki a haragom. Teljesen mozdulatlanul, kőszobor módjára állt velem szemben. Rettentő dühös lettem, ennek láttán.

–           Mit bámulsz?

Most sokkal indulatosabb volt a hangom. Alig tudtam visszafogni dühöm. Frusztrációm egyre csak nőtt.

–           Semmit. Sajnálom – azzal a férfi egy szó nélkül magamra hagyott.

–           Ebbe meg mi az isten ütött? – kérdeztem magamtól hangosan.

A kérdésemre nem kaptam választ, de nem tudtam kiverni a fejemből a képet, ahogy Iain engem nézett. Azt kívántam, bárcsak kikaparhatnám a szemét. Elegem volt a férfiból. Az összesből, ha már itt tartottunk.

A Nagyszebeni-havasok nem volt valami barátságos az évnek ebben az időszakában. Fagyos szél kapott a ruhánkba, próbálva ledönteni minket a lábunkról. Átváltozhattunk volna farkassá, de a hátizsákunkat nehezebb lett volna úgy cipelni. Bár komolyan fontolóra vettem a lehetőséget. De mégis elvetettem, mivel amikor visszaváltozom teljesen meztelen lettem volna és nem akartam Algernon előtt visszaváltozni. Őszintén szólva senki előtt, főleg most, hogy már senki sem kényszerített erre. Úgyhogy emberi alakunkban vágtunk neki az útnak.

Algernon előttem haladt és próbálta kitalálni merre is menjünk. Legalábbis nekem úgy tűnt, hogy nem tudja pontosan. Amikor rákérdeztem, csak homályos, kitérő választ adott. Nem firtattam a dolgot, de nem örültem, hogy nem avat be. Azt hittem megbízik bennem.

De mindegy is volt. Csak időben érjünk oda. Safirához. Ezért imádkoztam, ugyanakkor szívemet minden egyes megtett lépéssel egyre jobban összeszorította a jeges félelem, ami végigdübörgött az ereimen. Féltem, hogy fog reagálni rám a húgom. Egyáltalán tudni fogja, hogy ki vagyok én?

Rettegtem. Egy ismeretlen jövő felé lépdeltem, és mint mindenki, én is féltem a változástól. Csak remélni mertem a legjobbakat. Algernon jelenléte enyhített, kicsit segített, miatta tudtam egyben tartani magam és erősnek látszani. De belül remegtem. Most derült ki számomra, hogy nem is voltam olyan erős, mint amilyennek én hittem magam. És ez nem tetszett. Nem akartam gyenge lenni. Hinni akartam az erőmben, különben nem lesz semmi, amiben hihetnék. És mindenkinek hinnie kellett valamiben. E nélkül nem lehet élni. Csak cél nélkül bolyonganánk, de nekem határozott célom volt.

Belső vívódásom közben észre sem vettem, hogy Algernon megállt, ezért nekiütköztem.

–           Alger…

A férfi rám nézett azokkal a csodálatos borostyán szemekkel és megfogta a kezem. Elállt a lélegzetem, ő pedig megszorította a kezem biztatásként. A kétségeim ellenére melegség öntötte el a szívem és kicsit megnyugodtam. Viszonoztam a szorítást és tovább indultunk.

Pár percig sétáltunk, az itt-ott hóval borított, fenyőkkel tarkított nehéz terepen, amikor is hirtelen a szél iránya megváltozott és felénk fújta a szagokkal teli, hegyi levegőt. Nagyot szippantottam belőle és próbáltam elkülöníteni a szagokat. Megéreztem. Számomra ismeretlen vérfarkasok illatát.

Felkaptam a fejem és megpróbáltam megtudni hol lehet a szag forrása. Algernon is ugyanígy tett, majd amikor rájöttünk az irányra, sietős léptekkel elindultunk. Még mindig fogtuk egymás kezét, ami nehezebbé tette egy kicsit az előre jutást, de nem akaródzott elengednem a férfi kezét.

Egyre közeledtünk a szag forrásához és ezzel párhuzamosan egyre inkább nőtt bennem az izgatottság és félelem fura keveréke. Szaporábban vettem a levegőt, részben a terep, részben az idegességem miatt.

Bárcsak történne már valami!

Nem bírtam tovább ezt a feszültséget. Kiabálni támadt kedvem, de azt nem tehettem.  Ekkor végszóra megszólalt Algernon telefonja. A férfi előhúzta a zsebéből a készüléket, majd a füléhez tartotta.

–           Igen? – szólt bele.

Csak foszlányokat hallottam a beszélgetésből, de Algernon arcáról le tudtam olvasni, hogy valami nagyon nincs rendben. Hirtelen elsápadt és úgy megszorította a telefont, hogy az majdnem összetört.  

–           És jól van?

Pár pillanatnyi szünet után Algernon komor arccal újra megszólalt.

–           Értem.

Letette a telefont. Nagyon aggódtam miatta. El sem tudtam képzelni mi történhetett, ami így felzaklatta.

–           Mi történt? – kérdeztem.

–           Elysia, a húgom, előbb szül, mint vártuk. Az állapota…

Megértettem. Értettem, hogy Algernonnak szüksége van támaszra, ezért odabújtam hozzá és megöleltem. A fejemet a mellkasára hajtottam és hagytam, hogy a fejét a vállamra hajtsa.

–           Nem lesz semmi baj – próbáltam megnyugtatni a férfit. Támaszt nyújtani neki.

Új, ismeretlen érzés volt ez, aminek nem tudtam ellenállni. Talán nem is akartam. Hisz olyan jó érzés volt, mikor Algernon a karjában tartott, mikor éreztem a szívének ütemét. Mikor karja birtoklóan és védelmezően a derekamra fonódott.

Algernon a nyakamhoz fúrta a fejét és csókokkal borította el. A meglepetéstől összerezzentem. A férfi ajka egyre feljebb és feljebb vándorolt, majd végül már a fülemet harapdálta. Megértettem, hogy Algernonnak most szüksége volt az érintésre, de féltem, hogy nem fogom tudni leállítani. Hisz olyan jó érzés volt. Le kellett hunynom a szemem. Nevén sem mertem nevezni az érzést, ami elöntött.

–           Algernon – suttogtam.

Ajka utat keresett az enyémhez és én nem tagadtam meg tőle a csók kiváltságát. Szinte elolvadtam Algernon ölelésében. Csókja egyszerre volt vad és kérlelhetetlen, mégis gyengéd. Nyelve megállíthatatlanul benyomult a számba és kereste az enyémet.

Felnyögtem az intenzív élménytől. Algernon felmordult és még közelebb húzott magához. Testünk összeért, éreztem a férfi letagadhatatlan vágyát. Az agyam kikapcsolt és egy ösztönlénnyé változtam, aki mindennél jobban akarta ezt a férfit. Aki azt akarta, hogy Algernon megmutassa neki, hogy lehet más is a szex, nem csak olyan, amit Meddoxxal átéltem. Akartam, ó, de még mennyire, hogy igen.

Ám nagy sajnálatomra Algernon minden előzmény nélkül megszakította a csókunkat és maga mögé rántott. Kába voltam, még mindig a csók hatása alatt voltam. Fel sem fogtam, hogy már nem voltunk egyedül.

Csak akkor tudatosult bennem ez a tény, mikor Algernon előhúzta pisztolyát és felhúzta a kakast. Egész teste megfeszült, akár egy íj húrja. Pattanásig. Az az érzésem támadt, mikor ránéztem, hogy mindjárt pattan. Ugyanakkor rettentő higgadt is volt egyben.

–           Ki van ott? – kérdezte.

Feszülten vártam a választ. Már ha kapunk egyáltalán.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom - 29.fejezet

                          29. fejezet

Iain belépett a kis házba, én pedig követtem. Vlad egy széken ült, szemben az ajtóval. Mögötte volt az asztal és a helyiségben volt még néhány berendezési tárgy. Hasonlított Balthazar kunyhójára, de a levegőben érződött valami. Valami furcsa és megmagyarázhatatlan, ami nyugtalanított.
–     Én a helyetekben nem tenném. – Vlad a fejével a kezem felé biccentett. Ott volt a fegyverem, de a kezem a hátam mögött volt. Ez lehetetlen.
–     Mégis, hogy…? – tettem fel a kérdést, de ő csak mosolygott rajta.
–     A szél messze elhozza a változás szagát. Már vártam rátok.
Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem. Körültekintőbbnek. Óriási hiba volt ez. Nem a szobát kellett volna felmérnem, hanem a férfit. A testtartását. Laza volt, de mégis volt benne valami fenyegető. De már késő volt. Mindkét keze, mely eddig a támlán nyugodott, most villámgyorsan kapott a fegyverei után. Szinte nem is volt időm reagálni. Épphogy el tudtam hajolni a kés elől, ami belefúródott az ajtóba mögöttem, fejmagasságba.
Lőttem, de nem talált. Iain Vlad felé mozdult, de a férfi már talpon is volt. Egy pillanat alatt egymásnak estek. Nem változtak át, mert így is túl kicsi volt a tér, még emberi alakjukban is. Ennek következtében drasztikusan megváltozott a berendezés. Az asztal egy pillanat alatt ripityára tört a székekkel együtt.
Nem tudtam csak úgy bekapcsolódni a harcba. Olyan gyorsan mozogtak és annyi csapást mértek egymásra, hogy félő volt, engem találnak el, ha megpróbálok segíteni Iainnak. Ahogy figyeltem a jelenetet rá kellett jönnöm, hogy Iainnak igaza volt. Vlad rettentő erős volt, és egyedül talán tényleg nem lenne esélyem ellene. Olyan szintre fejlesztette az erejét, hogy az már félelmetes volt. Ütései halálosan pontosak voltak, és ha Iain nem lett volna annyira jó, már biztosan kapott volna egy végzetes csapást. De így sem kerülhette el a kisebb sérüléseket.
Egyik pillanatban elveszítette az egyensúlyát és vége is volt. Vlad akkora ütést mért rá, hogy hátraesett, egyenesen a falnak, majd a földre rogyott.
Vlad ezután felém fordult. Nem is késlekedtem, azonnal nekirontottam. A pisztolyomat eltettem, helyette pedig előhúztam két kisebb tőröm az ő kardja ellenében. Amikor le akart rám csapni mindkét tőrt használnom kellett, hogy megállítsam őt. Rettentően erős volt, így nehezemre esett visszatartanom.
–     Nem is akarod tudni, hogy ki vagyok és miért jöttem?
Ez a lélegzetvételnyi pillanatom volt arra, hogy jobban szemügyre vegyem a férfit. Fekete haja félig eltakarta felemás szemét. Az egyik szeme barna volt, a másik pedig szürke. Valamiért hátborzongató kombinációt alkottak így együtt. Vagy talán csak a férfi személyisége, vagy a szeméből tükröződő teljes üresség hatot rám így?
–     Azt, hogy miért jöttél, már tudom. Hogy ki vagy? Az nem érdekel.
Olyan hűvös, rideg volt a hangja, hogy még én is összerezzentem. Ezután nem beszélt többet hozzám. Csak újabb és újabb csapásokat mért rám. Kezdtem elfáradni és nem tudtam felülkerekedni rajta. Ez felborzolta a kedélyeimet, de kordában tartottam a dühöm és frusztrációm. Harcban nem volt helye érzéseknek.
A figyelmem egy pillanatra elkalandozott, mikor meghallottam Iain nyögését, ahogy magához tért a hatalmas ütéstől. Több se kellett Vladnak. Azonnal, jó harcos módjára kihasználta a lehetőséget és kiütötte az egyik kezemből a tőröm. A másikból csak a gyors reakcióm miatt nem sikerült neki.
–     Ügyes.
–     Köszönöm – mosolyodtam el fagyosan.
A következő csapását már nem lettem volna képes egy tőrrel kivédeni, de arra nem volt időm, hogy a kardomat előhúzzam. Nem hagyta. Új tervet kellett kitalálnom. Valahogy el kellett távolodnom a közeléből. Ezért hátraugrottam kézenállásba, majd jó erősen ellöktem magam a talajtól és már újra talpon is voltam. Mindez egy pillanat alatt hajtottam végre és a tőr még mindig a kezemben volt, de Vlad mindenre számított. Újabb kést dobott felém és nem volt más választásom, el kellett ugranom, de azonnal előttem is termett. Rettentő gyors volt. Fel volt készülve mindenre, és szinte olyan volt, mintha előre látná minden mozdulatomat.
Félelmetes.
Nem tudtam kitérni. Túl közel volt. Kardja megállíthatatlanul közeledett felém. De az utolsó pillanatban Vlad keze megcsúszott, és a szívem helyett a vállamba fúródott. Felszisszentem, majd Vlad mögé néztem. Iain állt ott és hátulról szorította a férfi kezét.
–     Tudtam, hogy egyszer ellenem fordultok, Iain.
–     Azon csodálkoznék, ha ez meglepett volna.
Vlad elvigyorodott. De ez tipikus, cinikus, lenéző mosoly volt. Azt jelentette, tervez valamit. De valahogy ezzel most nem tudtam foglalkozni, miközben a kard még mindig a vállamban volt. Fájt, rettentően, de ezt nem mutattam ki.
Iain, mivel Vlad nem tett semmit, erővel hátrahúzta annak kezét, ezzel a kardot is sikerült kihúznia belőlem. Egy pillanatra nem kaptam levegőt, és mivel a kardot kihúzták hamar ömleni kezdett a vér a vállamból. Odakaptam a kezem, de ez természetesen nem állította meg a vérzést. A vérem illata egy pillanat alatt megtöltötte a levegőt, de egyikünk sem törődött vele.
Iain nem vesztegette az időt, nem engedte el a férfi karját és így sebezhetővé tette. Vlad azonnal felismerte ezt. Iain hiába próbálta elhúzni a közelemből, a férfi villámgyorsan a szabad kezébe vette az elrejtett pisztolyát, majd a fejemnek szegezte. Farkas szemet nézett velem.
–     Iain, azt hiszem én kerültem előnybe. Engedj el szépen. Te pedig – szólt hozzám –, ne mozdulj.
Nem örültem túlzottan a helyzetnek. Egy fejlövésbe még én is belehaltam volna. Bármelyik vérfarkas. És ahogy azokba a felemás szemekbe néztem biztos voltam, hogy habozás nélkül képes lenne meghúzni a ravaszt. Sajnálat és szánalom nélkül. Törtem az agyam, mivel miattam kerültünk ilyen helyzetbe.
Eszembe jutott egy őrült terv. Kockázatos volt, de talán épp ezért lehet sikeres. Behunytam a szemem és leengedtem a kezem a vállamról. Iain épp akkor engedte el Vladot, mikor az én szemem felpattant, villámgyorsan megragadtam a pisztoly csövét és elrántottam Vlad jobb kezével együtt, el a fejem elől. Közben a fejemet is döntöttem, hogy minél előbb kitérjek a lövedék útjából.
Gyilkos dühöt éreztem, és a tervem sikerült. Bár Vladnak sikerült elsütnie a fegyvert, a golyó fülsüketítő hanggal süvített el közvetlen a fülem mellett. Nem sokon múlott, hogy nem sikerült kitérnem a lövedék elől.
Szerencsémre Iain is azonnal felmérte a helyzetet. Keze azonnal mozgásba lendült és kardja már egy pillanat alatt átszúrta a bőrt. Vladnak még kettőnk ellen is nagy esélye volt, de azzal nem számolt, hogy engem nem érdekel élek-e vagy halok. Ez végzetes hibának bizonyult.
Vlad még a szívében egy karddal is nyugodtan nézett rám. Köhögött egyet, és a szája sarkából vér szivárgott. Nem nyögött fel, nem szidott minket, nem siránkozott. Igazi vérfarkas módjára fogadta a halált. Utolsó pillantása is ridegséget tükrözött, majd mikor a szíve az utolsó, gyenge dobbanás után megállt, fennakadt a szeme, majd holtan rogyott elém.
Pár pillanatig néztem a halott kívülállót, majd Iainra emeltem a tekintetem.
–     Azt hiszem, akkor végeztünk is.




Felkaptam Nataliet és az ágyhoz vittem. Alig bírtam magammal. A lányt az ágyra dobtam, majd egy mozdulattal letéptem magamról a felsőm. Heves szenvedély kerített hatalmába, égető vágy zubogott végig az ereimen. Farkam szabadulásért könyörgött.
Mivel Natalie nem ellenkezett, levettem róla a köntösét. Nem viselt alatta semmit, ezért feltárult előttem a lány meztelensége. Felnyögtem a látványtól.
Natalie hullámos, barna haja szétterült az ágyon. Bársonyos bőre arra késztetett, hogy nyelvemmel mindenhol bebarangoljam a testét. Telt melle és kemény mellbimbója kényeztetésért kiáltott, ajka csókra áhítozott. Ez a lány a férfiak elcsábítására teremtetett. Nem bírtam neki ellenállni.
Miközben csodáltam Natalie bűnre csábító testét, a lány felült, végigsimított a mellkasomon, majd elkezdte kicsatolni az övem, kigombolta a nadrágomat és lerángatta rólam én pedig kiléptem belőle. Egy pillanatra meglepődtem attól, hogy Natalie mire készül, de zavarom hamar elillant.
Natalie végigmérte méreteim én pedig büszkén álltam előtte. Hagytam, hogy addig csodáljon, amíg csak akar. Ő azonban nemcsak felmérni akarta adottságaim, biztos kézzel és habozás nélkül kinyúlt és megsimogatott. Ahogy keze közrefogta a férfiasságom, és föl-le mozgott, behunytam a szemem a gyönyörömben. Még soha egyetlen nő sem okozott nekem ilyen extázist, amit most éreztem. És még nem is jutottam el a csúcsra. Akaratlanul felmordultam mikor Natalie mutatóujjával végigsimított a makkomon. Nem tudtam meddig bírom még, ha a lány így folytatja.
Kinyitottam a szemem és lenéztem Nataliera, mivel abbahagyta a tevékenységét. Felnézett rám azokkal az idéző zöldes-kék szemekkel, majd kínzó lassúsággal – engem még jobban ingerelve – a szájába vette a péniszem. Minden izmom megrándult, amikor megéreztem magamon a nyelvét. Az édes kínzás hatására már eljutottam arra a pontra, hogy ha Natalie nem hagyja abba azonnal, akkor menten elélvezem. Azonban nem terveztem, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik, ezért kiszabadítottam magam és Nataliet újra visszataszítottam az ágyra.
–     Most én jövök, cicám.
Fölé kerekedtem és az ágyhoz szegeztem. Natalie mindkét kezét lefogtam a feje felett, bár erre nem lett volna szükség, mivel a lány egyáltalán nem ellenkezett. Arca ragyogott, féloldalas mosoly játszott a szája sarkában. Nem bírtam megállni, hogy meg ne csókoljam. A kezem közben bebarangolta a testét. Végigsimítottam a combjától egészen a melléig. Natalie megremegett az érintésem nyomán.
–     Játszani akarsz, nagyfiú? – kérdezte rekedten Natalie két csók között.
Elmosolyodtam a becenév hallatán.
–     Játszani? – Kissé felemelkedtem és lenéztem Natalie telt ajkára, majd a tekintetem lejjebb siklott a mellére. – Ó, igen. Játszunk.
Natalie felnevetett és kihasználva figyelmem lankadását, kiszabadította a kezét a szorításomból. Átkulcsolta őket a nyakamon, és nem engedett eltávolodni. De nem is állt szándékomban ilyen ostobaságot elkövetni.
Gyors csókot leheltem az ajkára, majd lejjebb csúsztam, hogy kiemelt figyelmet szenteljek Natalie mellének, de ő nem engedte.
–     Marek, kérlek. Ne húzd tovább az időt. Nem bírom már tovább. Azt akarom, hogy bennem légy.
Nagy volt a kísértés, hogy szót fogadjak, de meg akartam ízlelni Nataliet. Nem akartam elsietni a beteljesedést. De láthatóan a lány nagyon türelmetlen volt. Én pedig nem tudtam nemet mondani neki. Később is lesz alkalmam kiélvezni a lány bájait.
Térdemmel szélesre nyitottam Natalie lábát, majd egyetlen lökéssel tövig hatoltam. Egyszerre nyögtünk fel az élvezettől. Belecsókoltam Natalie nyakába, majd először lassú, végül pedig egyre gyorsabb iramot diktáltam. Ziláltunk, testünk egyként mozgott, összeolvadtunk. Még sosem éreztem ilyen beteljesülést. Az orgazmus csodálatos hulláma először Nataliet, majd engem is utolért. Ő a nevemet kiáltotta, én pedig felmordultam. Extázisom közepén megállíthatatlan késztetést éreztem, hogy megjelöljem Nataliet magamnak. Nem álltam ellen ennek az elemi ösztönnek.




Mire észbe kaptam a történtek után, már egy kis házikóban találtam magam Iainnal és Safirával. A lány épp a sebemet látta el, míg a férfi az ablakon nézett kifelé. Merev testtartással állt és úgy tűnt a kinti tájat kémleli, de biztos voltam benne, hogy minden idegszálával ránk figyel.
Felszisszentem, mikor Safira egy kicsit jobban megszorította a kötést, mint kellett volna.
–     Sajnálom – szabadkozott.
–     Semmi baj.
–     Mesélnél a nővéremről?
Safira eddig viszonylag csendben volt, bár látszott rajta, hogy ezernyi kérdést tenne fel nekem. Úgy tűnik eddig bírta. Bár meg tudtam érteni őt.
–     Nem tudok sokat mondani róla. Nemrég találkoztam vele és… nem jöttünk ki túl jól – vallottam be.
Visszaemlékeztem a harcomra Mayával és arra, ahogy beszéltem vele. Nem bántam meg, most is pontosan ugyanúgy viselkedtem volna, de ezt nem akartam elmondani Safirának. Merengésemből a lány hideg keze ébresztett fel. A kabátom, a pulcsim és a pólóm is ott pihent mellettem. Egy melltartóban voltam csak, és Safira keze igen hideg volt. Összerezzentem.
–     Sajnálom – ismételte a lány.
–     Mondtam már, hogy semmi baj. Én voltam ügyetlen, mert hagytam, hogy megsérüljek.
Safira bólintott és folytatta a sebem ellátását. Iain nem fordult erre, tiszteletben tartotta az illemet és hiányos öltözékemet.
–     Amúgy is a nővéred úton van ide, ő majd mindent elmesél neked.
Safira elmosolyodott. Ragyogott a szeme és csodáltam a lelkesedését. A szeretetét a nővérei ránt, akiről nem is tud semmit. Örültem, hogy sikerült megmenteni őt, még ha ehhez egy sérülést kellett is kapnom.
Eszembe jutott a férfi, akitől meg kellett mentenem Safirát. Elgondolkodtam. Iainnak igaza volt. Egyedül nem lettem volna képes legyőzni Vladot. Iainnak kellett megmentenie. Ez felettébb zavart. Nem szoktam hozzá, hogy egyedül ne legyek képes megoldani valamit, úgyhogy most csalódott voltam. Eszembe jutott a pillanat, mikor megpillantottam Vlad mögött a férfit. Nem is tudtam mit kellene gondolnom erről a helyzetről. Arról, ami történt. De talán mindegy is volt. Elvégeztem a feladatot, amit rám bíztak. Safira életben, épségben és biztonságban volt.
–     Kész is.
Megijedtem Safira hangjától. Észre sem vettem, hogy végzett.
–     Köszönöm.
–    Nincs mit. – Safira bizonytalanul rám, majd Iainra nézett, aki még mindig háttal állt nekünk. – Azt hiszem, hogy megyek.
–     Nem szükséges.
–     De igen, beszélnem kell a vezetőnkkel.
–     Rendben.
Safira mosollyal az arcán felállt és kisétált a kunyhóból, én pedig egyedül maradtam Iainnal.

Halihó!

Egy kis közvélemény kutatást szeretnék végezni. Kíváncsi vagyok kinek mi a kedvenc idézete az Üvöltő Fájdalomból. Kérlek osszátok meg velem :) (Írjátok meg komiban, előre is köszi)

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 28.fejezet

Itt is van :) Jó olvasást

28. fejezet

Vlad nem a nővérem barátja? Akkor mégis kicsoda?

– Ez egy hosszú történet. Később elmesélem, de most velem kell jönnöd.

– De hát…

– Nem érünk rá vitatkozni.

Minél előbb el akartam vinni innen ezt a lányt. Minél előbb túl leszünk ezen, annál jobb. Sürgetett az idő, és amúgy is elegem volt már a bébiszitter, meg a megmentő szerepéből. Ezek nem én voltam.

– Nem úgy van az.

Már megint? Komolyan? Felsóhajtottam és Balthazarra néztem. Már megint mit akarhat? Hisz tudja az igazságot és mégis akadékoskodik? Hát ezt nem hiszem el. Legszívesebben kikapartam volna a szemét, vagy nem is tudom. A falra másztam attól a férfitől. És a helyettese sem volt más. Közvetlenül mellettem állt, ami nem lett volna baj, csakhogy fenyegetve éreztem magam a jelenlétében. Valamiért tartottam tőle, csak azt nem tudtam, hogy miért.

– Előbb meg kell találnunk Vladot. Gyermekem, - fordult Safirahoz – tudod hol van Vlad?

– Persze. A házunkban.

Házukban? Na, ezen meglepődtem.

– Iain, azt hiszem meg kellene látogatnod a vendégünkkel Vladot, hogy megbeszéljétek a dolgokat. Mi addig Safirával megvárunk.

Iain bólintott és szó nélkül karon ragadott. Csak azután morogtam, miután kiértünk a házikóból. Akkor végre elengedett. A férfi elindult én pedig követtem. Mikor észrevettem, hogy az őrök nem sietnek utánunk felvontam a szemöldököm.

– Csak mi ketten megyünk?

– Igen. Talán nem bízol a képességeidben?

– Cöö… egyedül is elbánnék vele.

– Vlad az egyik legjobb harcos közöttünk. Nem lennél képes legyőzni.

– Hú, de képmutató valaki.

Iain mögött sétáltam. Kabátjába és hajába belekapott a szél akárcsak az enyémbe. Nem értettem ezt a férfit. Rejtély volt számomra. Idegesített a hidegvére, legszívesebben felképeltem volna, csak hogy lássam, hogy reagál. Bár volt egy tippem.

– Ne bízd el magad. Vlad nem az a fajta, aki csak úgy hagyja magát legyőzni. Főleg, ha egy nőről van szó.

– Majd meglátjuk.

Sétáltunk még pár percig. Több kisebb házikó mellett is elhaladtunk. Némi hang kiszűrődött, de nem túl sok. Végül Iain megállt egy magányos házikó előtt. Hátrafordult, a szájához emelte a kezét mutatva, hogy maradjak csöndben. Dühösen néztem a férfira. Mintha én nem tudnám, hogy csendben kell maradnom. Egyre jobban idegesített a férfi és haragomat csak tetézte a hideg időjárás.

Iain, nagy döbbenetemre ahelyett, hogy berontott volna, bekopogott. Már azt hittem megőrült, mikor megszólalt egy hang elfelejtetve velem minden ehhez hasonló gondolatomat. Figyelmemet csak is a feladat foglalhatta le.

– Ki az?

– Iain vagyok. Beszélhetnénk?

– Gyere be.

Iain rám nézett majd kinyitotta az ajtót. Előhúztam a pisztolyom és én is beléptem.

– Marek. – suttogtam.

Megdermedtem. Mit keres itt? Nem tudtam megszólalni. A térdem megremegett és elfogott az idegesség. Megfordult a fejemben, hogy ki kellene mennem amíg lehet, de Marek mintha olvasott volna a gondolataimban, közelebb lépett. Én hátráltam ő pedig egyre csak közeledett. Sajnos nem volt menekülés, a hátammal már az ajtónak támaszkodtam.

A férfi uralta a szobát. Ereje és elszántsága szinte kézzelfogható volt. Illata körbeölelt, pillantása égető volt. Meztelennek éreztem magam, ahogy átható tekintetével méregetett. Olyan tűz lobogott azokban a szemekben, amitől megremegtem. Kiszáradt a szám és vágy öntött el. Próbáltam úrrá lenni a reakciómon, de nem voltam képes rá.

Marek nagyot szippantott a levegőbe, mikor közvetlen elém ért. Elmosolyodott, jobb kezét megtámasztotta a fejem mellett, majd gyengéden megcsókolta a nyakam hajlatát. Libabőrös lettem és lehunytam a szemem. Még ez a könnyed érintés is megrészegített. Ahogy a borostája csiklandozott… egyszerűen ennek képtelenség lett volna ellen állni.

– Natalie.

Marek bal kezét a derekamra fogta és magához húzott. A mellem a mellkasának nyomódott, az alsótestem hozzá ért az övéhez és megéreztem meredező férfiasságát. A férfi felmordult és hosszan megcsókolt.

– Megőrjítesz. Miért nincs rajtad ruha?

– Mert valaki belopódzott a szobámba, mielőtt felöltözhettem volna.

A férfi elmosolyodott és szorítása erősödött a derekamon.

– Akkor jó.

– Jó? Dehogy jó. El kell menned.

Ám ahelyett, hogy a férfi azt tette volna, amit mondtam, újra megcsókolt. A csókja túl intenzív volt, túl érzéki. A női énem, melyet csak ritkán szoktam ennyire szabadjára engedni, most szárnyalt. Még nem éreztem magam ennyire kívánatosnak, és egyszerűen csak engedtem magamnak, hogy egy kicsit élvezzem a kényeztetést. Kinyitottam a szám és Marek nem is habozott. Nyelve táncot járt az enyémmel, kezének nyoma égette a bőröm. Túl sok volt, teljesen felhevített, olyan vágyat ébresztett bennem, amit még soha nem tapasztaltam.

Elszakítottam magam Marek szájától és elfordultam.

– Marek, menj el. Szeretnék felöltözni.

– Ne utasíts vissza, kérlek. Nem változtathatom meg azt, amit elkövettem, de adj nekem egy esélyt.

Ránéztem. Nagyot dobbant a szívem Marek arckifejezése láttán. Szelíd volt, mint egy ma született bárány. Esdeklő. Kívánatos. Egyszerűen csak… megbabonázott.

– Rendben van, kapsz egy esélyt.

Szinte fel sem fogtam, de már ki is mondtam ezeket a szavakat. Magam is megleptem, de nem tagadhattam. Vágytam erre a férfira és a közelében hihetetlenül jól éreztem magam. Nőnek, mintha csak én lennék a világ közepe. Megrészegítő érzés volt, és meg akartam ragadni a kínálkozó lehetőséget. Vagy örök életemre bánni fogom.

Marek először meglepődött a válaszomon, majd ahelyett, hogy bármit is mondott volna, újra megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam és hagytam, hogy felkapjon, majd az ágyhoz vigyen.

Algernon rendesen beletaposott a gázba. Bár nagy volt a forgalom, viszonylag hamar odaértünk Nagyszebenbe. Már jócskán elmúlt dél, de még így is volt időnk. Legalábbis nem mertem az ellenkezőjére még gondolni sem. Minden félelmemet mélyen elzártam magamba, hogy még véletlenül se szabaduljanak el. Nem engedtem, hogy érezzem őket. Akkor megbénultam volna a félelemtől. Algernon tartotta bennem a lelket, csak azzal, hogy itt volt velem.

Meg kellett állnunk és beszereznünk néhány cuccot még, legalábbis Algernon állítása szerint. Doboltam a lábammal, hogy levezessem a feszültséget, ami felgyülemlett bennem. A kocsinak támaszkodva vártam, míg Algernon beszerezte, amit szükségesnek ítélt. Idegességem csak egyre fokozódott pedig Algernon nem volt bent túl hosszú ideje. Mégis, a hideg ellenére is nyüzsgő város nekem egyszerűen túl sok volt. Csak Safirát akartam végre megtalálni, és magam mellet tudni, hogy vigyázhassak rá. Semmi másra nem vágytam.

Ekkor lépett ki az üzletből Algernon. Végignéztem ruganyos testén. Fekete farmer volt rajta, edzőcipő és egy fekete kabát. Egyszerű öltözék volt, mégis mintha ráöntötték volna. Szívdöglesztően nézett ki, ahogy ott állt velem szembe és csak engem nézett. Semmi másra nem figyelt, csak rám. Le nem vette volna rólam a szemét, miközben közeledett.

Ismeretlen érzés volt ennyire a középpontban lenni. Az, hogy valaki ennyire megcsodáljon. Hogy csak értem sóvárogjon. Ez hízelgett női oldalamban. Meddoxxal való találkozásom óta most először tudtam felhőtlenül mosolyogni. Bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy mi csalt mosolyt az arcomra. Talán Algernon maga? A személyisége? Vagy egyszerűen a szabadság volt rám ilyen hatással? Vagy talán ezek együttesen? Nem számított.

Algernon megtorpant egy pillanatra furcsa megnyilvánulásom láttán, de hamar összeszedte magát. Elvigyorodott azzal a tipikus macsó férfi mosollyal, majd intett, hogy szálljak be az autóba. Azonnal kinyitottam az ajtót és sietve beszálltam. Algernon szó nélkül a hátsó ölésre dobta a táskát, amiben a megvett holmik voltak, majd elindította az autót és újra úton voltunk. Megkönnyebbültem, és annak is örültem, hogy Algernon nem emlegette a mosolyt, bár abban biztos voltam, hogy megjegyezte magának.

Ha itt volt mellettem nem voltam annyira ideges. Mertem bízni a sikerben és a reményben. Veszélyes volt ez a lehetőség, hisz így megvolt az esélye annak, hogy újból összetörjek, de fel kellett vállalnom ezt a kockázatot. Nem akartam úgy megjelenni a húgom előtt, mint egy élő roncs. Meg kellett változnom, de ez nem volt olyan egyszerű. Vagy csak én hittem azt, hogy nem az?

Be kellett ismernem, hogy vágyom Algernon érintésére. A testem ismerte őt, pedig ez lehetetlen lett volna, és mégis így volt. Ránéztem a férfira, aki megváltoztatta az egész életem. Profilból is szívdöglesztő volt. Szemem minduntalan az ajkára tévedt. Eszembe jutott a csókunk és akaratlanul is elpirultam. Rögtön elfordítottam a fejem, mert nem akartam, hogy Algernon rajta kapjon, hogy őt bámulom.

A szívem hevesebben dobogott, és hiába hunytam be a szemem a jelenet újra és újra lejátszódott a fejemben. Algernon keze a derekamon volt, szája az enyémre tapadt. Ki kellett nyitnom a szemem, mert az érzés, hogy Algernon a karjában tart túl heves érzelmeket váltott ki bennem. Az érzés túl intenzív volt.

– Maya.

Algernon felé fordultam. Ő hol rám nézett, hol pedig az utat figyelte.

–         Igen?

–         Mire gondolsz?

Megint elpirultam. Csak nem mondhattam el neki, hogy a csókunkra gondoltam. Egyszerűen azt nem mondhattam neki.

–         Semmire.

–         Maya! – szólt rám erőteljesebben.

–         Nem fontos.

–         Mondták már, hogy rosszul hazudsz?

Legjobb védekezés a támadás alapon, szúrós szemmel néztem rá. Nem tudtam mit mondhatnék erre. Biztos voltam benne, hogy rájött mire gondolok, akkor meg miért kínoz? Azt várja, hogy ismerjem be? Na, arra várhat!

–         Biztos vagy te abban?

–         Igen.

Nagyképű. Sajnos Algernon túlságosan is ráérzett a dolgokra velem kapcsolatban. És ez nem volt jó. Nem tetszett, hogy ennyire kiszámítható vagyok. Vagy csak számára voltam az? És mégis, hogy csinálja, hogy kitalálja minden gondolatom?

Kész rejtély volt ez a férfi. De azt kezdtem észrevenni magamon, hogy egyre inkább meg akarom fejteni őt. A gondolatmenetét, a múltját, a titkait, a személyiségét. Egyre inkább az elmémbe és a szívembe férkőzött ez a férfi. Csak azt nem tudtam, hogy ez jó, vagy sem.

Sziasztok!

Még a mai nap folyamán fel fog kerülni a következő fejezet. Bocsánat a késésért, de szalagavató miatt el voltam havazva.
De most nem ezért írtam. Angyal barátnőm volt olyan kedves és megszerkesztette nekem az Üvöltő éj-t és most már szerkesztett változatban tudjátok letölteni.Remélem nektek is legalább annyira el fogja nyerni a tetszéseteket, mint nekem.

Üvöltő éj

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 27.fejezet

27. fejezet

Kemény munka volt eltűntetni a halott Vadászok holttestét. Főleg, hogy Dastan nem volt itt. Miután szó nélkül elviharzott, felvettük az elejtett telefonját és megtudtuk távozásának okát. A király megparancsolta, hogy maradjunk itt és takarítsunk el mindent magunk után. Nem volt könnyű feladat. Dél is elmúlhatott, mire végeztünk. Mindannyian fáradtak voltunk és elcsigázottak, ezért visszaindultunk a „bázisunk” felé.

Némán tettük meg az utat, próbálva kerülni az embereket, bár szerencsénkre az erdőben szinte egyáltalán, a házunk környékén pedig kevesen jártak. Sietős léptekkel haladtunk, hogy minél előbb beérjünk a házba a kíváncsi tekintetek elől. A légkör feszült volt köztünk, mivel Marek az egyik, Sebastian pedig a másik oldalamon sétált. Ezért is akartam minél előbb a ház biztonságába érni.

Amikor végre elértük a házat és beléptünk az ajtón, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Örültem, hogy elkerültük az emberek figyelmét, az viszont nem tetszett, hogy most mivel biztonságban voltunk Marekék nem fogják visszafogni magukat. Szinte szikrákat szórt a levegő körülöttük. Nem néztek egymásra, mégis áradt belőlük az utálat a másik irányába.

Ehhez túl fáradt voltam. Aggódtam és ez tényleg sok volt nekem.

-         Marek, te most leülsz a kanapéra, Sebastian, te pedig hozz nekem ködszert.

A két férfi nem mozdult, mintha nem is hallottak volna.

-         Öm, Natalie, ha nem gond, akkor mi összepakolunk és pihenünk egy kicsit.

-         Rendben Declan, szolgáljátok ki magatokat nyugodtan.

Rá sem néztem a férfira úgy válaszoltam neki. Declan és pár vérfarkas férfi, akiket a király küldött segítségünkre, felmentek az emeletre, vagy a konyhába és próbáltak nem tudomást venni a triónk közti feszültségről. És most, hogy nem voltak a közvetlen közelünkben, kiengedtem a dühöm. Nem emeltem fel a hangom, de érződött rajta, hogy kezdem elveszíteni a türelmem.

-         Marek, Sebastian. Nem hallottátok, hogy mit mondtam?

A két férfi először rám, majd egymásra néztek. Láttam rajtuk, hogy magukban elkönyvelték a lelkiállapotom és egy szó nélkül engedelmeskedtek. Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem kellett többet harcolnom velük. Csodálkoztam is, hogy nem mutattak semmilyen ellenállást, de örültem neki.

Követtem Mareket a kanapéhoz és miután Sebastian megérkezett a ködszerrel elkezdtem ellátni Marek sebét, ami már magától is gyógyulásnak indult. Tudtam, tisztában voltam vele, hogy az ellátás nélkül is a férfi teljesen rendbe jönne, mégis, nekem volt szükségem rá, hogy ezt tegyem. Talán ezt ő is és Batian is megérezte, ezért hagyták, hogy tegyem, amit tennem kellett, ahhoz, hogy megnyugodjak.

Marek néha összerándult, mikor megtisztítottam a sebet, de nem szólt semmit. A barátom nem akart egyedül hagyni minket a volt kívülállóval, ezért egy széken foglalt helyet, és bár nem nézett ránk, biztos voltam benne, hogy minden érzékét ránk hegyezte ki. Mikor végeztem, ránéztem Marekra. Ő a kanapén ült, én pedig mellette. Nagyon közel voltunk egymáshoz. Túl közel. Most, hogy kiengedett belőlem a feszültség, szinte ólomként nehezedett rám a fáradtság. A szememet is alig bírtam nyitva tartani.

De, amikor egy pillanatra lehunytam a szemem, a csata jutott eszembe. Az a jelenet pergett le a szemem előtt, mikor rádöbbentem, hogy milyen közel álltam a halálhoz és hogy Marek volt az, aki megmentett. A szemem felpattant, és felugrottam a kanapéról. Marek csak felvonta a szemöldökét a viselkedésemre, Sebastian pedig felénk fordult.

-         Te jól vagy? – kérdeztem a barátomtól.

-         Persze. – válaszolt Sebatian – És te?

-         Én? Remekül.

Hát, ez nem volt teljesen igaz. Fogalmam sem volt, hogy érzem magam, vagy, hogy hogyan kellene éreznem magam. Csak azt tudtam, hogy kicsit egyedül akartam lenni, hogy feldolgozhassam a történteket.

-         Natalie, - kezdte el Bastian – talán le kéne pihenned egy kicsit.

-         Igen. Egyetértek, de előtte le kell mosnom magamról a vért.

A barátom bólintott. Nem firtatta, hogy miért egyezem bele a dologba, de örült neki.

-         De ugye nem kell aggódnom amiatt, hogy mire visszajövök, ti ketten szétveritek a házat?

-         Nem. – válaszolták kórusban.

Elmosolyodtam. Nem is különböznek annyira, mint ahogy azt szerették volna. Jól meglesznek, ha kibékülnek.

-         Akkor jó.

Ezután elsiettem a fürdő felé.

Natalie. Ez a nő egy talány volt számomra. Egyszer úgy parancsolgat, mint egy királynő, ellentmondást nem tűrően, másszor meg szó nélkül szót fogad első kérésre. Hirtelen hangulatváltozásait nem tudtam mire vélni, de megérteni sem voltam képes. Azonban nem most volt itt az ideje, hogy megkérdezzem ezeket. Látszott rajta, hogy fáradt és magányra van szüksége, ezért tiszteletben fogom tartani a ki nem mondott kérését. Bár a másik kívánságát nehéz lesz.

Ránéztem ellenszenvem forrására. Sebastian nem messze tőle, egy széken ült. Mereven nézte azt a helyet, ahol Natalie távozott. Ám amikor megérezte tekintetemet rajta, lassan felém fordult. Gyűlöletet és neheztelést olvastam ki azokból a fekete szemekből. Hátborzongató volt az a tekintet, szinte elnyelte azt, aki belenézett. Sosem láttam, még hasonló szemeket.

-         Ez a te hibád.

Felvontam a szemöldököm.

-         Az enyém? Miért is?

-         Miattad zavarodott össze. Azt javaslom, hagyd békén.

-         Mi lesz, ha nem?

-         Akkor rá fog jönni, hogy milyen ember is vagy valójában. Vér tapad a kezedhez. Ártatlan emberek vére.

Elkomorodtam.

-         A múltamat valóban nem tudom megváltoztatni. És igen, igazad van, de még én magam sem tudom, hogy mit akarok.

Sebastian szeme megvillant. Dühös morgás hagyta el a száját.

-         Lehet, hogy te nem tudod, de a szemed, ahogy ránézel, mindent elárul.

Erre nem tudtam mit mondani. Magam előtt láttam Natalie nőies alakját, újra éreztem számon az ízét és rájöttem, hogy a férfinak igaza van. Akartam ezt a nőt, aki a sors kegyéből az enyém lehet.

-         Nem érdemled meg.

-         Tudom. – suttogtam – De mindent meg fogok tenni a boldogságáért. Már ha elfogad engem.

Sebastian keletlenül, de bólintott. A szemembe nézett.

-         De ha bántani mered, megöllek.

Most rajtam volt a sor, hogy beleegyezzek. Ezzel a kis beszélgetéssel egy ki nem mondott megállapodást kötöttünk. Örültem, hogy nem kell harcolnom vele. Nem akartam Natalienak fájdalmat okozni azzal, hogy ártok egy közeli barátjának. Majdnem felnevettem erre a gondolatra. Vajon mikor puhultam el ennyire?

A kádban áztattam a tagjaim, lehunyt szemmel élveztem a meleg vizet, amitől mintha a lelkem is megnyugodott volna. Nagyon jó érzés volt, ahogy körülölel a béke érzése, és kicsit egyedül lehettem, hogy összeszedjem a gondolataim. Végiggondoltam mindent, ami az utóbbi időben velem történt. Tényleg szükségem volt már egy nyugodt percre. Minden aggodalmam és kétségem az ajtón kívül hagytam.

Addig élveztem ezt a kis pihenést, amíg ki nem hűlt a víz. Akkor még egyszer, jól alaposan megmosakodtam, majd kiszálltam a kádból. Megtörölköztem, majd egy köntöst kaptam magamra. Sajnos elfelejtettem csereruhát behozni magammal, úgyhogy gyorsan a szobámba siettem. Ám, amikor beléptem Marek várt rám.

Ott álltam megkövültem a Rejtőzködők vezetője előtt.

-         Ugye, csak viccel velem? Az a kislány veszélyben van. Fel sem tudja fogni, hogy mekkorában és maga azt mondja, hogy nem akar segíteni?

-         Ki kell, hogy ábrándítsam. Az a kislány, már nem is olyan kicsi. Kész nő lett ez alatt az idő alatt, míg itt volt nálunk. Semmiben sem szenvedett hiányt.

Na, ez nekem már sok.

-         Tudja, ki az a Meddox?

A levegőt mintha kiszívták volna a kis házból. Mindenki megfeszült e név említésére.

-         Még szép, hogy tudjuk ki az a nyomorult. Mi van vele?

-         Vlad neki dolgozik. Az a lány fogoly. A nővérét zsarolják vele.

Mindenki megrökönyödve és hitetlenkedve nézett rám. Meglepődtem.

-         Nem tudtak róla?

-         Már hogy tudtunk volna róla? Akkor már rég megöltük volna.

Megkönnyebbültem. Legalább nem olyan bolondok, mint ahogy elsőre hittem.

-         Akkor segítsenek nekem. Ahhoz, hogy legyőzzük Meddoxot el kell vinnem innen a lányt, vagy meg kell ölnöm azt a férfit.

-         Segítünk.

-         Köszönöm.

Balthazar ránézett helyettesére. Néma kommunikáció folyt közöttük, amit nem értettem, de Iain bosszúsnak tűnt. Végül egy szó nélkül odajött mellém. Azonban hangokat hallottam kintről. Mindannyian meglepődtünk, még Balthazar is.

-         Engedjetek be!

-         Nem lehet.

Halottuk az ajtó előtt folytatott beszélgetést.

-         Engedd be! – szólt ki a vezér a kint álló őrnek.

Az ajtó kinyílt és egy gyönyörű, fiatal lány sietett be az ajtón. Észre sem vett, hanem egyből köszöntötte a többi vérfarkast, akiket ismert.

-         Viselkedhetnél, Safira. Vendégünk van.

Megdermedtem. Ő lenne az a lány, akit meg kellene mentenem? Végig néztem rajta. Hosszú, barna haját lófarokba fogta, mosolya vidám volt. Sötétbarna szeme melegségről árulkodott, nem egy megtört és meggyötört lányról. Megdöbbentően hasonlított a nővérére, csak ő a vidámabb, közvetlenebb kiadása.

Végre engem is észrevett és kíváncsian nézett rám, de végül köszönt

-         Ó, szia, bocsánat, nem vettelek észre.

-         Semmi baj. Ezek szerint te vagy Safira.

-         Ismer engem?

-         A nővéredet.

A lány szeme kikerekedett és reménnyel teltek meg. Azonnal odaugrott hozzám.

-         Ismeri a nővéremet?

Bólintottam.

-         Hol van? Mi történt vele? Eljön ide? Láthatom végre?

Szinte alig tudtam figyelni a feltett kérdésekre, annyit tett fel nekem Safira. Meglepett a lelkesedése és a reménye a nővére után.

-         Nyugalom, nem tudok ennyire kérdésre válaszolni. Ha látni akarod a nővéred, akkor velem kell jönnöd.

-         De Vlad azt mondta, hogy itt kell megvárnom őt.

-         Tudod kicsoda valójában az a férfi?

Safira összezavarodott a kérdésemtől. Furcsán nézett rám, mintha olyan alapvető kérdést tettem volna fel, amire tudnom kéne a választ.

-         A nővérem barátja.

-         Nem, Safira. Az az ember nem a nővéred barátja.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 26.fejezet

Itt is az új fejezet. Jó olvasást, remélem tetszeni fog :)

26. fejezet

Hát elindultunk. Őrjítő volt ilyen kis légtérben, mint egy autó belseje, együtt utazni Mayával. Meg akartam érinteni, beszélgetni akartam vele, de Maya magában burkolózott és nem szólt semmit. Nézett ki az ablakon az anyósülésen, és mozdulatlanul ült.

Már kezdtem megijedni, amiért ilyen csendesen viselkedett, de mikor megkérdeztem tőle, hogy van-e valami baj, még válaszra sem méltatott. Nem tudtam mit kéne tennem, úgyhogy csalódottan vezettem az autót az utakon.

Egész úton kavarogtak a gondolataim. Ide-oda csapongtak, és az idegességtől és folyton a hajamba túrtam. Már valószínűleg úgy nézhetett ki, mint egy szénakazal, de most ez sem érdekelt. Csak remélni mertem, hogy időben odaérünk, mert ha nem…

Nem! Ebbe bele sem szabad gondolnom! Eddig mindig megoldottam a feladatot, amit kitűztek elém. Nem fogok kudarcot vallani! Meg fogom menteni Maya húgát, és akkor Maya nem menekülhet el tőlem. Nem lesz több kifogása.

Ránéztem, de ő még mindig nem mozdult. Mivel a vezetésre kellett figyelnem, ezért nem időzhetett sokáig a tekintetem rajta, így újra a forgalomra figyeltem. Vezettem tovább az ismeretlen és bizonytalan jövőnk felé.

Éreztem, hogy Algernon engem néz. Kényszerítettem magam, hogy semmilyen reakciót ne mutassak. Távol kell kerülnöm Algernontól. Még ha most fizikailag ez nem lehetséges, érzelmileg igen. És én mindent el fogok követni, hogy ne bátorítsam és eltávolodjunk egymástól. Bár ez nem lesz olyan könnyű. Lehet, hogy most egy időre Algernon teret adott, de biztos voltam benne, hogy nem adta fel. Küzdeni fog, és harc nélkül nem enged el. Valahogy meg kell őt győznöm, hogy nem érzek iránta semmit. Csakis a reményt jelentette számomra, de most már szabad vagyok. Ez az érzés el fog múlni. Biztosan.

Fájdalom hasított a szívembe erre a gondolatra.

Miért, mégis miért fáj? Miért fáj a gondolat, hogy Algernon feladja, és valaki mást keres majd? Hogy valaki mást ölel? Hisz ezt akarom, nem igaz? Hogy végre békén hagyjon, és én élhessem tovább az életemet.

Vajon tényleg ezt akarom?

Miért? Miért történik ez velem? Mégis mi folyik itt?

Teljesen összezavarodtam, de továbbra is csak a mellettünk elsuhanó tájat néztem. Azonban ökölbe szorítottam a kezem és lehunytam a szemem. Mélyeket lélegeztem és próbáltam lenyugtatni háborgó lelkem, mely mostanában kezdett ébredezni. Annyi érzelem halmozódott fel bennem az évek során, hogy most, mikor lehetőségük volt felszínre törni, szinte majd szétvetettek belülről. Fájt, valóságos, fizikai és lelki fájdalmakat éltem át egyszerre. Én, aki megannyi mindent átélt, mennyi fájdalmat és szenvedést, most a lélegzetem is elakadt a hatalmas érzelem hullám miatt, amit nem voltam képes kordában tartani. Egyszerűen túl sok volt ez egyszerre.

Akaratlanul a szívemhez kaptam, és összegyűrtem a dzsekim, hátha ez enyhítheti a kínjaim. Szaggatottan vettem a levegőt. Nem bírtam megtartani magam és éreztem, hogy eldőlök.

-         Maya!

Valaki megtartott. Algernon!

Kinyitottam a szemem. Algernon leállította az autót és lehúzódott az út szélére. Felé fordítottam a fejem. Még mindig a vezető ülésen ült és aggódó szemekkel nézett rám. Ő tartotta az egész súlyom, azért, hogy ne dőljek oldalra.

-         Algernon.

-         Jól vagy? Mi történt?

Úgy éreztem a feszültség mintha enyhült volna egy kicsit, de ettől függetlenül még rettentően fájt. Belenyilallt a szívembe a fájdalom és ettől megvonaglottam. Hangosan felnyögtem és a bal kezemmel Algernonéba kapaszkodtam, abba, ami engem tartott. Erősen megszorítottam, de a férfi nem panaszkodott.

-         Maya! mond el, mi a baj. Hogy segíthetek?

-         Mondj… valamit. Bármit. Beszélj.

Szüneteket tartottam a szavak között. Csak így voltam képes végig mondani, amit akartam. Ami megdöbbentő volt, az az, hogy Algernon minden kérdezés és tétovázás nélkül beszélni kezdett. Nagyon nem is tudtam figyelni arra, amit mond csak lehunytam a szemem és a hangjára figyeltem. Ez megnyugtatóan hatott rám és lassacskán a fájdalom is eltűnt. Éreztem, hogy az arcizmaim elernyednek, és felsóhajtottam megkönnyebbülésemben.

Nem is emlékeztem, hogy mikor döntöttem a homlokom Algernon mellkasának, de kiélveztem a helyzetet. Illata férfias és markáns, védelmező ölelése pedig egyszerűen csodálatos volt. Végre megpihenhettem egy kicsit és megoszthattam a terhemet valakivel. Még ha csak egy kis időre is, de lekerültek a vállamról a gondok súlya, és végre nőnek érezhettem magam, akinek nem kell minden pillanatban erősnek lennie.

-         Maya.

Algernon keze a hátamat simogatta, állával pedig a fejemre támaszkodott. Majdnem elnevettem magam ezen, de nem tettem. Az elrontotta volna az idilli hangulatot.

-         Igen?

-         Jobb?

Bólintottam. Algernon elengedett és hátrébb húzódott, hogy a szemembe nézhessen. Aggodalom volt a tekintetében. Talán kicsi félelem is.

-         Mi történt?

-         Nem tudom. Még sosem fordult elő ilyesmi ezelőtt. – vallottam be.

Nem tudtam Algernon szemébe nézni. Most, hogy már jobban lettem, szégyelltem magam, hogy ennyire elgyengültem. Azonban a férfi megint meglepett. Maga felé fordította az arcom és olyan átható tekintettel nézett rám, hogy elpirultam. Zavarban voltam, mert úgy éretem, még sosem voltam ilyen közel a férfihoz. És sajnos nem fizikailag, hanem lelkileg közel.

Mégis, hogy képzeltem, hogy képes leszek tartani az egy lépés távolságot közöttünk, miközben a férfi ilyen ellenállhatatlan? Mikor ennyire odaadó és aggódó?

Képtelenség. Nem lehet egy ilyen férfinak ellenállni.

-         Mi a baj? Nekem elmondhatod.

Tágra nyílt a szemem a döbbenettől. Be kellett csuknom a szemem, vagy a karjába vetettem volna magam. Mondjuk már így is ott voltam, de ez most mellékes. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a férfi viselkedésével.

-         Maya, nyisd ki a szemed. Kérlek.

Elvesztem. Ha parancsolta volna, akkor ellen tudtam volna állni. De hogy ilyen hangon kérleljen?

Engedelmeskedtem. Újra ráemeltem a tekintetem.

Maya nagyon megijesztett. Némán ültünk az autóban saját gondolatainkba merülve, és egyszer csak zihálni kezdett, alig kapott levegőt, és a szívéhez kapott. Azonnal leállítottam a motort és lehúzódtam az útról.

El kellett kapnom, nehogy beverje a fejét az ablakba. Teljesen bepánikoltam, mert Maya nem festett valami jól. Sápadt volt és alig kapott levegőt.

-         Maya!

Maya kinyitott a szemét és felém fordult. Szemében csak fájdalom tükröződött, ami megrémített. Nem tudtam mit tehetnék érte, hisz még azt sem tudtam mi baja lehet. Tehetetlen dühöt éreztem. Nem történhet meg ugyanaz. Nem!

-         Algernon.

Maya gyengéd és erőtlen hangja hozott vissza. Az ő hangja akadályozta meg, hogy a múlt árnyai ébren is elragadjanak.

-         Jól vagy? Mi történt? – kérdeztem.

Nem érkezett felelet, ehelyett Maya megszorította a kezem, mert a szíve kihagyott egy ütemet. Én is hallottam, hogy valami nagyon nincs rendben, de tehetetlen voltam. Majd felrobbantam, annyira tenni akartam valamit.

-         Maya! mond el, mi a baj. Hogy segíthetek?

-         Mondj… valamit. Bármit. Beszélj.

Nem értettem miért kérte tőlem ezt Maya, de ez nem foglalkoztatott. Ezt kérte, úgyhogy azt tettem. Beszélni kezdtem. Mindenféléről. Csak úgy áradtak belőlem a szavak, nem is figyeltem rájuk. Csakis Mayára összpontosítottam. Néztem, ahogy az arcán a ráncok fokozatosan eltűnnek és kisimul az arca. Láttam a megkönnyebbülést az arcán. Nagy meglepetésemre rádőlt a mellkasomra, és szorosan hozzám bújt, én pedig nem haboztam és átöleltem.

Fogalmam sem volt mennyi ideig ülhettünk így, de végül, mikor már úgy éreztem minden rendben van Mayával, megpróbáltam megkérdezni mi történt.

-         Maya.

A hátát simogattam, hogy nem csak őt, de magamat is megnyugtassam. Államat a fején nyugtattam. Olyan jó érzés volt így lenni, ölelkezni. Érezni egymás közelségét, illatát.

-         Igen?

-         Jobb?

Éreztem, hogy Maya bólint. Megnyugodtam és kiengedett belőlem a feszültség, de még mindig nem tudtam, hogy mi történt.

-         Mi történt?

-         Nem tudom. Még sosem fordult elő ilyesmi ezelőtt.

A vallomás mindkettőnket váratlanul ért. Maya rögtön el is fordult és próbált kitérni a helyzet elől, de én nem hagytam. Éreztem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, és nem hagyhattam ezt most elveszni. Megfogtam az állát és magam felé fordítottam a fejét. Mélyen Maya szemébe néztem, remélve, hogy nem próbál meg elmenekülni, hogy ő is érzi azt, amit én.

-         Mi a baj? Nekem elmondhatod.

Próbáltam olyan gyengéden mondani, ahogy csak tudtam. Nem akartam megijeszteni Mayát, vagy, hogy úgy érezze, rákényszerítem valamire. Azonban Maya olyan döbbent arckifejezéssel nézett rám, hogy megbántam, amit mondtam.

A francba! Ezzel most mindent elcsesztem!

De amikor ismét becsukta a szemét, nem tehettem mást, ha már ideig eljutottam, kockáztatok. Vagy bejön, vagy nem.

-         Maya, nyisd ki a szemed. Kérlek.

Nem hittem volna, de Maya kinyitotta a szemét. Egyenesen a szemembe nézett és csak vágyat és némi tétovázást láttam benne. Nagyot dobbant a szívem és úgy éreztem mégis van reményem. Maya nem zárkózott el tőlem teljesen. Hála istennek.

Most, hogy itt voltunk ketten, hogy Maya végre nem zárkózott el előlem, hogy láthatóan semmi baja sem volt, egyszerűen elöntött a vágy. Ajkai enyhén szétnyíltak és olyan hívogatóak voltak, hogy képtelen voltam ellenállni nekik. Közelebb hajoltam, és mivel Maya nem tiltakozott, nem tudtam megállítani magam. Talán, ha egy kis ellenállást mutatott volna… de mivel nem tette, megcsókoltam.

Ajkunk először lágyan ért össze. Ízlelgettük, becézgettük a másik száját, de mikor Maya ráharapott az alsó ajkamra, és a hajamba túrt már elvesztem. Teljesen átadtam magam az érzésnek és nem akartam elengedni őt. Szorosan magamhoz húztam és csókoltam, ahol értem. A nyakát, az ajkát, az arcát. Mindent.

-         Algernon.

Alig hallottam meg a nevem, annyira megrészegített Maya bőrének íze.

-         Algernon!

Végül Maya szemébe néztem, de kezemmel még mindig a derekát fogtam. Ziláltunk, és Maya ajkán még látszott a csókom nyoma. Újra meg akartam ízlelni az ajkait, de ezúttal nem engedte.

-         Safira. Emlékszel?

Csak ennyit mondott, de értettem a célzást. Nagy nehezen elengedtem imádatom tárgyát. Hatalmas önuralomra volt szükségem, mert a testemet jelenleg nem érdekelte Maya húga, de tudtam, ha nem mentjük meg minden remény elveszik. Ezért hát, kényszerítettem magam, hogy újra a feladatra figyeljek. Ki kellett törölnöm, még ha csak egy időre is a fejemből a buja képeket.

Nem lesz könnyű, főleg, hogy a gatyám már túl szűk lett meredező hímvesszőmnek. Összeszorítottam a fogam és megszorítottam a kormányt.

-         Meg fogjuk menteni. Ezt megígérem.

-         Köszönöm.

-         De. – ránéztem a nőre, aki most már az életemet jelentette – Utána elbeszélgetünk kettőnkről. És nem lehet semmi kifogásod. Ezt még folytatni fogjuk.

Azzal beindítottam az autót, és újra vezetni kezdtem. Éreztem Maya feszültségét, de nem engedhettem, hogy azt higgye, hagyom elmenekülni. Nem, ő az enyém. És nem mondok le róla, bármi történjék is.

Vérfarkasok éjszakája sorozat - Üvöltő Fájdalom 25.fejezet

Bocsi a késésért, de végre itt a fejezet. Jó olvasást.

25. fejezet

Remek. Nincs itt valami meleg.

-         Maradtam volna a városban. – morogtam.

A hőmérséklet közelített a nullához és ez nekem nagyon nem tetszett. Hátizsákom súlya lehúzta a vállam és elegem volt a hősködésből. Hogy miért pont nekem kell megmentenem annak a kívülállónak a húgát?! Csakis Dastan és Algernon miatt csinálom, de ebben a pillanatban átkozom a nevüket. Semmi kedvem nem volt itt lenni, de mivel ők ketten a legjobb barátaim voltak, megtettem értük.

Sóhajtottam, és folytattam az utam. Egyik lábam a másik után tettem és füleltem, hátha hallok valamit, ami a Rejtőzködők nyomára vezethet. Ugyanis pontos helyet nem kaptunk, a Rejtőzködők vezetője csak annyit mondott, hogy Nagyszeben közelében, a Szebeni-havasoknál találjuk meg őket. De ez elég nagy terület volt és ennyi útmutatással szinte lehetetlen volt megtalálni őket. És november vége lévén elég hideg is volt, főleg itt a hegyek közelében. Hó ugyan még nem esett, de valószínűleg az sem várat magára sokáig.

Összedörzsöltem a tenyerem, hogy kicsi meleget leheljek beléjük, de nem ért sokat. Céltalanul bolyongtam, a terep pedig egyre meredekebb lett. Már halálra untam magam, mikor meghallottam egy apró neszt.

Odakaptam a fejem és megdermedtem.

Mi a…?

A víz folyamatosan ömlött rám. Tagjaimból kiengedett a feszültség és mintha ezzel egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Megrészegítő érzés volt állni a meleg víz alatt, ahol elfelejthettem a gondjaim, még ha csak egy kis időre is.

Alaposan megmostam magam, hogy nyoma sem maradjon a vérnek, de ezután sem mentem ki azonnal. Ott álltam a zuhanyzóban lehunyt szemmel és csak élveztem a magányt. Csak most fogtam fel, hogy Meddox valójában halott, én pedig szabad vagyok. Ez olyan érzés volt, mint… Nem, nem tudtam szavakba önteni. Annyira jó volt, hogy szinte úgy éreztem a föld felett lebegek örömömben. Szinte nem is mertem elhinni, hogy az álmom egy része valóra vált. És mindezt Algernonnak köszönhettem.

Algernon. Nevének említése, arcának és illatának felidézése kellemes érzést keltett a szívemben, de ez megrémisztett. Már nem volt kifogásom Algernon ellen, hogy miért kellene elutasítanom az érzéseit? Ellen tudok így állni neki? Ellen akarok-e egyáltalán? Akarom őt? Vagy csak a reményt testesítette meg és ez a jóleső érzés vele kapcsolatban Meddox halálával elmúlik?

Kérdések hada öntött el. De ki fogja megválaszolni ezeket a kérdéseket.

Végül ezek a kételyek és persze Safira miatti aggodalmam rángatott ki az idilli fürdőből, ami ha csak egy fél órára is, de menedéket adott. Úgy éreztem a kétségeim ellenére egy másik ember lépett ki a fürdőszobából.

Algernon már lent várt rám tele pakolt csomagokkal és megdöbbenve nézett, ahogy meglátott. Meg tudtam érteni őt. Tényleg furán néztem ki ebben a vad bőrszerkóban, ami ráfeszült a testemre. Nem éreztem jól magam benne, hisz annyira nem illett hozzám, de nem volt jobb öltözék és ebben legalább tudtam harcolni. Legalábbis reméltem.

Algernon megindult felém olyan vággyal teli tekintettel, amitől egy pillanatra a szívem is kihagyott. Amikor odaért elém felemelte az állam és már nem volt kérdéses a szándéka. De nem hagytam neki, hogy megtegye. Elhátráltam a csókja elől és láthatóan Algernonnak ez rosszul esett, de meg kellett tennem.

A szívem hagyni akarta, hogy a férfi megcsókoljon, de az eszem arra ösztönzött, hogy minél előbb induljunk el a húgomért. Végül az eszem győzött. De vajon, ha ez újra megismétlődik, képes leszek arra, hogy megint az eszem határozza meg a tetteim és ne a szívem? A szívem, melyet megtagadtam. Melyet nem akarok magaménak tudni.

Az is igaz, hogy most már nem volt okom arra, hogy elfojtsam az érzéseimet, de kiskorom óta ezt tettem és nem lehetett egyik pillanatról a másikra kikapcsolni. Olyan mélyen beleivódott már a lényembe az érzelmeim elnyomása, hogy már nem is tudtam, hogy kell nem ezt tenni. Féltem a saját érzéseimtől. És főleg azoktól, amiket Algernon keltett bennem.

-         Algernon, nem akarok több időt elvesztegetni. Induljunk.

Elléptem a férfi mellett és a konyha felé siettem.

-         Nyugalom, nyugalom. Együnk valamit és már mehetünk is.

Megpördültem és dühösen ránéztem Algernonra. Sejtettem, hogy a szemem szikrákat szórt, de látszólag a férfit ez egyáltalán nem hatotta meg. Ugyanolyan nyugodt maradt és ez rettentően dühített.

-         Te tényleg nem érted?! Nem érdekel semmi más csak a húgom, és ha most azonnal nem mondod meg, hogy hol van, akkor elindulok nélküled!

-         És mégis merre mennél?

-         Amerre az ösztönöm visz. Mindegy merre, csak ne kelljen tétlenül ülnöm itt.

Kikeltem magamból, de csak azért, mert a férfi látszólagos nemtörődömsége késként hatolt a szívembe. Próbáltam úrrá lenni az érzésen, de nehéz volt. Megbíztam benne, ezért is egyeztem bele a késlekedésbe, de már nem bírtam tovább. Tennem kellett valamit. Bármit.

-         Rendben. Induljunk.

Meglepődtem. Egy pillanatra megnyikkanni sem tudtam. Csak bólintottam.

-         Mi a…?

Ennyit tudtam csak kinyögni, mikor megtámadtak. Túl sokan voltak, túl hirtelen jött a támadás és túlságosan is óvatlan voltam. Hiába küzdöttem, nem bírtam sokáig és gyorsan elkaptak.

-         Engedjetek el! – sziszegtem.

A csapat vélhető vezetője nem vett részt a harcban, de most elém lépett. A kezem lefogta két-két vérfarkas és nem eresztettek, hiába próbáltam kiszabadítani őket a szorításukból. Túl erősek voltak. Körbeálltak, de utat engedtek a vezetőjüknek.

Alaposan szemügyre vettem a vérfarkas férfit. Egyből tudtam, hogy olyanok, mint én. Az erejük erről tanúskodott. Senki ember fia nem lett volna képes legyűrni engem, hacsak nem a fajtámból való. És hogy ők vérfarkasok azt jelentette, hogy megtaláltam a Rejtőzködőket. Vagyis ők találtak meg engem, de ez most nem volt fontos.

A férfi körülbelül száznyolcvan centi körül lehetett, talán kicsit több is. Mélykék szeme érdeklődve méregetett, vállig érő barna hajába belekapott a szél. Arckifejezése nyugodt volt és határozott egyéniségnek tűnt.

-         Ki vagy te? – tette fel nekem a kérdést.

-         Annabell a nevem. Azt hittem a király szólt, hogy jövök.  – szünetet tartottam, miután nem kaptam választ – Minden bizonnyal ti is Rejtőzködők vagytok.

-         Minden bizonnyal.

Egy biztos, már most utálom Mr. Hidegvér fickót.

-         Most, hogy elárultam a nevem, nem engednétek el esetleg véletlenül? – kérdeztem.

-         Nem. – jött a tömör felelet.

-         Na, de…

-         Csend!

Megdöbbenve álltam. Mégis mit képzel ez a piperkőc?

Ellenkezni kezdtem és megpróbáltam kiszabadítani a kezem, de most sem jártam sikerrel. Vicsorogtam.

-         Eresszetek!

Senki nem válaszolt, és Mr. Hidegvér is hátat fordított nekem. Rögtön ezután egy zsákot húztak a fejemre.

-         Héj! Elég! Azonnal eresszetek el!

Megint csak nem szólt senki, és a karomnál fogva kezdtek el húzni. Egy idő után feladtam a küzdelmet és hagytam, hogy oda vigyenek, ahova csak akarnak.

Algernon, Dastan, ezért még drágán meg fogtok fizetni! – gondoltam magamban.

Némán mentünk tovább. Nem tudtam merre tartunk, de most ez volt a legkisebb gondom. Ez a fickó bolond? Megmondtam, hogy ki vagyok, akkor meg mi szükség erre. Vagy ezek talán Meddox emberei és én most sétáltam be egy csapdába?

Nem tudtam. Nem kaptam választ semmire és ez nagyon idegesítő volt. Többször megbotlottam, mert nem láttam az utamba kerülő tárgyakat. Köveket és ki tudja még mit. Kezdett nagyon elegem lenni és már szólni akartam, amikor hangok ütötték meg a fülem. Több hangot is hallottam, amik úgy hangzottak mintha jó páran lennének itt.

Akkor mégiscsak a Rejtőzködők azok?

Megtehettünk még pár métert, mielőtt megálltunk volna, és valaki ki nem nyitott egy ajtót. Meleg levegő jött ki az épületből, ami az arcomba csapott. Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben, hogy végre meleg helyre kerülök.

Beléptünk az épületbe és az egyik vérfarkas becsukta az ajtót utánunk. Végül a zsákot is lehúzták a fejemről. A hirtelen jött világostól egy pillanatra behunytam a szemem, és mikor kinyitottam számos vérfarkassal találtam szembe magam. Csak az egyikük ült egy széken, ami a királyra emlékeztetett, ahogy a trónjáról adja az utasításokat. Ez csak abban különbözött, hogy nem trón volt, hanem egy sima szék. De a rajta ülő férfi egyáltalán nem volt átlagos. Ezt azonnal megállapítottam.

Mr. Hidegvér a férfi jobbjára sétált és felém fordulva megállt. Ő értem már, biztosan ő Balthazar jobb keze. Ezért viselkedik olyan piperkőcen.

-         Iain, ő az?

Mr. Hidegvérű csak bólintott. Iainnak hívják? Furcsa egy név, de mindegy. A férfi is az volt, úgyhogy illett hozzá.

Körbenéztem. A házat inkább házikónak kellett volna neveznem. Nem volt valami túl nagy, de kényelmesen be volt rendezve. Volt egy sütő, asztal, pár szék és egy külön szoba is volt, ami mögött talán a fürdő lehetett. De az volt a meglepő, hogy a kandalló mellett a földön plédek, takarók és párnák foglaltak helyet. A földön alszanak?

Meglepődtem, hisz sosem gondoltam, hogy a Rejtőzködők vezetője a padlón alszik.

-         Ne légy annyira meglepődve. Nem is olyan rossz, mint gondolnád.

Balthazar felé kaptam a fejem. A férfi engem nézett zöldes-barna szemével. Fekete hajába már látni lehetett pár ősz hajszálat is, de a kinézetét az arcán lévő sebhely határozta meg. Keménynek és erős vezetőnek tűnt, aki sok csatát megvívott már. A sebhelye a bal szeme alatt kezdődött és egészen a füléig húzódott. Megborzongtam a látványtól, bár nem tudnám megmondani, hogy miért.

-         Valóban meglepődtem, csak mert nem erre számítottam.

-         Érthető. – Balthazar szája sarka mosolyra húzódott, ami furcsa összhatást keltett. Olyan volt, mintha kinevetett volna.

Ezután csend telepedett ránk. Nem tudtam mit is kéne tennem. Vágjak bele a mondandómba? Vagy ne?

Szerencsére a férfi hamar megoldotta a dilemmám.

-         Gyermekem, térjünk a lényegre.

-         Rendben. Hol van?

A levegő megfagyott a házban. Mindenki megfeszült kivéve két embert. Balthazar felvonta a szemöldökét, Mr. Hidegvérű pedig egy szót sem szólt és nem is reagált. Újra a Rejtőzködők vezetőjére néztem.

-         Maga mondta.

-         Valóban.  Azonban a helyzet nem olyan egyszerű, mint ahogy tűnik. Sejtettem, hogy Vlad sántikál valamiben, de nem tett semmi olyat, amit kifogásolhattam volna. Nem bántotta a lányt, és ezt nem is hagytuk volna neki.

-         Akkor ez most mit jelent pontosan?

-         Bárki, aki csatlakozik hozzánk a védelmemet élvezi. Nem tehetek semmi addig, míg nem követ el valamit a szabályaink ellen.

-         Hogy mi?! 

Leesett az állam döbbenetemben. Ugye ezt most nem jól hallottam. Algernon, nagyon nagy bajban vagy és azt hiszem én is.

Dühösen néztem Balthazarra, majd Iainra. Mihez kezdjek most?